Fazenda Csákányon – az első élmények frissiben

A fiatal szenvedélybeteg férfiakat befogadó somogyi Remény Udvara „megnyitó” ünnepére június 23-án fog sor kerülni. A központ a nemzetközi Fazenda da Esperança drog- és függőségterápiás közösséghez tartozik. A misszionáriusok és néhány gyógyuló már ott élnek, az úttörés élményeiről Fejér Domonkost faggattam.

fazenda-csakanyon-az-elso-elmenyek-frissiben

Az asztalnál bal oldalon ül barna dzsekiben az interjúalany, Fejér Domonkos.

 

 

 

 

Fejér Domonkos, Doma, épp két éve még a brazíliai Fazenda da Esperança drog- és függőségterápiás közösségi központból adott interjút a közösség történetéről, életéről, a saját motivációiról. Azóta felpörögtek az események. Ami egy éve még csak álom volt, egy magyarországi fazenda, kezd testet ölteni: öt misszionárius közül ő az egyetlen magyar és már öt szenvedélybeteg is megérkezett a Somogy megyei Csákányra.

 

Nagyon köszönöm, hogy elvállalod ezt az interjút a hivatalos megnyitó előkészületei közepette. Tényleg, melyik elnevezést használjátok itt Magyarországon?

 

A remény udvarát is meg a fazendát is. A magyarországi fazendát a Keresztelő Szent János Remény Udvarának neveztük el.

 

Bőven meséltél már előző interjúidban a nemzetközi Fazenda történetéről. De érdekelne, szerinted mi a titka, hogy ez a közösség a függőségekből gyógyítás nehéz terepén ekkora – rossz szóval élve – sikereket ért el?

 

Minden karizma válasz egy szükségre, az adott időszak problémáira. Most mi egy olyan világban élünk, ahol a függőségek erősen elterjedtek a társadalomban, legyen az drog, alkohol, illetve rengeteg olyan függőség, amiről nem beszélünk annyit, de jelen vannak a mindennapjainkban: a játékfüggőség, a majdnem minden fiatalt érintő pornófüggőség… A társadalomban furcsa mód megszokottá, normálissá válnak. Az ember azért függ valamire rá, mert be akar tölteni egy űrt magában. Erre adott válasz a mi karizmánk, a remény karizmája. A fazendán belül nem megengedett a gyógyulás ideje alatt a drog, a cigi, az alkohol. Amikor elveszünk egy embertől valamit, akkor olyat kell neki adni, ami ennél erősebb. Nálunk ez az Isten igéje. Mindennap választunk egy mondatot a Bibliából, és azt próbáljuk a gyakorlatba átvinni a nap folyamán.

 

Mindenki ugyanazt az igét éli?

 

A napunkat általában rózsafüzérrel, hétfőnként pedig misével kezdjük. A rózsafüzér keretében van egy bibliai szakasz – a napi olvasmány vagy evangélium –, ebből választunk ki egy mondatot. Ehhez kapcsolódóan egy személyes tapasztalatokon alapuló elmélkedéssel is készül felváltva közülünk, misszionáriusok közül valaki. Később, ha már 6–7 hónapot eltöltöttek a fazendában, a gyógyulók is tartanak elmélkedést, addigra már nekik is van mit megosztaniuk.

Minden fazendában az egyik este is összeülünk a hét folyamán. Ilyenkor mindenki elmond egy olyan tapasztalatot, amit az igén keresztül élt át a hét folyamán, így motiválva a többieket egy kicsit. Nálunk ez kedd este szokott lenni.

 

 

Tehát ez az ima és az igetapasztalatok megosztása az egyik eszköz a gyógyulásra – vagy ahogy mondtad, az űr betöltésére. Mire van még szükség, és hogy telik a nap többi része?

 

Elég komoly napirendünk van. A rózsafüzér után reggelizünk, délelőtt és délután folyamán is dolgozunk. A munkában az ember visszakapja a méltóságát, megtapasztalja, hogy ő is hasznos része a fazendának. Például mikor nemrég kiköltöztünk ide Csákányba, még szinte semmi sem volt kész. Az épület első részét a püspökség felújíttatta, de a többit nekünk kell, a fiúkkal. Két hete eljött egy cégvezető a nagybátyámmal, hoztak festékanyagokat is. Nagy élmény volt, ahogy nekiláttak a fiúkkal a falnak. Mindenki összefogott, lekaparták a felújítandó részeket, kiglettelték, aztán elkezdték festeni. Szép, amikor megtapasztalja az ember, hogy ő építi fel a saját és a következő gyógyulók házát.

Főleg fizikai munkát végzünk, állatokkal foglalkozunk, és kertészetünk is van. Egyelőre három kacsánk, egy macskánk, vagy 65 csirkénk és 16 bárányunk van – de ez utóbbiból majd vágunk le nemsokára, kevesebb lesz, mert nagyon finom. Meglátjuk, milyen jószágunk lesz még. Most kicsi a helyük, reméljük, hogy tudunk terjeszkedni, és akkor nagyobb terület jut nekik is. Inkább állatokkal foglalkozunk, mint növényekkel, de azért van egy kezdő veteményeskertünk is, ahova jó sok mindent elültettünk. Mind elültettük a magokat, amiket a Karitásztól kaptunk, a nagy része ki is nőtt: paradicsom, paprika, bab, borsó, eper, hagyma, krumpli, kukorica…

 

Mikor érkeztetek meg Csákányra?

 

Amikor megérkeztek Magyarországra a misszionáriusok – rajtam kívül három brazil, Alan, Paulo és Fabritius, valamint egy uruguayi, Rodrigo – három hónapig Kaposváron laktunk. Utána jöttünk ide, kb. négy hónapja.

 

Ez nagyon rövid idő, ha alig volt élettér kialakítva, mikor megérkeztetek…

 

Hát igen. De ami a legfontosabb, hogy öt fiatal magyar szenvedélybeteg van már nálunk, egyikük már majdnem négy hónapja, tehát összesen tízen vagyunk.

 

 

Csákány távol van nagyobb városoktól, nem vagytok túl elszigetelve?

 

Nagy a jövés-menés ahhoz képest, hogy a világ végén lakunk, Nagykanizsa és Marcali között. Sokakat meghívok, hogy ne csak egy mese maradjon nekik a Remény Udvara, hanem a saját szemükkel lássák, mit csinálunk. Fontos, hogy az emberek megismerjenek minket. Nagyon sok ismerőst kaptunk Istentől, sok barátot. Különösen a télen, a Kaposváron töltött időben rengeteg emberrel, például papokkal találkoztunk… Itt volt két napig a Máltai Szeretetszolgálat, a homokkomáromi nővérek is elhozták a baráti körüket… Én borzasztóan örülök a látogatóknak. Úgy látom, a fiúknak a jövőben talán szükségük lesz hátul egy házra, ahova visszavonulhatnak, de az biztos, hogy a remény a látogatóknak is szól. Mikor itt járnak az emberek, atyák, házaspárok, érzékelem, hogy ők is visznek magukkal ebből a reményből. Jönnek sorra az önkéntes segítők, sokszor ez nekik is nagy élmény.

 

Egyelőre ezek szerint kvázi „építőtábor”-ként működtök. Kaptok támogatást itt helyben vagy más országokból?

 

A nemzetközi Fazendától nemigen. Ők valahogy úgy küldtek minket ide, mint Jézus a tanítványokat, ilyen tunikás-sarus módon, hogy menjünk, és építsük fel itt a Remény Udvarát. Varga László püspök atya támogat minket, de persze ő sem fog örökké. Az egyházmegye felújította az első részét a háznak, és most egy ideig, augusztusig a rezsiben segíteni fog. De a többit, az élelmiszert stb. mind nekünk kell megoldani, és Isten folyamatosan küld embereket, akik idejönnek, látják az életünket, és segíteni akarnak. Ilyen volt a nagybátyám és a vállalkozó barátja is pár hete. Megvettek minden szükséges kelléket a festéshez, nekünk meg már csak festeni kellett. Kaptunk más cégvezetőktől és atyáktól is adományokat.

 

Ez a függőségterápiás tevékenység tehát egyre jobban már nemcsak a ti ügyetek, misszionáriusoké, hanem kezd alakulni egy háló?

 

Igen. A kapcsolatok úgy is szövődnek, hogy vasárnaponként megyünk a templomokba, a misék végén tanúságtételt mondunk, majd adományt kérünk, cserébe általunk készített kekszeket és sütiket ajándékozunk. Múltkor Siófokon voltunk, most vasárnap máshova megyünk majd. Úgyhogy kreatívnak kell lenni. Mi megtesszük azt a részt, ami tőlünk telik, és akkor Isten is folyamatosan jelen van. Az Ő jelenlétét érezzük.

 

Te már hosszan voltál más misszióban. Milyen élmény most, hogy a semmiből kell kitalálni, hogy Magyarországon hogyan tud működni?

 

Az alapvető karizma mind a 26 országban, ahol jelen vagyunk, ugyanaz. Ugyanakkor az adott ország kultúráját tiszteletben tartjuk. Emiatt nyilván vannak különbségek a különböző országok fazendái között. Sokszor tapasztalat útján derül ki akár az, hogy mi működik és mi nem, akár hogy mit termeljünk, hogyan. De a gyógyulás folyamata maga egységes.

 

Varga László kaposvári püspök atyával

 

Milyen fázisai vannak a szenvedélybetegségből gyógyulásnak?

 

Mindenhol egyéves a folyamat, melynek végén oklevelet kapnak. Nagyon kemény, teljes a megvonás, nem lehet cigarettázni, alkoholt fogyasztani, és gyógyszereket csak akkor szedhetnek, ha pszichiáter írja fel nekik. Én három fázisra szeretem osztani a folyamatot. Az első idő a megérkezés utáni, mikor különösen is a többiek hordozzák az illetőt. Segítünk, ott vagyunk vele a nehéz pillanatokban, türelmesek vagyunk a kríziseknél, amik az első három hónapban sokszor előjönnek. Aztán jön a második fázis, amikor az ember már egyedül is képes járni az úton. Majd a harmadik, mikor ő is elkezd szolgálni, azaz továbbadja másoknak azt, amit ingyen kapott: például koordinátora lesz az újonnan érkező fiúknak, vagy valamilyen más felelősséget kap. Rendkívül fontos, hogy ezt is megtapasztalják, mert ha valaki csak kap, és azt meg akarja tartani magának, azt előbb-utóbb elveszti és visszaesik a függőségbe, de hogyha ő is átéli, mit jelent továbbadni ezt a szeretetet, akkor utána, mikor elhagyja a fazendát, ez a tapasztalat a segítségére lesz.

 

Mik a terveitek?

 

15–20 szenvedélybeteg befogadása a cél, ahhoz pedig még sok építkezésre, átalakításra lesz szükség. De mi úgy kezdtük el, hogy igazából ők is benne vannak a misszió kialakításában. Nem vártuk meg, hogy minden tökéletes legyen, hanem elkezdtük ebben a szobában, aminek volt egy fürdőszobája, ami 10 éve nem volt használva. Az elején még följött a dzsuva, aztán hívtunk egy csőgörényest, aki kitakarította. Innen indultunk… így szépen lépésről lépésre haladunk előre.

Az a baj, hogy nagyon sok hívás van. Illetve nem baj, jó, de nem szeretem, amikor egy jelentkező szenvedélybeteget vissza kell utasítanunk, mert nincs hely. Megpróbálunk mindenkit befogadni, akit tudunk. A legfiatalabb itt most 17 éves, és tényleg azt látom, hogy ez a „család” segít nekik. Együtt vannak, és ahogy Szent Ferenc is mondta, az az igazi szeretet, ha akkor is tudod szeretni a testvéredet, mikor nehéz. Sokszor jönnek krízisek, de nemcsak a fiúknak, nekünk, misszionáriusoknak is vannak nehezebb napjaink. Olyankor kell igazán szeretni a másikat, mikor egy ilyen nehéz napra kerül sor. Ugyanakkor mindenki szabad, senkit nem kötözünk az ágyához vagy a szobájába. Ha valaki úgy dönt, hogy el akar menni a fazendából, az ajtó nyitva áll. Mindenki szabadon dönt, hogy akar-e az életén változtatni, akar-e új ember lenni, vagy más úton próbálja kormányozni az hajóját.

 

 

Elképzelni is nehéz, hogy a ház felújítása, a közösség vezetése, az állandó tolmácsolás közepette mennyi minden hárul rád. Hogy győzöd, mi ad erőt?

 

Én nem bonyolítom túl a dolgokat. Nem szoktam sokat gondolkozni, hanem megyek előre. Próbálom azt tenni, amit Isten rám bízott, és amikor esténként fáradt vagyok, hálát adok, hogy legalább valami értelmes dologtól fáradtam el. Ez erőt ad nekem.

Most elkezdtem rendszeresen találkozni egy lelki kísérővel. Itt a közelben, Homokkomáromban van a Nyolcboldogság Közösség, és megkértem az egyik nővért, hogy beszélgessünk havonta. A püspök mondta, hogy ez fontos, úgyhogy én engedelmeskedem. Ha Isten most erre kér, én ezt csinálom, addig, amíg csinálhatom. Örülök neki, hogy egy ilyen felelősséget kaptam, mert nem hittem volna, hogy 26 évesen egy ilyen kaland részese lehetek. Isten csodája ez, számomra is lenyűgöző.

Másrészről pedig mindaz, ami történik, az egységnek a gyümölcse, annak, hogy mi együtt vagyunk, és mindenki csinálja a feladatát. A döntéseket sem egyedül hozom meg, hanem minden döntésnél összeülünk a többi misszionáriussal. Egyszer egyik hal meg a saját akaratának, másszor a másik, mert közös döntéshez valakinek mindig háttérbe kell szorulnia. És így mindannyian alázatot tanulunk. Fontos nekem, hogy ne egyedül építsem a magyar Fazendát, hanem megbízzak a másikban, higgyem el, hogy ő is képes erre. És akkor stresszelni sem kell annyit. Ez nagy segítség.

Szóval mi együtt csináljuk, nem én egyedül. Főleg Isten segít, de ehhez fontos az egység.

 

Portugálul beszéltek egymás között?

 

Igen, de azért a fiúk tanulnak rendesen magyart is. Már hét hónapja vannak itt, és van, aki már egész szépen beszél magyarul, ennek örülök.

 

Nemsokára, június 23-án lesz a csákányi Keresztelő Szent János Remény Udvara hivatalos megnyitója. Mi a terv, mit szeretnétek addig befejezni?

 

Azért is kezdtük el a festést meg a burkolást, hogy legalább itt elöl szép legyen, mire jönnek a vendégek. De még fontosabb, hogy a későbbiekben szépen ki legyenek alakítva a szobák. Tehát igen, vannak tervek, hetek óta tervezzük, hogy milyen legyen a megnyitó, ami egy hivatalos esemény lesz. És mivel már itt él öt szenvedélybeteg és mi is, igazából a fazenda már meg van nyitva. Épp ma is beszéltünk róla, én is kíváncsi vagyok, mert nem tudjuk, mennyien fognak igazából jönni… Az egyik fiúnk akkor fog bérmálkozni.

 

Elmondanál néhány sztorit ezekből az első hónapokból?

 

Nagy hatással van rám, hogy ahányszor olyan döntést hoztunk meg, ami emberileg kilátástalannak tűnhetett, Isten mindig megtette a saját részét. Ez nagy nyugalommal tölt el.

Ilyen volt például a sütik esete. Úgy mentünk a püspökségre lakni, hogy szinte semmink nem volt, de már az első héten elkezdtük a sütis-kekszes akciót a miséken, és abból lett valamennyi bevételünk. A brazil fazendában is szoktunk ilyet csinálni, elvisszük az általunk készített termékeket a templomokba. Kíváncsi voltam, hogy Magyarországon sikerül-e, mert Németországban nem igazán működik. Nagyon bejött, a hívek elképesztő lelkesedéssel támogattak minket! Nagy élmény volt nekem látni, hogy amikor valaki meghívja az embereket egy kezdeményezéshez, mint most mi, akkor szívesen segítenek. Csak az első lépést kell megtenni feléjük, amit sokszor félelemből elmulasztunk.

Egy másik eset: amikor februárban itt jártak az alapítók, Frei Hans és Nelson, mindenfelé meghívtak velük minket is a Duna TV-től a Katolikus TV-ig. Hatalmas élmény volt nekem látni, mennyire örülnek annak, hogy Magyarországon ekkora érdeklődés kíséri az alapítást. Aztán eljöttünk velük ide a telekre megnézni a leendő helyszínt. Még semmi nem volt, épp ezért laktunk a kaposvári püspökségen, de ők azt mondták, hogy egy hét múlva költözzünk ide, és utána kezdjük máris fogadni az első gyógyulókat. Engedelmeskedtünk, bár eredetileg azt terveztük, hogy majd márciusban fogunk költözni. De azonnal kiköltöztünk, elkezdtük kipucolni a helyet, és rá két hétre meg is érkezett az első gyógyulónk, Tamás, aki mindmáig itt van velünk. Elképesztő, hogy az inspiráció mennyire működik, hogy az alapítóknak ennyire erős kapcsolatuk van a Szentlélekkel. Általában a gyümölcsökből lehet látni, hogy valamit a Szentlélek inspirál-e. Az ember nem tudja rögtön, hanem csak bízik, és aztán a gyümölcsök mutatják meg, hogy tényleg Istentől jött-e. Nagyon különleges nekem látni, hogy már most mennyi gyümölcse van ezeknek a sokszor bolond döntéseinknek.

A gondviselést is megtapasztaljuk. Amikor beköltöztünk, az első két-három hónapban nem is volt adománygyűjtés a templomokban, nem volt se időnk, se sütőnk. Viszont mindig jött valaki, aki segített, és folyamatosan volt miből élnünk, mit ennünk, jutott benzinre is. Nagyon szép ez, amikor az ember megteszi a lépést az ismeretlen felé, és aztán hagyja, hogy Isten a lába elé tegye a talajt.

 

Előbb mondtad, hogy nem annyira egyszerű a közös döntés. Van olyan, hogy bár te ismered a helyi viszonyokat, olyan döntésre juttok, amivel te nem értesz egyet?

 

Ez nehéz. Nagyon sokszor nem az van, amit én akarok. Mert fontos, hogy mindenki magáénak érezze a fazendát. Sokszor még olyankor is, ha látom, hogy jaj, Istenem, ebből nem sok jó fog kisülni, hagyom, hogy a többiek megéljék a saját tapasztalatukat, mert úgy fognak ők is tanulni. Sokszor nekik van igazuk. Szép az, amikor az ember egységben van, és hagyja, hogy ne ő döntsön mindenről. Ez egy konkrét lehetőség arra, hogy az ember alázatot tanuljon. Alázat nélkül pedig szerintem nem nagyon létezik Istennel való út. A közösségi élet mindennap arra ösztönzi az embert, hogy kilépjen a komfortzónájából, ez nagyon jó. Igen, hálás vagyok érte, minden nehézsége ellenére! Mert nyilván néha már nagyon elegem van, hogy már megint ezt vagy azt kell csinálnom, de aztán mindig rájövök, hogy viszont enélkül egyedül lennék, lehet, hogy kényelmesebben élnék, de biztos nem lennék ennyire boldog.

 

 

Szeretnél még mondani valamit?

 

Igen, azokhoz szólnék, akik még nem teljesen biztosak a hivatásukban, szerintem a fiatalok kilencven százaléka ilyen. Bátorítani szeretném őket: ne féljenek egy évet odaadni Istennek! Így Isten abban az évben megmutathatja, merre tovább. Az élethivatásunk megértése nem jön magától. Sokkal többet nyertek vele, mint az az egy év. Mennyivel rosszabb, ha valaki leél 20-30 évet, és utána jön rá, hogy nem olyan életet élt, amit ő maga akart, hanem mondjuk az elvárások vagy a pénz motiválta. Én is úgy mentem ki Németországba, hogy odaadtam egy évet, hogy Ő megmutassa, mit szeretne.

 

Te önkéntesként kezdted, és utána lettél misszionárius, ugye?

 

Igen, de nem a Fazendába mentem, hanem egy másik közösségbe, a Shalomba. Adtam Neki egy esélyt, hogy megmutathassa az utam, és Ő megmutatta, hogy nem fogok a Shalomban maradni. Isten kreatív, ha mi lehetőséget adunk Neki, bár nem könnyű. Erre szívesen ösztönözném a fiatalokat: ne éljék le úgy az életet, hogy aztán a halálukkor veszik észre, hogy nem is azt az életet élték, amit Isten nekik szánt, hanem próbálják meg megkeresni. Isten mindenkinek szánt valamit, egy küldetést. Lehetsz családos, szerzetes, pap, orvos vagy tanár, de mindenkinek van egy útja, amit direkt neki szán az Isten személyesen, és nagyon jó, amikor az ember megtalálja, mert akkor nyugodtabb lesz. Úgyhogy én erre ösztönzök mindenkit, hogy találja meg.

 

Neked milyen ez az út?

 

Mély és egyszerű. Nagyon-nagy mélységet fedeztem fel, akár az istenkapcsolatban, akár úgy különben. És egyszerű is, szerintem sokszor túlbonyolítjuk az életet. Rájöttem, hogy Isten egyszerűen mutatja meg a dolgokat, legalábbis nekem. Sokszor az emberi logikával totál ellentétesen, de a maga módján nagyon egyszerűen. Nagyon szép ezt megtapasztalni. Ez az, ami itt tart.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: A csákányi fazenda fotóalbumából (6)

Legújabb könyveink: