Otthonunk a Szentháromság

Úgy vélem, a Fokoláre Mozgalom újdonsága és értéke egy sajátos istentapasztalatban rejlik. Ez Chiara Lubich személyéhez kötődik, mégis kezdettől fogva közösségi tapasztalat. Nem azzal akarom azonban kezdeni mondandómat, hogy a megfigyelő szerepébe lépek és Chiara Lubich írásait elemzem, inkább elmesélem személyes találkozásomat a Fokoláre Mozgalommal.
1958 nyarán – akkor már hat éve pap voltam – Freiburgból indultam Fiera di Primieróba, Trentó közelébe: ott zajlott egy nyári találkozó, ahová a világ minden részéről érkeztek emberek, hogy megismerkedjenek a Fokoláre Mozgalommal. Az ott töltött rövid időben részt akartunk venni a mozgalom életében.
(…)

Teológiatanulmányaim során egy tanárom elmagyarázta, mit értett Jézus valójában Isten országa alatt. Akkor rájöttem valamire: Isten országa nem olyan ország, amit fizikai helyhez lehet kötni, nem is igazságok és parancsolatok rendszere, Isten országa Isten maga. Isten nem távoli horizont vagy magasztos elv: Jézusban ő ide jött közénk a földre. Világos volt számomra, hogy Isten az én életemnek is a középpontja akar lenni, hogy én mindenre belőle kiindulva tekintsek, mindent belőle kiindulva tegyek. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De mit kell ehhez tennem? Nem találtam teret erre a hétköznapi életemben. Hiányzott a híd aközött, amire mélységesen vágytam és ami különböző módokon lefoglalta az időmet.
A Máriapolin ez az űr hirtelen megtelt. Isten egyszerűen ott volt. Behatolt kölcsönös kapcsolatainkba. Emlékszem, egyik éjszaka nem tudtam aludni attól a gondolattól, milyen közel van az Isten. Úgy éreztem, hogy még azok a tanítványok se tapasztalhatták meg jobban Isten közelségét, akik személyesen találkoztak Jézussal.

(…)
Korábban úgy gondoltam Istenre, mint a teremtés csúcsára, mint az egyenesek enyészpontjára, mint egy elgondolhatatlan gondolatra, mint misztériumra, mely előtt mi emberek elnémulunk. Ott, Fierában (a Máriapolin), megmaradt ez a misztérium, de volt valami más, több is. Ott Isten, aki Atya, tapasztalati valóság volt. Valószínűleg még soha nem imádkoztam úgy életemben a Miatyánkot, mint ott, akkor: még nem értettem meg korábban, mit jelent ez a név, Abba, Atya. Egyszeriben a világ végtelennek tűnt, és mégis ismertnek és biztonságosnak, amiben Isten az Atyánk, mi ráhagyatkozhatunk, mindent a kezébe helyezhetünk, és feltételek nélkül követhetjük.
Hatalmas kihívást jelentett mindez nekem, de még inkább lenyűgöző felfedezést.
Az Atyaisten olyan, mint a végtelem kozmosz – nem, nem a kozmosz, hanem mint aki a kozmoszt magába foglalja, akitől kiindul és végeérhetetlenül visszhangzik: Isten a szeretet. És a végtelenben ez egyetlen névben összegződik: Jézus. Ez volt a Máriapolin a felfedezésem.

Nemcsak a Szeretet-Istenről beszéltünk, hanem hasonlóképpen Jézusról is. Nem kevesen bosszankodva mondták: „Jézus, Jézus – már alig bírom hallani. A felebarát Jézus, a pápa Jézus, a bűnöző Jézus és még ki tudja, ki mindenki. Hagyjuk Jézust, hogy Jézus legyen, hagyjatok minket ezek nélkül a túlzásba vitt vallásos kifejezések nélkül élni.”
Noha érthető ez a kifakadás, alapos vizsgálat után kénytelen voltam elvetni. A Názáreti Jézus tényleg azért jött, hogy ennek a világnak minden valóságával eggyé váljon – a gyermekkel, a bűnözővel, a filozófussal. Ezért szól hozzánk esendő emberi szavakkal, és ezekben és még inkább személyében Isten kinyilatkoztatja önmagát. Jézus éli a mi életünket, a szenvedéseinket olyannyira, hogy ő maga él és szenved minden emberben, így minden, amit megélünk, amit elveszítünk, alkalom arra, hogy találkozzunk vele, vele éljünk. A kimondhatatlan Isten eme végtelen távlatban Szeretet, és Jézusban ezzel egyidejűleg olyan életút és középpont, ahonnan feltárul előttünk a kinyilatkoztatás.

Klaus Hemmerle karácsonyi gondolatai megjelentek könyvben: itt.