Virrasszunk! Isten jön el hozzánk a jelen pillanatban

Két lábbal a földön

„Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13). Olykor „Valaki” arra ösztönöz bennünket, hogy folyamatosan a természetfölöttiben, azaz mindenféle emberi helyzettel kapcsolatban (programok, egészség, utazás, jövő) teljes bizonytalanságban éljünk azért, hogy a valóság bizonyossága töltsön el. Ez azt jelenti, hogy isteni módon éljük meg a jelen pillanatot, és ismerjük és akarjuk azt, amit Isten akar, hogy tudjunk és akarjunk a jelen pillanatban. Innen ered Jézus tanácsa, a felszólítás a léleknek, hogy „virrasszon”, mert

nem ismerjük sem a napját, sem az óráját eljövetelének, és hozzátehetjük: valamennyi eljövetelének.

Ő mindig, minden pillanatban eljön az akaratában, mely az ember számára szomorúnak vagy szépnek tűnhet, de valójában Ő az, az ő Szeretete. Ez a lelkiállapot helyezi az embert – hogy úgy mondjam – két lábbal a földre, az ígéret földjére, mely a mennyek országa, amit már itt lent is élhetünk, és élnünk is kell. Így nem áll fenn a veszélye annak, hogy beleesünk a bűn, az illúziók, a kiábrándultság vagy a zaklatottság hálójába.

Éberség

Ahhoz, hogy szeressük Istent, meg kell tennünk akaratát. Akarata azonban pillanatról pillanatra mutatkozik meg. Megnyilvánulhat külső körülményekben, saját kötelességeinkben, bölcs embereknek vagy azoknak a tanácsaiban, akik számunkra Istent képviselik. De akár egy váratlan fájdalomban vagy örömben, egy kellemetlenségben vagy akár egy közömbös dologban is. Aki befogadja, figyelmes szellem, éber lélek. Az evangélium nem véletlenül beszél gyakran az éberségről. Épp az evangélium irányítja az ember figyelmét a jelen pillanatra, mivel nem akarja, hogy aggódjon a jövő miatt, s ezért csak a „mára” kér kenyeret az Atyától, és arra szólít fel, hogy a „ma” keresztjét hordozzuk, és emlékeztet, hogy „minden napnak” elég a maga baja. Épp az evangélium figyelmeztet: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62)

Nekünk, keresztényeknek tudnunk kell elfelejteni a múltat, és nem aggódni a jövő miatt, hogy hozzászokjunk ahhoz, hogy jól éljük a jelent.

Ez viszont alapigazság, minthogy a múlt már nem létezik, és a jövő akkor létezik majd, amikor az lesz a jelen.

Szent Katalin ezt mondta: „Az a fáradság, amely elmúlt, már nem a miénk, mert az idő elszállt. Az sem a miénk, mely előttünk áll, mert nem vagyunk biztosak, hogy lesz-e még rá időnk.”^[1] A nagy emberek és a szentek ismerik ezt a normát. Hozzászoknak, hogy megkülönböztessék a bennük szóló különböző hangok közül Isten hangját. Ebben a folyamatos gyakorlatozásban pedig a megkülönböztetés egyre könnyebbé válik, mert a hang felerősödik, hangosabbá válik. Kezdetben talán nem olyan egyszerű. Ilyenkor arra van szükség, hogy teljesen ráhagyatkozzunk Istenre, higgyünk szeretetében, és határozottan tegyük azt, amiről azt gondoljuk, hogy az Ő akarata, azzal a bizalommal, hogy ha nem az, akkor Ő majd visszatesz bennünket a helyes vágányra. És akkor is, ha világosnak tűnik Isten akarata, például amikor egy órákig tartó munkára szólít fel, akkor is mindig jelentkezik valamilyen kísértés, amelyet le kell győzni, kétség, melyet el kell űzni, aggodalom, melyet Isten szívébe kell vetni, kósza gondolatok, melyeket távol kell tartani, különböző vágyak, melyekről le kell mondani. A jelenben való élet rendkívül gazdag elmélet és gyakorlat. A jelenben élve földi életünket már mostantól fogva beleoltjuk az örök élet folyamába.

Ő az Út

Soha nem fogjuk eléggé felfogni, mekkora értéke van annak, ha a jelen pillanatot éljük. Valójában, ha élem a jelent, Isten velem van az abban a pillanatban rám vonatkozó akarata által, valamint aktuális kegyelmével. Ha nem élem, Isten nincs velem, és én nem vagyok Vele. Gyakran kifulladásig keressük az utat, hogy eljussunk Hozzá, hogy jobbak legyünk, hogy szentté váljunk. De mire való keresni, ha egyszer Ő maga az Út (vö. Jn 14,6), és

Ő – az Örök Jelen – ott vár, hogy az élet minden pillanatában, mely megadatott nekünk, együttműködést kezdeményezhessen velünk, hogy dolgozhasson bennünk és velünk,

és általa Isten fiaihoz méltó műveket vigyünk végbe. Ha úgy érezzük, próbatételekre, szorongásra, fájdalmakra, gyötrelmekre és halálos kínokra van szükségünk ahhoz, hogy szakítsunk ezzel a nyugodt és unalmas emberi élettel, gátat vessünk a világ szokványos folyásának, és feljussunk az isteni tiszta csúcsaira, akkor Ő meg tud majd mutatkozni a jelenben a fájdalmak és az élet elkerülhetetlen körülményei, örök és változhatatlan törvényei mögött az egyháznak. Az egyháznak, mely Krisztussal együtt ezernyi módon ismétli: „Tagadd meg magad, és vedd fel kereszted.” (vö. Mt 16,24) Egyszóval az élet egyszerű lenne. Mi tesszük bonyolulttá. Elég lenne jól belehelyezkednünk a jelenbe annak minden örömével, előre nem látható eseményével, minden fáradságával, kötelező feladataival, és minden magától siklana, mintha egy hatalmas rakéta vinne bennünket a boldog örökkévalóság felé.

A megújult formában megjelent Pillanatról pillanatra c. könyv megrendelhető itt.

_{[1] Santa Caterina da Siena: Epistolario II. [Levelezések II.] Alba, 1966. 97. o.}