Szent Ferenc nyomán Perutól Kárpátaljáig – interjú Hernádi Lehel missziós ferencessel

Olvasási idő: 8 perc

„Amiről lemondunk, azt a Jóisten valamilyen módon visszaadja nekünk.” Ez a tapasztalat végigkísérte a Hernádi Lehel szerzetes életét a szegedi megtéréstől a perui misszióig, majd a ferences hivatás és a kárpátaljai szolgálat éveiben is. Mit jelent ma ferencesnek lenni? Talán nem elsősorban nagy terveket vagy látványos eredményeket, hanem azt, hogy az ember jelen van, meghallgat, és barátként közeledik másokhoz: a nép barátainak kell lennie. Az alábbi beszélgetésben arról vall, hogyan vezette őt Isten a fordulópontokon, és mit jelent ma a remény szolgálata egy fogyatkozó, háború sújtotta közösségben.

Hol születtél? Milyen volt a családi környezeted?

1977-ben születtem Pakson, de a szintén tolnai Györkönyben nevelkedtem. Szüleim pedagógusok voltak: édesanyám óvónőként, édesapám tanárként dolgozott. Két testvérem van, ők ma a jog területén tevékenykednek. Én az általános iskolai tanulmányaimat Györkönyben végeztem, majd Pakson érettségiztem. Az érettségi után viharos időszak következett az életemben: kőművesek mellett dolgoztam, dinnyetermesztéssel és -értékesítéssel is foglalkoztunk. Élveztem a függetlenséget, nem szorultam mások támogatására. Nagy társasági életet éltünk, sokat szórakoztunk, bulikba jártunk.

Úgy tudom, különleges módon ismerkedtél a hittel. Milyen volt a vallásgyakorlás a falutokban a diktatúra idején?

Györköny evangélikus falu volt, katolikus misézés céljára pedig csupán egy parasztház két szobáját alakították át. Egy barátom hatására kezdtem ministrálni, később elsőáldozó lettem. A miséken általában tízen vettünk részt. Karácsonykor már húszan gyűltünk össze, aminek nagyon örültünk. Ilyen sokan korábban még soha nem voltunk. Hittanra az evangélikus parókiára jártam. A szentségek vételére a nagydorogi plébániára kerültem, bérmálkozásomra pedig a gimnáziumi évek vége felé került sor. Ezek az évek szép emlékként maradtak meg bennem.

Hol szolgáltál sorkatonaként? Miben erősödtél meg ebben az időszakban?

1997 novemberében vonultam be Tapolcára kilenc hónapos sorkatonai szolgálatra. Erre az időszakra jól emlékszem, mert az életem nem esett szét, mint több katonatársamé. Éppen ellenkezőleg: elgondolkodtam azon, mi legyen a sorsom. Úgy éreztem, nem az az életfeladatom, hogy maltert keverjek és téglát hordjak. Volt időm bőven gondolkodni, hiszen a tisztek délutánonként hazamentek. Elhatároztam, hogy leszerelés után tanulni fogok. Így is történt: beiratkoztam a Szegedi Tudományegyetem történelem szakára.

Miben segítettek téged a szegedi egyetemi évek? Mit szerettél különösen a történelemtudományban?

Eleinte természetesen a szórakozás és a bulizás töltötte ki az életemet. Minden jóból kivettem a részem, és nagyon élénk társasági életet folytattunk. Másod- vagy harmadéves koromban azonban közelebb kerültem a Jóistenhez. Egy mélyebb megtérésen mentem keresztül, amely fordulatot hozott az életemben.

A kollégiumban összebarátkoztam két külhoni magyar lánnyal, akik rendszeresen jártak misére. Meglepődtek azon, hogy otthonosan mozgok a liturgiában, ismerem a válaszokat, tudom, mikor kell felállni vagy letérdelni. Később már nem kerültem be a kollégiumba, albérletben laktam, de a közös miselátogatás tovább folytatódott.

Egy szentgyónás során különösen mélyen megtapasztaltam Isten megbocsátó irgalmát. Ez arra késztetett, hogy szorosabban kötődjem hozzá. Nagy kegyelemként éltem meg a napi szentáldozást. Egyre kevesebb buliba jártam, kissé visszahúzódtam. Csendben éltem a hétköznapjaimat. Végigolvastam a Szentírást, és úgy éreztem, a Jóisten felemel és hordoz engem. Ezt az élményt ma is felidézem, amikor elkedvetlenedem.

_{Hernádi Lehel testvér}

Hogyan ismerkedtél meg a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgáival? Miként jutottál el Cuzcóba?

Az évek során többször is úgy éreztem, hogy papi hivatásra kaptam meghívást. Ez a vágy Szegeden erősödött meg bennem igazán. Amikor ezt megbeszéltem a nagydorogi plébánosommal, pécsi papnövendéknek ajánlott be. Ott ismerkedtem meg a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái közösséggel. A missziós élet is vonzott…

Pécsen Kajtár Edvárd volt a spirituálisunk. Az ő testvére mesélt a közösségről és az önkéntes munkájukról. Három év után kértem, hogy egy évre misszióba mehessenek. Így indultam el 2008-ban. Először Spanyolországba, Toledóba kerültem, ahol egy missziós kolostorban kaptunk képzést októberig. Ősszel aztán Limába repültem, majd onnan tovább az Andokba, a „Fiúk városába”. A negyven bentlakó mellett még mintegy háromszáz fiatallal volt közös imádságunk és munkánk.

A szervezetem azonban nem bírta a magaslati levegőt. A 3400 méteres magasságban jóval kevesebb az oxigén. Legyengültem, nem tudtam aludni, sokszor a saját szívverésem ébresztett fel. Hegyibetegségben szenvedtem. Közben megismertem Assisi Szent Ferencet is, akinek életpéldája mély hatást gyakorolt rám.

Mi történt a Cuzcóból való hazatérésed után?

2009 január végéig voltam Peruban. Ekkoriban határoztam el, hogy nem térek vissza az egyházmegyébe, mert megtetszett a kolostori élet. Szent Ferenc példája is egyre erősebben foglalkoztatott, ezért 2009-ben Szegeden beléptem a ferences rendbe.

Közben egy orrsövény-műtétnek köszönhetően meggyógyultam, így amikor később, 2016-ban ismét Peruba kerültem, a magaslat már nem okozott problémát.

Szent Ferenc életrajzi filmjei alapján sokszor úgy tűnik, hogy az ő élete „happy” volt, holott alaposabban megismerve kiderül, hogy ez korántsem így van. Te hogyan élted meg életed fordulópontjait és kríziseit? Például azt az időszakot, amikor egészségügyi okok miatt haza kellett térned a misszióból?

Természetesen a hazatérés nagyon szomorú élmény volt számomra. A noviciátus évét sem éltem meg könnyen. Növendékként mindig vissza akartam térni a perui szegények szolgálatába. Egy alkalommal el is mentem a Harmadik Világ Szegényeinek budapesti házába, és újra érdeklődtem a missziós munka iránt.

A bennem élő perui lelkesedést azonban kissé le kellett hűteni. Közben megerősödtem a ferences hivatásomban.

Megtapasztaltam, hogy amiről lemondunk, azt a Jóisten valamilyen módon visszaadja nekünk.

Hogyan töltötted a gyakorlati évedet? Milyen volt az élet a satipói kolostorban?

Növendék koromban vetette fel a magiszterem, hogy a gyakorlati évem egyik felét Peruban tölthetném. Így jutottam ki a satipói ferences kolostorba 2016 első félévében, ahol ferences testvérekkel dolgozhattam együtt. Tanultam a spanyol nyelvet, és részt vettem a közösség mindennapi életében.

Ez egy, a múlt század elején alapított missziós központ volt. A plébánia területe hatalmasnak számított. A 35 ezer lakosú város mellett még mintegy kétszáz település tartozott hozzánk. A plébánia két legtávolabbi pontja között akár nyolc órát is kellett utazni.

Mit tapasztaltál az ottani hitéletről?

Sokan jártak templomba azon a vidéken. Évente mintegy ötszáz elsőáldozó és kétszáz bérmálkozó részesült a szentségekben. Hétköznap délelőttönként látogattuk a falvakat; egy nap általában három településre jutottunk el. Miséztünk, gyóntattunk, esketéseket végeztünk, és alkalmanként bérmáltunk is. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak bennünket, ugyanakkor fájdalom is volt bennem, mert egy-egy faluba csak kétévente jutottunk el.

Teljesen más egyházi környezetbe kerültem. A vallási élet erősen népegyházi jellegű, ugyanakkor számos lelkiségi mozgalom is jelen volt a plébánián. Különösen erősen működtek a karizmatikus közösségek, de több más egyesület és csoport is szerveződött. Az élet nagyon mozgalmas volt, az emberek pedig lelkesek és nyitottak. A Covid-járvány azonban rendkívül kedvezőtlenül hatott a plébánia életére.

_{Valahol az Andokban, két település meglátogatása között}

Találkoztál-e Zserdin Antal Gellért püspökkel vagy Finta Lajos váci egyházmegyés pappal? Mesélnél valamit az ő munkájukról?

Találkoztam velük, mégpedig véletlenül, amikor már nem növendékként, hanem papként utazhattam vissza Dél-Amerikába, 2019 és 2024 között. Satipói szolgálati helyünk ahhoz az apostoli vikariátushoz tartozott – ez olyan missziós terület, ahol még nem épült ki teljesen az egyházi igazgatás, tehát még nem egyházmegye –, amelynek püspöke Gellért atya volt.

Ő még a hetvenes években, növendékként került Peruba. Később II. János Pál pápa bízta rá ezt a Magyarország méretéhez hasonló területet, amelyhez több mint húsz plébánia tartozott. Egyes helyeket csak repülővel vagy vízi úton lehetett megközelíteni; gyalog vagy autóval nem.

Az olajszentelési misét ezért januárban tartották. Ilyenkor egy hétre bezárták a plébániákat, a helyi világi munkatársak intézték az ügyeket. Ez egyben lelkipásztori találkozó is volt, amelyen a püspök kihirdette az új beosztásokat és helyezéseket.

Papi szolgálatom idején nagyon sokat miséztem és szolgáltattam ki a szentségeket. Néha rendkívül fárasztó volt, különösen akkor, amikor egyedül maradtam. Kintlétem alatt körülbelül hétszáz gyermeket kereszteltem meg. Egyetlen szertartás alkalmával a legtöbb keresztelendő hatvan gyermek volt, de húsznál kevesebb ritkán akadt.

Mióta vagy Kárpátalján, Nagyszőlősön?

2017 februártól 2019 augusztusáig szolgáltam először Kárpátalján papként, a harmadik perui utam előtt. Amikor 2024-ben Peruból újra visszakerültem Európába, azt láttam, hogy a közösségek létszáma szinte a felére csökkent. Sok család elköltözött. Voltak, akik korábban is külföldön dolgoztak, mások a sorozás elől bujkáltak. Az itteni életre is rányomja bélyegét a háború szomorúsága, még akkor is, ha közvetlen harcok nincsenek a környéken. Az emberek folyamatosan elmennek. Van, akit a frontra visznek, mások Magyarországra vagy más országokba menekülnek.

Milyen az élet a nagyszőlősi közösségben? Hogyan telnek a mindennapjaitok?

A nagyszőlősi rendház közösségét négyen alkotjuk: Márió, Jónás, Egyed testvér és én. Közülünk hárman vagyunk papok, ketten pedig helybeli származásúak, mind a négyen magyarok.

Nem könnyű helyzet, hogy a helyi testvérek nem tudják szabadon tartani a kapcsolatot a rendtársaikkal, és a katonai szolgálat alóli mentességet is folyamatosan intézni kell. Összesen kilenc misézőhelyet látunk el. Igyekszünk összetartani és segíteni egymást.

A helybéli nőknek sokkal nagyobb terhet kell viselniük, különösen a mezőgazdaságból élő családokban. A férfiak hiányoznak, sokukat elvitték vagy elmentek. Azóta már számos asszony és fiatal lány is elköltözött.

Mi igyekszünk helytállni. Próbáljuk tartani az emberekben a lelket, elsősorban a jelenlétünkkel. Meghallgatjuk őket, rendelkezésükre állunk, bátorítjuk őket és imádkozunk értük. Minden filiában hétköznap is van szentmise, valamint rendszeresen tartunk szentségimádást, amelyet a békéért ajánlunk fel.

_{Kárpátalján, szolgálatban}

A hittanórákat is megtartjuk, bár előfordul, hogy egy-egy csoportban mindössze két gyermek van. Kárpátalján több faluban igeliturgiát is vezetünk, így vasárnaponként általában három szentmisét mutatok be. Én magam is rengeteg szeretetet kapok az emberektől. Szerény képességeim szerint igyekszem szolgálni őket. Leginkább attól tartunk, hogy a háború befejezése után sem térnek vissza az emberek, és a közösségeink élete végleg megváltozik.

Látsz-e valami hasonlóságot az itthoni és a kárpátaljai egyházi élet között?

Ahogy Kárpátalján fogyatkozik a hívek száma, úgy a hivatások és a hívek száma rohamosan csökken Magyarországon is, amely missziós területté vált – ezt gyakran mondjuk. A szekularizáció következtében egyre kevesebben vallják magukat hívőnek, és még a templomba járók közül is sokan inkább csak hagyományokat őriznek. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben nem találtuk meg a megfelelő válaszokat erre a helyzetre. Sok helyen hatalmas, leromlott templomokban néhány embernek mutatunk be szentmisét.

Mi lehet ma a feladatunk? Hogyan kellene megújítanunk a szolgálatunkat?

Fontosnak tartom a néphez való közelséget. A „barát” elnevezés is erre utal: az emberek barátainak kell lennünk. Az egyszerű emberekhez is szeretettel kell közelednünk, különösen most, amikor a társadalom ennyire megosztott.

Nem szabad beleállnunk a megosztottságokba, és nem szabad tovább mélyítenünk azokat. Inkább a békés, kiegyensúlyozott hangnemre kell törekednünk. Fontosnak tartom a ferences lelkiség megélését, valamint az egyház tanításához való hűséget. Talán éppen ez korunk egyik fontos üzenete.

Az emberek egyébként nem várnak tőlünk rendkívüli dolgokat. Sokszor már az is számít, hogy szóba állunk velük, megkérdezzük: „Hogy vagytok?”, meghallgatjuk őket, és időt szánunk rájuk.

A nép barátainak kell lennünk.