Szinódus és közösségi szenttéválás

^{Fotó: Vatikán, 2023. szeptember 30.Together ökumenikus virrasztás.}

Korábban már idéztünk Margaret Karramnak, a Fokoláre Mozgalom elnökének még a szinódusi folyamat kezdetén, 2021 októberében a mozgalom felelőseinek nemzetközi találkozóján tartott beszédéből. Íme még egy részlet ugyanebből.

* * *

A szinodalitás egy életprogramra hív bennünket, mely meghatározó szerepet tölt be a Fokoláre Mozgalom életében.  Ez a misztikus Test szerinti élet, a Jézussal közöttünk megélt élet, melyet szeretnénk ma – jobban, mint valaha – megvalósítani Mária Műve életében, magunkénak érezve a Ferenc pápától kapott buzdítást. Ő állhatatosan az egész Egyház figyelmébe ajánlotta ezt a témát, olyannyira, hogy leszögezte: »Isten a szinodális utat várja a harmadik évezred egyházától«^[1].

Nekünk ez azt jelenti, hogy éljük azt a Szent Utazást (vö. Zsolt 84,6)^[2], mely a 80-as években vette kezdetét, Chiara Lubich egyik bölcs megsejtéséből, hogy segítsen bennünket „a közös szentté válás” útján, és hogy tanúbizonyságot tegyünk a szeretetről a világon. Akkor ezzel a céllal elindult az egész világot átszövő havi telefonos összeköttetés, mely immár több évtizede összekapcsolja a Fokoláre Mozgalom közösségeit az öt kontinensen.

Az evangéliumi élet tapasztalatainak cseréje, a kihívások és tervek megosztásai megerősítik az egyének és a népek között a családi lelkületet és megsokszorozzák a testvériség hiteles helyeit.

Ez az őszinte kommunió pedig arra ösztönöz bennünket, hogy odaadással éljünk egymásért, elszántan éljünk a nélkülözőkért, ne álljunk meg a nehézségek előtt a közösségi életszentség útján. És az egész lelkiségünk segítségünkre van ebben, mert arra vezet, hogy felfedezzük a kapcsolatok értékét, megtanít a mindig megújuló testvéri szeretet dinamikájára, és segít, hogy hűek legyünk az evangéliumhoz.

Természetesen nem elég csak ismerni a legfőbb irányelveket, hanem tanúságot is kell tenni róluk, és ez a Szent Utazás nem a személyes odaadásunkra vagy ügyességünkre hagyatkozik, hanem az Egyetlen Tanítómester iskolájára, az övéi között jelenlévő Szentre.

Kezembe került Chiarának egy írása, melyben leírja, hogy II. János Pál pápa meghívta az 1999-es szinódusra, mint hallgatót, megfigyelőt. Íme, Chiara akkor ezekkel a szavakkal fordult a mozgalom egész világon élő családjához, hogy vele együtt éljük ezt az eseményt. Idézem Chiara szavait:

»Mit határozzunk el, hogy fel tudjunk készülni a Szinódusra? Hogyan adjuk hozzá a részünket?

Úgy, hogy gyakran megújítjuk szívünkben a komoly szándékot, hogy Jézust mindig, éjjel és nappal magunk között akarjuk tartani, és ennek megfelelően cselekszünk.

Ez a tett ugyanis áldozatot kíván. Kérheti például a többiek véleményétől való félelmünk legyőzését, a nemtörődömség felülmúlását, a saját magunkra irányuló szeretet elhallgattatásaként az alázat gyakorlását, vagyis egy közösségi lelkiség árának megfizetését. […] Ha emlékeztetjük egymást arra a kötelességünkre, hogy Jézust magunk között tartsuk, az nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy természetfeletti szinten éljünk. […] Ha így teszünk, ha magasan tartjuk lelki életünk hőfokát, akkor adhatjuk igazi hozzájárulásunkat a Szinódushoz, azon túl, hogy előre haladunk a Szent Utazáson, melynek befutásához ezek a telefonos összeköttetések segítséget nyújtanak«^[3].

Feltették nekem a szinódusra való felkészülés kapcsán a kérdést, hogy milyen sajátos részt kínálhat fel a lelkiségünk.

A mozgalom kezdettől fogva olyan fejlődésen ment keresztül, melyet ma úgy nevezhetnénk, hogy „szinodális út”, mert a Szeretet-Isten felfedezése – „az inspiráló szikra”, ahogy II. János Pál pápa nevezte – feltárta az Isten felé haladás közös útját. A lelkiség két fő sarkalatos pontja, melyek végig kísérték ezt a fejlődést: az egység és az elhagyott Jézus.

Az egység. 1946 táján vagyunk: Chiara Lubich és társnői, akik odaadással élték az Evangéliumot, elolvasták együtt Jézus végrendeletét.

Azok a nehéznek tűnő szavak egyenként megvilágosodtak előttük: »Hogy eggyé legyenek, mint mi«; »Legyenek mindnyájan egy«.

Felfedezték benne az emberiségről alkotott isteni tervet. Chiara megsejtette az Atya és a Fiú közötti kapcsolat mérhetetlen valóságát, és azt a nagyságot, hogy ez a kapcsolat feltárul előttünk. Jézusnak e vágya határozott elköteleződéssé válik: »Az evangéliumnak ezért az oldaláért születtünk«. Ebből elsősorban egy személyes felelősség fakad, hogy a mindennapi életben megéljük az Igét, hogy általa »másik Jézussá alakuljunk. […] „Jézusként” éljünk itt a földön«^[4]. Ám ez nemcsak személyes, hanem közösségi elköteleződés is, és az új parancsot hívja életre, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Jézus szeretett bennünket (vö. Jn 15,12). Majd Chiara így folytatja: »Mi, társnők körbe néztünk magunk körül, és elkezdtük szeretni egymást, hogy megvalósítsuk Istennek ezt az akaratát, melyet Jézus különösképpen sajátjának tekint«^[5]. Ebből egy olyan közös elhatározás született, melyet a kölcsönös szeretet tudatosan és ünnepélyesen megkötött szövetsége pecsétel meg. Ezt a szövetséget gyakran meg kell újítanunk bizalommal, főként akkor, ha valamilyen formában nem gyakoroltuk a szeretetet egymás felé.

A másik „sarkalatos pont” az elhagyott Jézus felfedezése. Chiara és társnői még mielőtt tekintetüket János evangéliumának 17. fejezetére szegezték volna, „felfedezték” a keresztre feszített Jézus elhagyatottság-kiáltását. Megértették, hogy legnagyobb fájdalmának a megtapasztalása ez: átélte az elhagyatottságot Ő, aki korábban azt mondta: »Én és az Atya egy vagyunk« (Jn 10, 29-30).

Fájdalmának csúcsa ez, melyben megmutatja legnagyobb szeretetét: ebből születik a megváltás, amikor újraegyesíti Istennel a meggyötört és elveszett emberiséget.

Ez tehát az emberek Istennel és egymással való egységének kulcsa…

„Elhagyott Jézus” és „egység”, egy egyetlen érem két oldala. Aki az egységben és az egységért szeretne élni, »csak úgy tud talpon maradni, hogy arra a Fájdalom-Szeretetre támaszkodik, mely olyan erős, mint a megfeszített és elhagyott Jézusé!«. Ha így teszünk, elindulunk egy húsvéti úton, az elhagyatottságtól egészen az egység fényéig, mely bármilyen szinodális folyamatban nélkülözhetetlen.

^{[1]   Ferenc pápa a Püspöki Szinódus 50. évfordulójára, 2015. október 17.
[2]   „Boldog az ember… akinek szíve zarándokútra készül”. Más fordításokban: „a te utaidon jár”, „a te ösvényeden halad”, avagy „szent utazásra indul”.
[3]   C. Lubich, Costruendo il “castello esteriore”, Róma 2002, 83-86. o
[4]   1946 december 2-án keletkezett írás: C. Lubich, Az egység in «Nuova Umanità» 29 (2007/6) 174, 605. o
[5]   C. Lubich, «Ideale dell’unità, Il “trattatello innocuo”» (1950), in“Erano i tempi di guerra…” agli albori dell’ideale dell’unità, Città Nuova, Róma 2007, 15. o.}