Tarjányi Béla: A szeretet legtökéletesebb formája az egység

Nem szokás, hogy egy interjú készítője szerepéből kilépve személyes dolgokról is szóljon. Ez alkalommal mégis kilépek a pártatlan kérdező helyzetéből, hiszen interjúm alanya ifjú koromtól a családom és baráti köröm életének része.

Tarjányi Béla abban az időben fiatal teológiai tanár volt, megtisztelt azzal, hogy 1973-ban az esküvői tanúm lett, s később nagyobbik fiam keresztapjaként a családunk tagjává vált. A 70-80-as években katolikus ifjúsági mozgalmak résztvevőiként is többször találkoztunk, különösen a hazánkban akkoriban gyökeret eresztő Fokoláre Mozgalom még rejtőzködni kényszerülő közösségi alkalmain. Ezeket az időket is felidézve kérdeztem őt arról, hogyan tekint vissza életútjára, mit üzen számunkra.

Pünkösd tükrében hogyan látod a Fokoláre küldetését és Chiara Lubich karizmáját?

Meggyőződésem, hogy Chiara a Gondviselés ajándéka az emberiségnek, a Szentlélek küldötte, aki az egység apostolaként a megváltás művében fontos szerepet kapott. Az általa létrejött lelkiségi mozgalomban Isten Igéjének a tettekre váltása mellett fontos szerepe van az egység megélésének, annak az egységnek, ami az Atya és a Fiú kapcsolatának lényegi vonása, amit Jézus olyan sokszor hangsúlyoz az evangéliumokban, és ami az egymás iránti szeretetükből forrásozik. Köztünk emberek között a Szentlélek működése nyomán valósul meg, és a kölcsönös szeretetből megszületett egy akaratot jelenti. És itt nagyon fontos hangsúlyozni a Szentlélek működését bennünk, és a kölcsönös szeretetet. Mert látjuk magunk körül a világban, hogy mások nem így értelmezik az egységet, egy akaratot. Az emberi elgondoláson alapuló egység egyformaságra törekszik, a személyiség beolvasztására, megszüntetésére.

Tehát az egység valójában szeretet?

Igen, a szeretet legtökéletesebb formája az egység.

Ennek a megosztottsággal és bűnnel teli világnak nagy szüksége van Isten Igéjére.

A megtestesült Ige, a megtestesült isteni szeretet. Minden hívő számára ez a Jézus Krisztus által megismert szeretet a hitelesség mércéje. Nem a szép szavak és tanítások, hanem a mindennapokban megélt felebaráti szeretet. És ahol ez csorbát szenved, ott nem épül Isten országa. A szentségek és a szentmise azért vannak, hogy segítsenek bennünket, hogy megvalósuljon közöttünk a szeretetközösség.

A mai világban egymás megítélésében kezd túl sokat számítani, hogy ki mire vitte, mi a társadalmi pozíciója, mekkora a vagyona. Ez sajnos a hívő közösségekben is érezhető.

A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy amikor Isten megteremtett valamit, utána mindig azt írja, hogy „És látta, hogy jó”. Isten szemében minden teremtménye értékes. Isten szemében minden egyes ember különösen értékes, mert a saját képmására teremtette. A kicsiket, a szegényeket, akik az emberek szemében semminek látszanak, Isten különösen szereti. Jézus is így dicsőíti az Atyát a Máté evangéliumban: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek”. (Mt 11,25)

Akik rohannak a gazdagság, a birtoklás bűvölete után, előbb-utóbb rájönnek, hogy mindez mennyire mulandó és értéktelen. Valahol a lelkük mélyén nyilván közben is érzik.

Egyébként is sok haszontalan dologra fecsérli el az ember az idejét. Én például rengeteg filmet felvettem dvd-re, azzal, hogy milyen jó lesz, öreg koromban majd tudom nézni. Itt állnak százszámra, s egyet sem vettem elő közülük, pedig hány értékes órát pazaroltam el erre. Előbb-utóbb mindenki rájön, hogy mennyi értéktelen dologra vesztegeti el az idejét, az életét.

^{Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír}

Létezik egy olyan fogalom, hogy politikai kereszténység… Te mit gondolsz ezzel kapcsolatban?

Nézd, én biblikus professzor vagyok, nem politikus. Nem is tudom pontosan, mit értesz a politikai kereszténység alatt. De az biztos, hogy a keresztény ember nem egy társadalmon kívüli rezervátumban él, hanem szerves tagja a társadalomnak. Hívő emberként feladata és kötelessége a keresztény értékek megjelenítése az élet minden területén, így a politikában is. Ez természetes állapot volt a szocialista pártállami diktatúra előtt, a háború előtti időkben. Aztán ötven évig ki voltunk zárva a közéletből, most újra visszanyertük a helyünket, és parlamenti szinten hangot adhatunk azoknak a keresztény alapelveknek, amely a krisztusi alapokra helyezve törekszik az egyes személyek javát és a közjót megvalósítani, ennek anyagi feltételeit biztosítani. De az is biztos, hogy az állam anyagi támogatása csak a kereteket biztosítja számunkra, nem helyettesítheti a személyes életünkben a krisztusi értékek iránti elkötelezettségünket, és hogy mindennapi életünkben tettekre is váltsuk azokat.

Egy nagyon gazdag életút áll mögötted. Visszatekintve mi az, amire büszke vagy, és mi az, amit másként csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Már 1971-ben teológiai tanár voltam Budapesten, s lehetőségem volt, hogy részt vegyek a bibliatársulatok különböző konferenciáin Európa különböző országaiban. Ezeken a tanácskozásokon arról beszéltünk, hogyan lehetne népszerűsíteni a Bibliát és milyen lehetőségeket rejt a közösségi szentírásolvasás. Ez nagyon tetszett nekem, de itthon akkoriban semmi hasonlót nem lehetett hivatalosan csinálni. Végül 1990-ben nyílt lehetőség a hazai Bibliatársulat megalapítására. Először az egyetemi hallgatóim részvételével, azután nagyon sokan csatlakoztak hozzá. Jártuk az országot és különböző egyházi közösségekben, plébániákon megszerveztük ezeket a bibliaolvasó köröket. Eljutottunk a környező országokba is: Vajdaságba, Erdélybe, Kárpátaljára, Pozsonyba. Ezek a körök a mai napig működnek. Később lehetőségünk nyílott különböző bibliafordítások és folyóirat kiadására is, amire szintén büszke vagyok. Harminc éven át vezettem a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulatot.

A teológiai tanári tevékenységemmel kicsit elégedetlen vagyok, úgy érzem nem tudtam igazán megszólítani a diákjaimat. Néha egy-egy volt hallgatóm mégis megcáfolja ezt, visszajelez, hogy milyen szeretettel emlékeznek azokra az évekre.

A kapcsolatom a Fokoláre közösséggel ma is élő, de sajnos súlyos betegségem – több műtét és kemoterápiás kezelés – miatt nem nagyon tudok a közösségi alkalmakon részt venni.

^{Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír}

Felidéztük azokat a feledhetetlen időket, amikor Magyarországon újraéledtek az egyházi mozgalmak, az ifjúsági közösségek. A mai helyzetet látva egyfajta érdektelenséget és közönyt tapasztalok. Te hogy vagy ezzel?

Az előbb már érintettük ezt a dolgot. Isten az embernek ajándékozta a földet és mindent, ami rajta van. Sokak számára a rendszerváltás után megnyíló lehetőségek fontosabbá tették az ajándékot, mint az ajándékozót. De ez a probléma nem új keletű. Már a lakomára hívottakról szóló jézusi példabeszédben is ezzel találkozunk.

Isten mindenkit hív a lakomára. Mi vagyunk a szolgák, akik a meghívást közvetítjük. Nem mindegy, hogy az életünk, a példánk hitelesítik-e a szavainkat.

A többi aztán már nem a mi dolgunk. Sokszor előfordul, hogy a szeretetünk, a másokért tett erőfeszítéseink értelmetlennek látszanak, nem hoznak gyümölcsöt. De a szeretetnek mindig van értelme, mindig megtermi a gyümölcsét, csak nem biztos, hogy rögtön. Mi meg sokszor türelmetlenek vagyunk, rögtön szeretnénk látni az eredményt. De a szeretetünk is úgy van, ahogy Izajás próféta mondja az Úr igéjéről, hogy lehull, mint a hó és az eső az égből, de nem tér vissza hozzá, anélkül, hogy a dolgát elvégezte volna. (Iz 55,10–11).

Számodra kicsoda Isten?

Ebben a komputeres világban van egy példám erre. Előveszem a számítógépem, beírok valamit a keresőbe, s egy másodperc alatt 10 millió találatot jelez. Ha az ember ilyet tud alkotni, akkor Istennek semmi bennünket figyelemmel kísérni, minden teremtményét nyomon követni. A legfontosabb számomra az Istennel kapcsolatban, hogy Ő tényleg a tiszta szeretet.

Itt van előttem egy lap, amire azoknak a nevét írtam fel, akikről tudom, hogy nagyon szeretnek engem és fontos vagyok számukra.

Felteszem magamnak a kérdést: engem, aki annyi hibát elkövettem az életem során, hogy-hogy ezek az emberek mégis szeretnek? Isten miért szeret engem?

Így tudom legjobban megközelíteni, hogy számomra ki az Isten: aki szeret engem a bűneim, a hibáim, alkalmatlanságom ellenére is. A teremtő, aki akarta, hogy legyek, és aki szeret engem, függetlenül attól, hogy mit csinálok. Ez a szeretet minden emberre vonatkozik, bárhol született, bármelyik egyház tagja, bármilyen hitben nevelkedett.

Egyre inkább körülvesz bennünket a félelem. Nemcsak a járvány és a betegség miatt. Bizalmatlanok vagyunk, mindent fenntartással fogadunk. Jogos ez a félelem?

A félelem az életünk természetes velejárója. Nem lehet nem félni, de van, amit erősítenünk kell magunkban és a közösségeinkben: a bizalmat Istenben. Amennyire biztos vagy Isten jóságában, gondviselésében és szeretetében, annyira biztos lehetsz abban is, hogy nincs okod a félelemre.

Én hogyan tudnék most ebben a betegségben, ebben a lehetetlen helyzetben nem félni attól a pillanattól, amikor már fel sem tudok majd kelni? Én is félek, de tudom, hogy erre az egyetlen orvosság a bizalom Isten szeretetében.

^{Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír}

Leélünk egy életet, törekszünk, dolgozunk, vannak örömeink és fájdalmaink. Mi marad az út végén, amit majd magunkkal viszünk?

A mérce, amiről már beszéltünk. Az igazi, tiszta, önzetlen szeretet cselekedetei. Nem a külsőségek, hanem az, hogy jót teszel, jól szólsz és kéred Isten kegyelmét, hogy neki tetsző legyen, amit teszel. Az életünk, a cselekedeteink le lesznek mérve. Mócsy Imre jezsuita páter mesélte, hogy egész életében hálát adott azért, hogy ég a villany, hogy folyik a víz a csapból, s megköszönte azoknak a munkáját, akik ezt lehetővé teszik, mert szolgálják embertársaikat.

Minden számít. A hozzáállásunk a dolgokhoz, minden tettünk, ami Isten dicsőségére válik. Isten dicsőségét előmozdítani. Ez marad velünk az út végén: a konkrét felebaráti szeretet és mindaz, amit Isten dicsőségére cselekedtünk.

Az Új Város nevében is köszönöm a lehetőséget a beszélgetésre!

Nagyon jólesik, amilyen szeretettel gondoltok rám és imádkoztok értem. A Jóisten segítsen benneteket, vezessen, és adjon erőt mindannyiunknak, hogy nagyon sok szép dolgot tehessünk még ebben a világban!

Az interjú 2021 tavaszán készült és május végén közöltük először az Új Város Online felületén.