Társadalmi szentség

43 éve, 1980. április 18-án hunyt el Igino Giordani, az olasz kereszténydemokrácia jelentős alakja, akinek lényeges szerep jutott a Fokoláre mozgalom fejlődésében is. Írásai között szerepel az 50-es években „A háború értelmetlenségéről” címmel megjelent könyv, melyet főként a két világháború borzalmainak hatására írt. A kötetben gazdasági és az emberáldozatokra vonatkozó szörnyű adatokkal is alátámasztva mutatja be, hogy a háború – és minden konfliktus – kizárólag rombolást, halált és bosszúvágyat hagy maga mögött. Egyértelműen elutasítja a különbségtételt igazságos és igazságtalan háború között. Kijelenti, hogy minden konfliktus csakis a gyűlöletből, nyomorból, hatalomvágyból ered. Szenvedélyes háborúellenessége nem csak elméleti megfontolásokon alapul, hisz ő maga is megsínylette az első világháborút. Félbehagyva tanulmányait a római Sapienza Egyetem bölcsészkarán, a 111. gyalogezred hadnagyaként vett részt benne. 1916-ban Isonzónál súlyosan megsebesült, kórházba került, ahonnan csak a háború végén engedték ki. Íme néhány rövid részlet „A háború értelmetlenségéről” -ből, melyek hétköznapi kis „háborúinkat” illetően is gondolkodóba ejtenek:

Aki szereti hazáját, biztosítja az országban a békét, vagyis az életet, hasonlóan ahhoz, aki szereti gyermekét és gondoskodik egészségéről. A béke egy adott nép egészsége, kultúrájának levegője…

A háború ábránd, mely folyton újjászületik, mint Hidra, a mitológiai szörnyeteg, aki minden levágott feje helyére két újat növeszt, a béke pedig a valóság, amit az értelem alaptételként fogad el.

A háború illúzió, mely azt ígéri, hogy megoldja a problémákat, ezzel szemben csak tovább bonyolítja az összes meglévő problémát és újabbakat hoz létre.

Ahogy a pestis fertőzést, az éhség éhezést hoz, úgy a háború gyilkosságot. Ráadásul még az élet eszközeit is szétzúzza. Temetési nagyvállalkozás, a romok gyára…

Ha a többiek gyűlölnek, ez nem ad okot arra, hogy mi is gyűlölködjünk. A rosszat a jóval győzzük le, mint ahogy a betegséget azzal, hogy odafigyelünk az egészségünkre, az ellenségeskedést pedig azzal, hogy szeretünk. Ez Isten parancsa…

A problémák mindenekelőtt erkölcsi jellegűek.

Ma is, mint mindig, a rossz az ember szívében születik, így a szívet kell gyógyítani.

Ahhoz, hogy leküzdjük a háború rémét, nem megoldás a fegyverkezés, de a leszerelés sem. Tudatára kell ébrednünk, hogy ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.

Az ember lelkiismeretét kell újra felrázni. A béke bennünk kezdődik. Bennem és tőlem indul ki, tőled, mindenkitől…, mint ahogy a háború is.

A következő sorokat pedig Giordani-nak tavaly magyarul is megjelent, A testvér c. könyvéből idézzük, ami szintén a 2. világháborúra utal, az utána kialakult egyenlőtlenséggel és „lelki proletariátussal” szembenézve kínál cselekvésmódot. A makroszintről itt is eljut oda, mit jelent az evangéliumi attitűd mindannyiunk életében:

Az irgalmasság erkölcsi és anyagi kötelesség: táplálva a szenvedőt magamat táplálom; hiszen az ő éhsége az enyém és az egész társadalomé, aminek én is szerves része vagyok. Nem szórhatjuk a tengerbe a gabonát, ha van, aki éhezik a világ más részén.

„Sokan egyetlen test vagyunk”: nem okozhatunk kárt az egyik tagnak azért, hogy előnyben részesítsünk egy másikat.

Ha mégis így teszünk, megfizetjük az árát: forradalmak, rendbontás, járványok itt és a pokol odaát. Azt gondolhatnánk, hogy ez az elv mára már felszínessé vált, amikor a dolgozók elértek már egy bizonyos jólétet. Pedig sohasem volt olyan aktuális, mint ma, és éppolyan széles körben érint mindenkit, mint a fejadagok, a koncentrációs táborok, a deportálások és a munkanélküliség idején, a háborúban és közvetlenül a háború utáni években.

A legutóbbi konfliktus csillagászati összegekbe került, amelyből arra tellett, hogy hullahegyeket és romokat tornyozzunk egymásra. Pedig csillapíthattuk volna belőle az éhséget, ami tbc-t okoz, testi romlást, elkeseredést, forradalmat, ami a pokol. Az a civilizáció, amely tolerálja, hogy gazdag emberek mellett éhező Lázárok éljenek, halálos bűnben élő civilizáció. Azt is mondták: a föld haldoklik, csökkennek az erőforrásai, és a háborúk éppen az éhség miatt törnek ki. Ezekkel és a születések szabályozásával akarják egyesek ezt a problémát megoldani, megölve az életet. Pedig az erőforrások nem hiányoznak: a szeretet hiányzik – és az intelligencia –, amely köröztetné a javakat.

A keringés élet, a felhalmozásból fakadó pangás gyűlölet, forradalmak és háborúk gyújtósa: halál.

A társadalmi gonoszság mérőszámát, amelyet a proletariátus képvisel a modern időkben, a kenyér bizonytalansága jellemzi: bizonyos időben, bizonyos helyeken ez az a tömeg, amely éhezik. Krisztus nem tudott olyan anyát vagy apát elképzelni, akik a kenyeret kérő gyermeknek követ adnának. „Saját kezét eszi” – mondják a mi vidékünkön a szegények. Ez ateista cselekvés: nincs meg a betevő földi falatjuk, és ezért nem látják az Atyát a mennyben.

Manapság pedig a gazdag országokban kezd kialakulni a lelki proletariátus: azaz egy olyan tömeg, akik anyagilag gazdagok, de lelkileg nyomorultak, mert a munka világának „lélekölő” folyamatát szenvedik el. Az evangéliumi elv a barátra éppúgy vonatkozik, mint az ellenségre. Mert az embert tekinti, nem az álarcot vagy a rangjelzéseket és a címeket. „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére.” (Rm 12,20)

Egy keresztény módon rendezett társadalomban elképzelhetetlen, hogy egy állampolgárnak, egy testvérnek ne legyen meg az éhezés ellen a minimuma.

Hacsak nem valami rendkívüli körülményről van szó vagy nem a lustaságnak és tétlenségnek köszönhető (a tétlenség pedig társadalmi igazságtalanság, ahogy Szent Pál mondja, „aki nem dolgozik, ne is egyék”), tehát ha nem valami rendellenes dologról van szó, akkor, ha valakinek nincs mit ennie, az annak jele – mondanák az egyházatyák –, hogy meglopták őket. Ha valakinek egy adag sem jut, az azt jelenti, hogy valaki más kettőt kapott. Ha a legtökéletesebb szociális törvények lennének is érvényben, az emberi természet miatt akkor is lennének szegények, és köztük olyanok is, akiknek kenyérre van szükségük. Az irgalmasság cselekedeteinek szükségességét az emberi természet indokolja; és ezek csodás módon mozgásba hozzák a szeretetet azáltal, hogy körforgásban tartják a kenyeret: ez a csoda a kenyéradományból társadalmi szentséget teremt, amelyen keresztül Istennel találkozunk a szeretetben, és a testen keresztül a lelket tápláljuk.