Tégy engem békéd eszközévé

Szent Ferenc még egy versszakot költ a Naphimnuszhoz, és ezzel kibékíti a püspököt és a podesztát¹

Ugyancsak abban az időben, mikor (Szent Ferenc) betegen feküdt, miután már elkészítette az előbb említett dicséretet², Assisi városának akkori püspöke kiközösítette a podesztát. A podeszta is megharagudott a püspökre, és Assisi városában erélyesen és gondosan közhírré tétette, hogy senki se adjon el neki, vásároljon tőle vagy kössön vele szerződést; és szerfölött gyűlölködtek egymással. Szent Ferenc, míg így betegeskedett, részvétre gerjedt irántuk, főként azért, mert senki, sem szerzetes, sem világi nem lépett közbe, hogy helyreállítsa köztük a békét és az egyetértést. Ezért így szólt társaihoz: „Nagy szégyen ez ránk, Isten szolgáira, hogy a püspök és a podeszta így gyűlölködik egymással, és senki sem lép közbe, hogy kibékítse őket és egyetértést teremtsen köztük.” Ez okból még egy versszakot költött a dicsérethez, mégpedig ezt:

„Áldott légy Uram,
minden emberért, ki szerelmedért megbocsát,
és aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, akik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.”

Azután odahívta egyik kísérőjét, és ezt mondta neki: „Menj, és mondd meg a podesztának, hogy ő maga a város előkelőségeivel meg másokkal, akit csak magával tud vinni, menjen a püspöki palota elé.” Mikor a testvér útnak indult, ezt mondta másik két társának: „Menjetek, és a püspök, a podeszta meg azok előtt, akik velük vannak, énekeljétek el a Naptestvér énekét. Bízom az Úrban, hogy ő alázatossá teszi szívüket, kibékülnek egymással, és visszatérnek a korábbi barátsághoz és szeretethez.” Mikor mindnyájan összegyűltek a püspöki palota előtti zárt téren, felállt a két testvér, és egyikük ezt mondta: „Szent Ferenc betegségében szerzett a teremtményekről egy éneket, mely az Urat dicsőíti, Isten dicséretére és a szomszédok épülésére. Arra kér hát benneteket, hogy nagy áhítattal hallgassátok meg.”

Ezzel elkezdték a dicséretet énekelni és mondani. A podeszta rögtön felállt, és összetett kézzel, nagy áhítattal, mint az Úr evangéliumát, sőt könnyezve, figyelmesen hallgatta. Nagy bizalmat és tiszteletet érzett ugyanis Szent Ferenc iránt. A dicséret befejeztével így szólt a podeszta mindnyájuk füle hallatára: „Igazán mondom nektek, hogy nemcsak a püspök úrnak, akit uramnak kell tartanom, hanem ha valaki testvéremet vagy fiamat ölte volna meg, annak is megbocsátanék.” Majd e szavakkal borult a püspök úr lábai elé: „Íme kész vagyok mindenért elégtételt adni úgy, ahogy nektek tetszik, Urunk, Jézus Krisztus és szolgája, Szent Ferenc iránti szeretetből.” A püspök fölemelte, fölkelt és ezt mondta neki: „Hivatalomnál fogva úgy illenék, hogy alázatos legyek, de mivel természetemnél fogva haragra hajló vagyok, meg kell bocsátanod.” Majd nagy kedvességgel és szeretettel megölelték és megcsókolták egymást.

A testvérek nagyon csodálkoztak elgondolkodva Szent Ferenc életszentségén, mert szóról-szóra valóra vált, amit kibékülésükről és egyetértésükről mondott.

Mindenki más is, aki ott jelen volt, és aki csak hallotta, nagy csodának tartotta, és Szent Ferenc érdemének tulajdonította, hogy oly gyorsan meglátogatta őket az Úr, és anélkül, hogy egyetlen szóval is említették volna, ilyen nagy botrány után ismét ekkora egyetértésre jutottak. Ezért mi, akik Szent Ferenccel voltunk, tanúsítjuk, hogy mindig, amikor ezt mondta: „valami így van, vagy így lesz”, az csaknem szóról szóra úgy is lett. Mi pedig saját szemünkkel (annyi példát) láttunk erre, hogy hosszú lenne azt leírni és elbeszélni.

_{[1] városi elöljáró, polgármester}

_{[2] Naphimnusz}