Testvéri kapcsolat az egyház szívében: II. János Pál pápa és Chiara Lubich

II. János Pál és Chiara Lubich szimbolikusan is összetartoznak: ugyanabban az évben, 1920-ban születtek mind a ketten. Centenáriumuk alkalmából felidézzük kettejük kapcsolatának néhány mozzanatát.

  • Maurizio Gentiloni - Paksy Eszter

    2020. május 20.

testveri-kapcsolat-az-egyhaz-sziveben-ii-janos-pal-papa-es-chiara-lubich

Chiara Lubich az 50-es évektől kezdve minden pápával kapcsolatban állt, és mindegyikről meleg szavakkal szólt, de kétségtelenül II. János Pállal volt a legszorosabb és legbensőségesebb a viszonya. „Míg a püspökök irányában mindig nagy tisztelettel viseltetett – meséli Eli Folonari, Chiara legközelebbi munkatársa a vele készült interjúkötetben – II. János Pállal szinte testvéri kapcsolatot ápolt. Ennek bizonyítására idézhetek egy 2004. október 25-én kelt levelet, amelyben II. János Pál pápa így fordul Chiarához: „Chiara Lubich kisasszonynak, a Fokoláre Mozgalom elnökének […]. Biztosítom arról […], hogy mindennap ott van az imáimban, küldöm Önnek, kedves nővérem, az Apostoli Áldásomat, amelyet örömmel terjesztek ki a Fokoláre Mozgalom tagjaira […] Joannes Paulus II.”

 

Idézzük fel e kapcsolat kezdeteit szintén Eli elbeszélésében:

„Wojtyla bíboros Lengyelországban ismert meg minket, amikor Krakkó érseke volt, mert a fokolarinik folyamatosan tájékoztatták őt a mozgalom életéről. Doni, aki Lengyelországban a mozgalom felelőse volt Wojtyla krakkói érseksége idején, azt mesélte, az érsek sosem akart utasításokat adni: meghallgatta őket, és nem nevezett ki felügyelőt. Talán mert tudta, hogy akkor, a kommunista rezsim alatt a krakkói egyházi élet leginkább a keresztény emberek egyéni felelősségén múlt.

Alig telt el két nap a pápává választása után, amikor telefonált nekünk a titkára, Stanisłao Dziwisz atya: a pápa meghívta Chiarát a reggel 7 órai misére, a magánlakosztályába. Chiarát meglepte az a meghívás.

De a Vatikánban sem voltak hozzászokva, hogy egy pápa, alighogy megválasztották, meghív egy hölgyet a reggeli misére!

Chiarát Doni és én kísértük el, és a Vatikánban még a konklávé utáni felfordulással találtuk szembe magunkat: azt sem tudták, merre irányítsanak el minket. A szentmise után épp csak röviden üdvözölték egymást, de ez volt az első lépcsőfoka egy közvetlenebb és hosszan tartó kapcsolatnak. A lengyel pápa – így fogalmaznék – szabadabb volt a „római pápáknál”: kíséret nélkül közlekedett, új stílust hozott. Attól kezdve, II. János Pál évente egyszer vagy kétszer meghívta Chiarát ebédre vagy egy magánmisére. És ő mindig megragadta az alkalmat, hogy tájékoztassa a pápát a Mű tevékenységéről, kiemelten az ökumenikus tevékenységről és az új fejleményekről.”

Amikor 1984. augusztus 19-én II. János Pál pápa Rocca di Papa-ban meglátogatja a Fokoláre nemzetközi központját, azt mondja, hogy Chiara lelki tapasztalata „egy olyan radikalizmus, amely felfedezi a szeretet mélységét és egyszerűségét, észreveszi a különböző helyzetekben a szeretetre hívó szükségleteket, és amelynek az a célja, hogy ez a szeretet győzedelmeskedjen minden körülményben, minden nehézségben”. Ebben a meghatározásban benne van, mennyire sok dimenzió rejlik ebben a tapasztalatban: vertikális irányban a szemlélődésben a menny felé emelkedik, látszik benne a lelki mélység, horizontális iránya pedig a felebaráttal való kapcsolat és közösség. Az 1985. szeptember 23-ai audiencián Chiara azt kérdezi a pápától, jóváhagyja-e azt az elképzelést, hogy Mária Művének elnöke mindig egy nő legyen. Azonnal érkezik a válasz: „Miért ne? Sőt, jó gondolat!”

Ez a szabály, amit aztán beillesztettek a Mozgalom 1990-ben elfogadott statútumaiba, jól alátámasztja a beszélgetés két szereplője közt meglévő testvéri összhangot, különösen abban, hogy megvalósítja az egyház – közösség modellt, amelyet mindketten szívükön viseltek.

Még mindig 1985-ben járunk, amikor Chiarát kinevezik a Laikusok Pápai Tanácsának tanácsadójává, és részt vesz a II. Vatikáni Zsinat lezárásának 20. évfordulójára rendezett rendkívüli Szinóduson.

A ’40-es években kapott megvilágosodások során Chiara előre megsejti azokat az az új gondolatokat, amelyek a világi hívőnek az egyházban és a világban betöltött szerepére vonatkoznak majd. A Zsinat előtt és után a Fokoláre mozgalom a tapasztalat és a „bölcsesség” örökségét kínálja az egyháznak, és ez értékesnek bizonyul a laikus rend teológiájának fejlődése szempontjából. 1986. decemberében az egyik beszédében Chiara a tőle megszokott lényeglátással így foglalja össze a világi hívőkről alkotott vízióját: „Olyan egyszerűnek tűnhet ez, mint Kolumbusz tojása: a laikus a keresztény ember. Azaz Krisztus és az ő evangéliumának követője. Ezért teljesen azt kell élnie, amit Jézus kér tőle, és elsősorban azon kell munkálkodnia, hogy terjessze Isten országát és építse az egyházat. Mivel pedig ő, a laikus a világban él, el tudja majd vinni oda az evangélium fényét, és azzal mindent átalakíthat.” Ezután rövidesen megtartják a Püspöki Szinódus VII. rendes közgyűlését, amelynek témája „a világi hívőknek az Egyházban és a világban betöltött hivatása és küldetése”. Ennek nyomán jelenik meg II. János Pál pápa Christifideles laici című apostoli buzdítása.

 

 

Szintén II. János Pál az, aki az 1984. február 11-én megjelent Salvifici doloris apostoli levelében Chiara intuícióját az elhagyott Jézusról beépíti a Tanítóhivatal tanításába. El kell érkeznünk a „rövid évszázad” végéhez – annak minden leigázásával és borzalmával -, mire végképp felismerjük, hogy az emberi szenvedés csúcsát Krisztus szenvedésében találhatjuk meg, ezt pedig egy teljesen új dimenzióban, a szeretet dimenziójában kell szemlélnünk. A szeretet az, ami a rosszból merítve is jót teremt: „Krisztus keresztje forrás lett, amelyből élő víz forrásai fakadnak”.

Végül meg kell említenünk a Novo Millennio Ineunte apostoli levelet, aminek a közösségi egyházról és lelkiségről kifejtett víziója szintén kapcsolódik Chiara karizmájához. Sok mindent felidézhetnénk még, számos telefonhívást, kölcsönös bátorítást, II. János Pál találkozásait a közösség különböző részeivel, például az 1998 Pünkösdjén, a Szent Péter téren megtartott találkozót, ahová II. János Pál a mozgalmak és új egyházi közösségek tagjait és vezetőit hívta össze. Ez a találkozás és elismerés Chiara számára egyfajta megérkezés volt: az egyház teljes mértékben magáénak ismerte el mozgalmát. II. János Pál ezekben a mozgalmakban az egyház máriás profiljának megnyilatkozását látta és a péteri profillal azonos jelentőségűeknek jellemezte. Ennél nagyobb megerősítést Chiara Lubich nem kaphatott élete művére.

 

 

 

Fotó: Foto ©Vatican Media

Forrás: CN 2020/05; Eli Folonari: A kottát a mennyben írták. Budapest, Új Város, 2018.

Fordította: Péterfi Eszter

Legújabb könyveink: