Utazás a Mennyországban 1/12: Indulás és visszatérés

Chiara Lubich tapasztalata 1949 nyarán Isten dolgainak szemlélésétől az emberi dolgokban való megtestesülésig

„Összes írásaim nem érnek semmit, ha az a lélek, aki olvassa őket, nem szeret, nincs Istenben. Csak akkor van értékük, ha ebben a lélekben Isten az, aki olvassa őket.” Ezek az 1949. július 25-én kelt szavak Chiara Lubich ’49-es Mennyország című könyvének értelmezési keretét jelentik. E könyvében beszéli el azt a fénnyel teli tapasztalatát, ami nagyjából 10 nappal korábban kezdődött, és utána eltartott néhány évig. (Ez egyelőre kiadatlan. )

Egyébiránt minden dolog megértésének az alapvető törvénye, hogy mi is ugyanarra a szintre emelkedjünk, mint a megértendő mű.

A ’49-es Mennyország megfelelő módon történő értelmezésének elengedhetetlen feltétele, hogy osztozzunk átélőjének tapasztalatában, és szinte vele együtt lépjünk be abba a „Mennybe”, amelyről a könyv tanúságot tesz.

Nekem személy szerint olvasás közben az első benyomásom esztétikai élmény volt: a szöveg lenyűgöző, modern, szuggesztív, fölösleg- és terjengősségmentes nyelvezete. A ’49-és Mennyország formai kifejeződésében is megsejteti velünk, hogy Isten és az Ő Mennyországa mennyire szépséges.

Mindezzel együtt nem könnyű olvasmány, mind a tartalom töménysége, mind az irodalmi műfajok sokfélesége miatt sem: levelek, lelkinapló jellegű bensőséges oldalak, feljegyzések, előadásokhoz készített jegyzetek, újságcikkek, életige kommentárok, önéletrajzi részletek, mély gondolatokat ébresztő eszmefuttatások és még egy igazi mese is található benne. A tapasztalatok, sokféleségük ellenére is, aranyfonálra fűzötten követik egymaga a Szerző a megvilágosító szakaszban, majd az azt követő tapasztalatok során isteni pedagógiát alkalmaz; „a Mennyországhoz illő könnyed és kedves misztériumok éppúgy feltárulnak, mint az élethez hasonló logikusan előrehaladó titkok”.

A szöveg nem egy előre rögzített tervet követ, sokkal inkább az események megtörténtének sorrendje által hagyja vezetni magát, esetenként váratlan fordulatokkal. Isten az, aki egy teremtményét a saját misztériuma oldalára állítja, szinte belehelyezve a szemlélődésbe, az üdvösség nagy történetének újfajta megértésébe, felfogásába és megvalósításába, amelyről szóló kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal teljesedett be és zárult le.

A ’49-es Mennyországot olvasva ugyanaz a benyomásom volt, mint a repülővel történő felszálláskor: az elején a környező táj egyre gyorsabban suhan el mellettünk, látszik az irányítótorony, a le- és felszállópályák csíkjai, a város épületei, a környező hegyek. Aztán lassan-lassan, ahogy emelkedünk, az alattunk elterülő táj egyre inkább egybemosódik. Nagy magasságban már úgy tűnik, mintha állnánk, alattunk minden egészen lassan mozog, miközben a repülőnk sokkal gyorsabb, mint felszálláskor volt. Hasonló módon történik e műben leírt utazásnál is: az elején könnyedén követhetők az egymást gyakran váltó, mindig új átmenetek. Elég az első szakaszokat elolvasni (1-48, 384-403) A ’49-és szövetség Chiara Lubich tapasztalatában című, a Città Nuova kiadó által kiadott olasz könyvből, és azonnal hatalmába kerít bennünket a természet ritka szépségű panorámája, amely a trentói Dolomitokban a hátteret adja e ragyogó, isteni tapasztalathoz, amint az 1949. július 17-i naplemente is rögtön az „utazás” második napján. E naplemente felidézi az Ige megnyilatkozását, amely Tonadico kis templomában következett be az elmélkedés során:

Emlékszem, hogy kevéssel ezután, egy dombocskáról figyelve, amint a szemközti hegy mögött éppen lenyugvó nap sugarai az ég felé törtek, ezt mondtam a társnőimnek: »Az ott az Ige, az Atya szépsége és ragyogása.«

Lassan-lassan, a napok, hónapok múlásával egyre magasabbra repülünk, mígnem egy különleges távlatból, az Egyből, a Szentháromságból tekintve szinte belső megismerés által hatolunk be Isten, a teremtés és a történelem valóságába.

1949 szeptemberétől lassan elkezdődik a leereszkedés. Chiaráék lejönnek a Dolomitokból, a Tábor hegyéről, visszatérnek a „földre” azért, hogy a mindennapi dolgokat a föntről kapott fénnyel világíthassák meg. Az utazás itt is folytatódik, szembesülnek ellentétekkel, ellentmondásokkal, az emberiség fájdalmaival és ellenállásával. A Mennyben megtapasztalták az örökkévalóság „már” voltát, az öröm és a fény teljességét. A városba történő belemerülésben tudatára ébrednek a „még nem” valóságának.

Nem véletlen, hogy az első szó, amellyel Chiara Lubich könyve kezdődik, az „Abba, Atya”. Íme, itt vagyunk az Atya ölén, a „Mennyországban”: a kifutópályán, a nagy utazás kezdetén. Az utolsó szó viszont, amellyel befejeződik, az „ember”. Itt vagyunk a földön, önmagunkban az egész „Mennyországgal”: földet értünk. És belül egyetlen szenvedélyünk marad: lehozni az eget a földre és fölvinni a földet az égbe, a „már” és a „még nem” kettősségét túlszárnyalva.

Chiara e két esztendő alatt bejárt „utazásáról” kívánnak ezek az oldalak egy kicsinyke térképet felvázolni. Abban bízom, hogy rövid segédletet nyújthatok a ’49-és Mennyország megértéséhez. A 12 fejezetet, így ezt az elsőt is, egy kis idézet zárja Chiara szövegéből „Ízelítő a ’49-es Mennyországból” címmel, ezek azonnal meghívnak fénnyel teli üzenetének megélésére.

Ízelítő a ’49-es Mennyországból

»Észrevettem, hogy az ajkaimat önkéntelenül ez a szó hagyta el: „Atya”. És abban a pillanatban az Atya ölén találtam magam.«

A Mennyországbeli utazás akkor kezdődik, amikor a Szentlélek az „Atya” nevét adja ajkainkra. Jézus tanított így imádkozni bennünket: ez nem egy formula, hanem annak felfedezése, hogy Isten olyannyira szeret minket, hogy csakugyan a fiai vagyunk. És hol máshol laknának a gyermekek, ha nem az Atya házában?

A teljes könyv megvásárolható itt.