Utazás a Mennyországban 2/12: Tudod, hogy hol vagyunk?

Folytatjuk különleges nyári utazásunkat: Fabio Ciardi atya segítségével végigjárjuk Chiara Lubich 1949-es nyarának rendkívüli utazását. A Mennyei Atya különleges kegyelméből megmutatta neki Országát. Ebben a rendkívüli, fénnyel teli időszakban született írások, amelyek még kiadatlanok, de Ciardi atya közelről tanulmányozhatta őket, adják ezen írások hátterét. A 2. részben a különleges tapasztalatot elindító szövetség történetét ismerhetjük meg.

utazas-a-mennyorszagban-2-12-tudod-hogy-hol-vagyunk

A szövetség Chiara Lubich és Igino Giordani között.
A „mi” részesül a Mennyei valóságokból

 

Alig hogy meglátta kijönni a kolostorból, hívta, hogy kövesse őt a rövid ösvényen, amely a patakhoz vezet. Megállt a partfal melletti piros padnál, és jelezte, hogy üljön le mellé. „Tudod, hogy hol vagyunk?” – kérdezte. Igino Giordani válaszolhatta volna, hogy a dolomitokbeli Tonadicóban, a kora reggeli napfényben egy piros padon ülünk, de megsejtette, hogy Chiara valami fontos dolgot akar megosztani, ami a szentmise során történhetett, amelyen épp az imént vettek részt onnan pár lépésre, a Szent Antal templomban.

 

Giordani épp az előző napon mondta el azt a lassan megérlelődött vágyát, ami a legelső találkozásuk óta növekedett benne, amikor is parlamenti irodájában Chiara meglátogatta őt, és hallhatta az ő és a Trento környékén született kis csoportjuk evangéliumi tapasztalatát.

 

Egészen addig irigykedve gondolt a „vidám társaságra”, vagyis azokra a mindenféle társadalmi helyzetű férfiakra és nőkre, akik az 1300-as években Sziénai Szent Katalint követték.

 

Szeretett volna abban a korban élni, és egy lenni közülük. És most a parlamentben végre ott találta magát azon személy előtt, akit oly sok ideje várt. Így történt, hogy néhány hónappal később, 1949. július 15-én azt kéri tőle, hogy „szorosan hozzá kötődhessen, amint Szent Katalin követői tették”, engedelmességi fogadalmat tehessen előtte, hogy ő a tökéletesség útján vezethesse. Chiara Lubich viszont válaszában arra kérte, hagyja, hogy Isten kezdeményezhessen, és olyan köteléket hozzon létre köztük, amelyet Ő szándékozik. Azt javasolta, hogy majd a másnapi szentmisében magukhoz vett eucharisztikus Jézus legyen az, aki megköti közöttük az „egység szövetségét”; hogy Jézus maga lehessen, Aki Chiarába, mint egy üres kehelybe érkezve megköti a szövetséget a Giordaniban lévő Jézussal, akinek ugyanezzel a magatartással – teljes nyitottsággal és készséggel – kellett hozzáállnia. És így is történt: Chiara „semmijén”, aki a „szeretet ürességévé” vált, hogy befogadhassa Jézust, a Szeretetet, és Giordani ugyanilyen semmijén csak Jézus maradt. Ketten egyetlen Jézussá lettek. Az Eucharisztia teljes mértékben bevégezte azt, amiért alapították.

 

 

A szentmise végén mindketten kijöttek a templomból, s míg Chiara hazamenni szándékozott, Giordani a kolostorba ment a szerzetesekhez előadást tartani nekik. Chiara azonban ösztönzést érzett arra, hogy újra visszatérjen a templomba. Még egyszer Jézushoz akart fordulni, szerette volna néven szólítani, de nem volt rá képes; nem volt képes kimondani Jézus nevét. Szent Pál apostol tapasztalata ismétlődött meg vele: „Nem én élek már, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Ő lett Jézus, azonosult Vele, és így Jézus nem szólíthatta meg önmagát. Ezért fakadt Chiara ajkáról az a szó, amivel Jézus imádkozott: „Abba, Atya.” És ez nemcsak egy szó volt, hanem valóság. A Szentlélek volt az, aki ajkaira adta ezt a nevet. (Róm 8,15) Úgyhogy ezért egy másik valóságban, mintegy az „Atya ölén” találta magát, amint azt ő maga mondja el: „Beléptem tehát az Atya ölére, amely lelki szemeim előtt (de olyan volt, mintha a fizikai szemeimmel láttam volna) úgy tűnt, mint egy hatalmas, kozmikus, feneketlen mélységű örvény. És az egész aranyból és lángnyelvekből állt, fenn és lenn, jobbra és balra. (…) Végtelen volt, mégis otthon éreztem magam.”

 

A piros padon, mielőtt Igino Giordaninak elmesélte volna a rendkívüli eseményt, Chiara ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Tudod, hogy hol vagyunk?”

 

Másvalaki talán így fejezte volna ki magát: Tudod, hogy hol vagyok? És beszélt volna a saját személyes érzékeléséről, arról, hogy ő az Atya ölén van. Chiara viszont többes számot használ – „tudod, hogy hol vagyunk?” –, mivel ez az esemény a Giordanival kötött szövetség után történt. A két lélek egyetlen lélekké, magának Krisztusnak a lelkévé vált, és ez az egyetlen lélek lépett be az Atya ölére.

 

Chiara a kegyelem karizmatikus rendje szerint immár „tudja”, hogy hol is vannak ők, Giordani viszont még nincs ennek tudatában. Chiara pontosan ott tudatosítja benne.

 

A következő napon az egységnek ugyanabba a szövetségébe vonja be a társnőit, és nekik is elmondja, amint előzőleg Giordaninak, az új „látomásokat”. Ő maga jegyzi fel: „Annyira tökéletesen írtam le a fokolarináknak minden dolgot, hogy ők is ugyanúgy »látták« azokat; részeseivé lettek az ég azon valóságainak, amelyek nap nap után nyilvánultak meg előttem.”

 

A teljes könyv megvásárolható itt.

 

 

Fotó: Centro Chiara Lubich

Fordította: Ferenczy Zoltán

Legújabb könyveink: