Utazás a Mennyországban 7/12: Mennyről Mennyre

Folytatjuk különleges nyári utazásunkat: Fabio Ciardi atya segítségével végigjárjuk Chiara Lubich 1949-es nyarának rendkívüli utazását. A Mennyei Atya különleges kegyelméből megmutatta neki Országát. Ebben a rendkívüli, fénnyel teli időszakban született írások, amelyek még kiadatlanok, de Ciardi atya közelről tanulmányozhatta őket, adják ezen írások hátterét. A mai állomásunk során a Szentlélek megtapasztalásáról és a Lélek szeplőtlenné válásáról olvashatunk.

utazas-a-mennyorszagban-7-12-mennyrol-mennyre

A misztikus megtestesülés a Lélekben és az Egyből látott valóságokban

 

Tíz nap telt el immár azóta a ’49-es július 16-a óta, amikor Chiara szemlélődése először jutott el egy bizonyos teljességre. Azóta meg- tapasztalta az Atyát, a Fiút, Máriát. A Szentlélek maradt „hátra”.

 

Július 26-án délután Chiara szokás szerint belép a tonadicói templomocska félhomályába, és társnőivel együtt csendben helyet foglal az oltár előtt. És ekkor úgy érzi, mintha Jézus lélegzete a tabernákulum felől az arcához érne, mint egy könnyű szellő, lágy fuvallat: a Szentlélek az, aki mint a Menny légköre, megjelenik és bemutatkozik. Chiara ugyan nem tudja, de az 1439-es firenzei zsinat a Szentlelket pontosan Isten lélegzeteként határozta meg. Sok évvel később II. János Pál mondja, hogy „a Szentlélek, a Feltámadott lélegzete”. Lágy fuvallat? Hiszen ezt jelenti a Szent „Lélek”: héberül ruach, görögül pneuma. Amikor pedig a feltámadt Úr a Lelket aján- dékozta, a tanítványokra lehelt (vö. Jn 20,22).

 

Azon a július 26-án szó sincs bibliai utalásról, sem teológiai megfontolásról, egyszerűen „csak” a Szentlélek nyilvánul meg. És az Ő jelenlétének megtapasztalása annyira élő, hogy látni is engedi magát, amint galamb alakjában, a tabernákulum felől érkezve megpihen a lányok feje fölött.

 

A következő reggelen a „Mennybéli utazást” egy további lépés jelzi. Mária pár nappal korábbi szemlélése, mint a legszebbé, a legnagyobbé, vágyat ébresztett Chiarában, hogy neki szentelhesse magát az egész csoporttal, akikkel együtt járták e lelki utat. Rögtön a szentáldozás után kéri is ezt Jézustól. Nem egyszerűen áhítatos buzgóságról van szó. Jézus tényleg átformálja ezeket a fiatalokat, egyetlen „Lélekké” olvasztja őket, másik kis Máriává; olyannyira, hogy ez a kollektív szubjektum, a Lélek észreveszi, hogy mintegy szeplőtelenné vált testük lett, ami lényegileg maga Mária.

 

Szeplőtelenné váltak? Nem túl vakmerő ez? Valójában „csak” a beteljesülése az eucharisztikus Jézus és a Szentlélek működésének, amely a keresztséggel kezdetét vette, és amire minden keresztény meg van hívva, amint az Efezusiaknak írt levélben olvassuk: „Az Atya kiválasztott minket…, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben.” (Ef 1,3–4)

 

Ha Mária követőivé leszünk, akkor „remélhetjük, hogy teljesen megtisztulunk a bűntől, és hogy mi is szentekké, szeplőtelenekké válunk”, írja II. János Pál, majd egy imával folytatja: „Ó Mária…, taníts meg hinnünk a teljes szeplőtelenné válás lehetőségében.”

 

„De az, ami ezután következett – írja Chiara a következő napra, július 28-ára utalva –, még ennél is csodálatosabb volt.” Új módon érzi megszületni önmagában Jézus jelenlétét. Hiszen a Szeplőtelen kegyelme nem önmagáért van. Mária Isten anyjává vált. Analóg módon a Chiara körüli lelkekből álló csoport szeplőtelenné válásának kegyelme egyetlen Lélekké olvasztotta őket, „misztikus megtestesülést” eredményezve, amely a szeplőtelen testüket átistenült testté alakította. Ő maga mondja 1961-ben: „Egy másik alkalommal, miután Máriának szenteltük magunkat, a lelkemben egy szót észleltem, ami azt jelentette számomra, hogy »benső áldott állapot«, és mintha Isten a Máriának szentelt Lélek- kel misztikusan meg akarta volna ismételni a megtestesülést.” Az egyház történelemben bejárt útjának prófétai vázlata ez egészen annak beteljesedéséig.

 

 

A természet szokása szerint elkíséri ezt a történetet is. Pár hónappal később meséli Chiara, hogy azon a napon, miközben társnőivel a Szent Viktor templomocska felé tartottak az emelkedőn, „a nap pont a fejem fölött állt, a templomban a pap, aki áldoztatott bennünket – mit sem tudva az eseményről –, a „Magnifikátot” énekelte, s közben szóltak a harangok. A templomból kijövet Arcangelát láttam, a gondnokot, aki éppen becsukta a szomszédos temető kapuját. Olyan volt ez számomra, mint egy jel, hogy a halál legyőzetett.”

 

A szeplőtelenné és istenivé tett „Lélek” olyan teljességre jutott, hogy készen állt, hogy még jobban alámerüljön a Menny valóságaiba. Mivel az életük alapjává az egységet tették, Chiara és csoportja maga a köztük járó Jézus volt. Az Út bennük Utazóvá vált, és augusztustól a Lelket egyre újabb tapasztalatokra és megértésekre vezette. E néhány oldalon lehetetlenség végigkövetni Chiarát utazásának ezen az intenzív szakaszán. Ez az út mintegy százötven kép egymást követő sorozatából áll, amelyeket ő „Valóságoknak” nevez. A hit igazságait látja, de egy különleges perspektívából éli meg őket: az Egyből, a Szentháromságból. Égről égre utazik, a Mennyek országát mindig új módon érti meg, mivel az élet a Mennyországban nem statikus, hanem folyamatos felfedezés. Tapasztalata annak a megdicsőülésnek előképe, mintegy megízlelése, amely majd akkor vár bennünket, amikor „födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át az Úr Lelke által”. (2Kor 3,18)

 

Ízelítő a ’49-es Mennyországból

»Miután beléptünk a Mennyek országába, az Atya ölére, örökre a gyökérben maradunk, aki az Atya, ezért az élet örökkévaló, és az életnedv, amely e gyökérben áramlik, a szeretet.«

Ég és föld, teremtetlen és teremtett világ egyaránt az Atyától születnek, aki élet, és az ő élete Szeretet. Szeretet tehát a lényege és tartalma mindennek; és azért, hogy mi is éljünk, be kell hogy legyünk oltva az Atyába, pontosabban szólva a szeretetbe: „természetünk” szerint élni, az Atya gyermekeiként; szeretet lenni és szeretni.

 

 

Fotó: Centro Chiara Lubich

Fordította: Ferenczy Zoltán

Legújabb könyveink: