„Vallom az egy keresztséget” – katolikus vagy református: Isten gyermeke

Mesélnétek magatokról?

Máté: Budapesten születtem, hívő családban. Édesapám református lelkész, édesanyám pedig igazi lelkészfeleség, aki mindig kivette a részét a gyülekezeti munkából. Hitben neveltek engem és a testvéreimet, de mérföldkő volt az életemben, mikor a konfirmációm környékén megtértem. Elkerültem egy olyan evangelizációs alkalomra, ahol döntöttem, hogy az Úr Jézust akarom követni. Elkezdett nyílni a világ, a barátaim révén megismerkedtem karizmatikus közösségekkel, amit a szüleim ugyan nem tiltottak, de értetlenül fogadtak. Egyetemista koromban egy félévet Németországban töltöttem. Az otthon megszokott református közeg itt már nem vett körül. Ekkor nyitottam a katolikusok felé. A kollégiumhoz közel volt egy katolikus templom, ahová vasárnap esténként eljártam.

Éva: Az én szüleim vegyes házasságban élnek. Édesapám református, édesanyám katolikus, de édesapám hivatalos keretek között nem gyakorolta a vallását. Többször is okozott konfliktust a szüleim között, hogy a testvéreimmel és édesanyámmal minden vasárnap mentünk templomba, jártunk hittanra. Az 1980-as években tanár édesapámat ezért többször is behívatta az igazgató. Ez tehát neki is nehézséget okozott a munkahelyén, édesanyám azonban ennek ellenére kitartott a vallásos nevelés mellett. Istent közel hozzám a cserkészet, az általuk szervezett programok, lelkigyakorlatok hozták.

Hogyan, mikor keresztezték egymást az útjaitok?

Éva: Harmincas éveinkben jártunk már mindketten, amikor egymástól függetlenül részt vettünk egy, a Pálferis közösség által szervezett sítáborban Franciaországban.

Máté: Elég sok időt töltöttünk párkereséssel, mire egymást megtaláltuk. Korábban mind a ketten úgy gondoltuk, hogy nem szeretnénk vegyes házasságot, de ekkorra nyitottabbak lettünk akár egy más felekezetű társ elfogadására.

Nehéz volt elmondani a döntést a református lelkipásztor édesapának vagy éppen az ugyanúgy vegyes házasságban élő szülőpárnak?

Máté: Huszonévesen nehezebb lett volna, de eddigre már a szüleim is elfogadták, hogy legyen úgy, ahogy nekem jó. Amikor ezt készpénzre kellett váltani, az azért jelentett nekik kihívást. Mindannyiunknak megvolt ezzel a saját küzdelmünk.

Éva: Az én szüleim is féltettek ettől, de én magam is tartottam a kapcsolattól, hogy miért pont egy református…

Hamar szembesültetek tehát a társra találás szépségei mellett a nehézségekkel is?

Éva: Nem örültem neki először, mert amikor láttam a szüleim közti feszültségeket, elhatároztam, nem fogok reformátushoz hozzámenni. Azt se éltem meg túl jól, amikor a férjem szüleivel először találkoztam. Nem fogadták kitörő lelkesedéssel a fiuk döntését. Voltak kemény beszélgetéseink.

Máté: Pál Feri atya kedd esténkénti előadásai, szemléletmódja sokat segítettek abban, hogy megértsem, az életben össze kell hozni az elméletet a gyakorlattal, vagyis az élettapasztalatot a hittel. Nem minden fekete vagy fehér, vannak árnyalatok is. A mi esetünkben az árnyalat megtalálásán, a hitünk közös megélésén dolgozni kell.

Református felmenőim vannak több generáción keresztül, ez meghatározó. De én elsősorban Isten gyermeke vagyok, ahogy a katolikus társam is.

Mit jelent számotokra ökumenikus házasságban élni?

Máté: Teológiailag jelentősek a különbségek, nehezen összeegyeztethetők. Nem véletlenül nem tudnak az egyházvezetők megállapodni bizonyos kérdésekben. Viszont én szerencsére nem vagyok teológus, így nem is az elmélet felől közelítek a kérdéshez, hanem hitgyakorlat szempontjából. Nagyon gyorsan kiderült, ilyen szempontból közel állunk egymáshoz: számomra is, Vica számára is fontos, hogy közösséghez tartozzunk , rendszeresen imádkozzunk… Szerintem így éljük meg az ökumenét. Már a megismerkedésünk előtt jobban megismertem a katolikus egyházat, és színes paletta tárult föl előttem. Ellentmondásosnak tűnhet, de hozzám, reformátusként különösen a jezsuita lelkiség került közel a maga egyszerűségével, letisztultságával. Így már Vicával is könnyebben megtaláltuk a közös hangot.

Éva: Számomra az ökumenizmus régen nem jelentett semmit. Amikor az első gyermekünk megszületett, felmerült a kérdés a kereszteléséről. Egyszerre megérintettek az oly sokszor elismételt szavak a hitvallás, a Hiszekegy szövegében: „Vallom az egy keresztséget”. Éreztem, itt az idő megmutatni a hitemet, hogy nekem mindegy, hol keresztelik meg a gyerekemet, mert a keresztség az egy.

A vegyes házasság segített abban, hogy elfogadjam, az Isten bárhogyan tud kapcsolódni a gyerekeimhez is.

Van református és katolikus felekezetben keresztelt gyermekünk is, de Istennek és nekik kell majd találkozniuk ahhoz, hogy a kapcsolat elinduljon közöttük. Többször éltem már meg, hogy a saját egyházamhoz tartozók, katolikus papok, világiak nem értik, hogy mit miért teszek. Ha meg is próbálom magyarázni, nem értik, de talán én sem érteném, ha nem ilyen helyzetben élnék. Azonban találkoztam már olyan katolikus pappal és református lelkésszel is, aki nyitottabb, más szemléletmódot képvisel, mint a többség. A velük való beszélgetések sokat segítettek. Időnként elfog a rosszérzés, hogy nem vagyok az igazi, a nagykönyv szerinti katolikus, viszont református sem, de akkor mi vagyok? Itt köszön vissza Máté mondata, hogy Isten gyermeke. Mi, emberek szeretjük kategóriákba sorolni magunkat és egymást – református, katolikus, evangélikus. Efölé kellene helyezkedni valahogy.

Miben más szerintetek egy ilyen házasság más házasságokhoz képest?

Éva: Úgy gondolom, ha egy katolikus férfihez mentem volna hozzá, egyrészt sok minden egyszerűbb lenne, másrészt viszont a hitem megmaradt volna egy gyermeki hitnél. Amiatt, hogy Máté más felekezethez tartozik, sok mindent újra kellett gondolnom.

Ez a helyzet szinte kényszerített, hogy ha nem akarok meggyengülni a hitemben, akkor mélyebb szintre kell lépjek abban. Hála Istennek, úgy érzem, inkább a második történt.

Nagy szerepe volt ebben a Chemin Neuf Közösségnek, amely egy katolikus alapítású, de ökumenikus elhivatottságú közösség. Magamtól fulladoztam a felekezeti különbözőségünkben. Itt, a Kánában (szerk. megj.: a Chemin Neuf házasságerősítő missziója) sok mindent ki lehetett mondani. Segített, hogy fel merjem vállalni, nem mindent úgy gondolok, mint sok katolikus. Sokkal fontosabb az Istennel való kapcsolat, és az, hogy a házasságunk működjön. Még mindig érzem, hogy a különbözőségeink miatt sok a feladat, de sokat hozzá is tud adni ahhoz, hogy az ember újra felfedezze a saját hitét, vagy a saját egyházának az ökumenizmusra nyitott arcát is. Nagyobb élet van ebben, de nem könnyű azt a bizonyos szűk ösvényt megtalálni. Állandó kapcsolatban kell lenni Istennel, hogy járni tudjunk rajta.

Máté: Nem tudom azt mondani, hogy a miénk más, mint egy nem ökumenikus házasság, hisz azok is nagyon sokfélék lehetnek. Van, aki nagyon formálisan éli csak meg a hitét, van, aki pedig nagyon mély tapasztalatokat él meg az istenkeresés során. Nekünk adottság, jó értelemben vett „kényszer”, hogy a vallási kérdésekkel kapcsolatban legyenek beszélgetéseink, egyeztetéseink.

Éva: A vallási különbözőségeinket néha úgy éljük meg, hogy színesíti az életünket, néha pedig úgy, hogy az az érzésünk, nem tartozunk sehová. Ez is az ökumenikus házasság hozadéka.

Sikerült megtalálnotok az arany középutat, ami segít, hogy mindenki gyakorolhassa a saját vallását?

Máté: Szerintem nálunk ez viszonylag jól működik, bár én egyensúlynak nevezem.

Úgy gyakoroljuk a vallásunkat, hogy közben szeretnénk, hogy egységes maradjon a család.

Együtt megyünk templomba vasárnap. Egyik vasárnap istentiszteletre, másik vasárnap misére. A másik egyházára / felekezetére pedig nem mondunk rosszat.

Éva: A katolikus kórus mellett már korábban bevontak a református dicsőítő csoportba is, ami számomra fontos kapcsolódás volt. Segített abban, hogy ne érezzem magam kívülállónak. Az ökumenikus imahéten pedig összeáll az ökumenikus kórus.

Hogyan tudjátok a gyerekek felé a különbözőségek helyett az egységet közvetíteni a gyakorlatban?

Máté: Alapvetően szívesen jönnek templomba mindkét helyre. Itthon pedig letisztult, egységes szokásokat látnak, este együtt imádkozunk.

Éva: Igen, az otthoni imák teljesen természetesek a számukra, és abban nem is volt semmi nehézség. Mostanában viszont a két nagyobb (elsős és másodikos iskolások), elkezdik hozni haza azt, amit a saját hittanjukon hallanak. Amíg kisebbek voltak, egyszerűen jöttek utánunk. Amikor már nem csak mi neveljük őket, bőven éri őket olyan hatás, amiről beszélgetni kell. Lesz még ezzel feladatunk.

Évek óta a Chemin Neuf Közösség Kána missziójának tagjai vagytok. Miben, hogyan segített nektek a közösség?

Éva: Az egyhetes Kána hét után állapítottuk meg, hogy ez az első olyan hely, ahol egyikünk sem érzi magát idegennek, amellett, hogy a házasságunkra is jó hatással van. Egyházi táborokban valamelyikünk gyakran kívülállónak érezte magát. A közösséghez csatlakozás mérföldkő volt az életünkben.

Jó érzés volt, hogy végre van egy hely, ahol teljesen normális, hogy az egyik fél katolikus, a másik református, vagy evangélikus, vagy baptista, vagy bármi más.

Nem tudom, mi ennek a titka, de nekem az összes közösség közül ebben a leginkább kézzelfogható, ahogy a Szentlélek munkálkodik. Nagyon sokat jelent az is, hogy itt együtt tudunk szolgálni.

_{Közös szolgálat imaesten, 2025. január 21-én (Fotó: Grodvalt Éva)}

Máté: A személyes beszélgetések, bizonyságtételek igazán élővé teszik a közösséget. Mindkettőnknek fontos a zene, és itt nagyon felemelő dicsőítésben vehetünk részt. Olyan emberekre találtunk, akiknél nem a megszokás, a szabály, a többszáz éves gyakorlat számít, hanem az, hogy ki az ember, és mire hívja őt Isten.

Szerintetek van feladatunk egyénként a felekezetek közti egység szorgalmazásában, attól függetlenül, hogy vegyes házasságban élünk-e vagy sem?

Máté: Ahogy már említettem, én Vicában elsősorban nem a katolikus embert, vagy a katolikus nőt látom, hanem Isten gyermekét. Mi, emberek nem értjük eléggé Istent, emiatt merülhet föl egyáltalán az ökumené kérdése. Ha jobban odafigyelnénk Őrá, akkor ezzel nem is kellene foglalkozni.

Éva: Szerintem én nem foglalkoznék az ökumenizmussal, ha nem vegyes házasságban élnék. Amióta a bőrömön érzem, azóta fontos számomra.

A közösségnek van egy imája, melyben a keresztények egységéért imádkozunk. Soha nem tudom elmondani könnyek nélkül.

Amikor a kiscsoportos találkozóinkon vagyunk, együtt szoktuk imádkozni azokkal is, akik nem vegyes házasságban élnek. Látjuk, hogy nagyon magukénak érzik ők is. Elmondták, már nekik is fontos az egység imában való hordozása. Talán az lenne mindenkinek a feladata, hogy ki merjen lépni abból, amibe belenevelkedett. Azzal, hogy nyitunk más felekezetek felé, többek leszünk, anélkül, hogy saját egyházunkat elhagynánk.