Valóság a jelenben

Olvasási idő: 4 perc

Valaki egyszer azt magyarázta, hogy ha nem lenne jövőtudatunk, nem létezne sem erkölcsiség, sem lelkiismeret. Ha csak a jelenről lenne tudomásunk, és teljesen a jelen pillanatban élnénk, itt és most kellene megvalósítanunk a jót, nem halaszthatnánk a megtérés pillanatát a meghatározatlan jövőbe.

A judaizmus rendkívüli vallási hatását a világra talán az is magyarázza, hogy a héber nyelvben nincs jövőidő. Isten örökké való jelenlétének ez az érzése áthatja mind az Ó-, mind az Újszövetséget. Mózes számára Isten úgy nevezi meg magát: „Én vagyok… Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.” (Kiv 34,14) Jézus nemcsak úgy beszélt Isten országáról, mint ami már elérkezett az emberek közé, de ezt mondta magáról: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Jn 8,58) Isten országának ez a jelenvalósága tölti el Szent Pál tanúságtételét is: „…most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) Olvassuk el a Rómaiakhoz írt levél 5. fejezetének első bekezdését, és figyeljük meg, hogy milyen igeidőket használ:

„Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében éltünk az Istennel, Urunk Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. (Róm 5,1-2)

Vegyük észre: ennek a szakasznak az a célja, hogy figyelmünket jelen állapotunkra irányítsa, elménket a jelen pillanatra való kitartó összpontosítás felé fordítsa.

Ezeknek a szavaknak és Szent Pál valamennyi írásának dinamizmusát az adja, hogy a csoda, a dicsőség, jelen állapotunk elképzelhetetlen valósága olyan ellenállhatatlan, hogy alig-alig tudunk kitartóan összpontosítani.

Hozzájutottunk a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk. Jézus utat vágott nekünk és saját tapasztalata által minket is belefoglal saját jelenvalóságába, mely az Atyával való dicsőséges egyesülés a feltámadt életben, abban az életben, amely mostantól átjárja az egész teremtést. Isten kegyelmében élünk, mert ott vagyunk, ahol ő van, és ő ott van, ahol mi vagyunk. Mi őbenne vagyunk, és az ő Lelke mibennünk.

Az idézett szakasz ugyanakkor mégis így végződik: „…dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk.” Miért tűnik úgy, mintha még várnunk kellene arra, hogy beléphessünk Isten kegyelmébe? Talán cserben hagyta volna Pált saját retorikája, és önellentmondásba keveredett? Nem, ugyanazt mondja, amit Jézus mondott: „Isten országa köztetek, bennetek van.” Ezt azonban nekünk magunknak is fel kell fedeznünk. Ki kell tágítanunk tudatunkat és fejlesztenünk kell tudatosságunkat.

Máris Isten kegyelmében élünk, mert a Szentlélek kiáradt a szívünkbe. Mivel azonban Isten képére teremtettünk, öntudatra vagyunk meghívva.

Nekünk magunknak kell tudatára ébrednünk, hogy mit tett értünk Jézus. Fel kell fedeznünk azt a személyt, aki már vagyunk. Szemlélődésünknek az a célja, hogy teljesen ráébredjünk, kik is vagyunk, hol is tartunk, hogy megszüntessük lebegésünket az örökös halogatás birodalmában. Földet kell érnünk a jelen pillanat konkrét valóságában, ahol az isteni dicsőség megmutatkozik. El kell csendesednünk. Meg kell tanulnunk, hogyan figyeljünk folyamatosan és kitartóan létünk valóságára itt és most. Père de Caussade ezt a „jelen pillanat szentségének” nevezte, és ez az, ahová a mantra elvezet bennünket: az örökkévaló jelen isteni dicsőségének teljes tudata. A mantra¹ a jelen pillanat szentsége számunkra.

Imádkozni tanulni annyit jelent, mint megtanulni, amennyire csak lehetséges, a jelenben élni.

A szemlélődésben a lehető legteljesebben akarjuk átélni a jelen pillanatot, hogy a lehető legteljesebben élhessünk együtt a feltámadt és örökké szerető Jézussal. Ahhoz, hogy teljesen a jelen pillanatra koncentrálhassunk, először meg kell találnunk önmagunkat, a mélyére kell hatolnunk és ott elidőznünk. Mindezt úgy tehetjük meg, ha lemondunk gondolatainkról és elképzeléseinkről. A meditációban nem gondolunk sem a múltra, sem a jövőre, legyen az akár a sajátunk, akár valaki másé.

A szemlélődés során teljesen a jelenbe illeszkedünk, és ott az Élet Urának jelenlétében megéljük képességeink kiteljesedését, tudatunk kitárulását.

A teljes tudatosságnak ez a tapasztalata egyben az egység és az egyszerűség megtapasztalása is. Ahogy szert teszünk saját teljességünk és egységünk tudatára, és ebben egyre tovább időzünk, egyre inkább megtapasztaljuk egységünket minden emberrel, az egész teremtett világgal, magával a Teremtőnkkel is. Egyre jobban megértjük, mire gondolt Szent Pál, amikor így írt az efezusiaknak: „megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” (Ef 3,19) Megértjük, hogy létezni csak itt és most lehet.

John Main (1926-1982) kanadai bencés szerzetes, a 20. századi keresztény meditáció egyik legismertebb mestere.

_{[1] A szerző, John Main itt visszautal arra, hogy a könyv előző fejezeteiben kifejtette a szemlélődés mibenlétét, ezen belül pedig hosszan tárgyalta a mantra helyét az ókeresztény hagyományban és jelenlegi létjogosultságát a keresztény imában.}