20 évvel ezelőtti összefogás világméretekben

Hirtelen érzékennyé vált a világ közvéleménye százezrek, milliók tragédiája iránt, és azonnal cselekedett. Az együttérzésnek egy eddig soha nem tapasztalt spontán hulláma indult a fájdalomból fakadó közösségben. Óriási rejtett energia került mozgásba egyik pillanatról a másikra: világméretű együttérzésnek lehettünk tanúi és tevékeny előmozdítói. A Fokoláre Mozgalom nemzetközi számláján 2005. január 21-ig 201 965 euró gyűlt össze. Valójában nincs kis vagy nagy összeg, lehetőségei szerint próbál mindenki segíteni. Az egy „nagy családhoz” tartozás tapasztalata az, ami megmarad. A családok mellett különösen a fiatalok reagáltak érzékenyen. Nigériában – ahol maguk is igen szegényen élnek – 2700 nairát, azaz 25 dollárt ajánlottak fel.

_{A szökőár hullámai térképen: a vonalak az 1 óra alatt megtett távot mutatják. A piros mezőben található epicentrumból kiindulva a cunami legelőször Indonéziát és az Andamán- és Nikobár-szigeteket (csillaggal jelölve), majd kb. két óra leforgása alatt Thaiföld nyugati és India keleti partvidékét is elérte. (Kép: Wikimedia Commons)}

Indonéziából, a cunami által leginkább sújtotta Aceh tartomány központjából, Banda Acehból írja egy muzulmán fiatal:

Eddig nagyon nehéz volt bejutni a leginkább katasztrófa sújtott területekre, mert az indonéz hadsereg felügyeli a térséget. Itt ugyanis a szeparatisták és a hadsereg között gerillaháború dúl, s most a hadsereg azzal az ürüggyel, hogy meg kell védenie az önkénteseket, tulajdonképpen útját állja a szolidaritásnak. Elhatároztuk, hogy oda megyünk, s addig nem nyugszunk, amíg nem találunk egy olyan helyi vezetőt, aki megbízik bennünk és elfogadja segítségünket.

Tegnap elmentünk a püspökhöz, aki a katolikus egyház segélyakcióját szervezi, és felajánlottuk neki, hogy mi „táv-örökbefogadással” tudnánk segíteni azokon a gyerekeken, akik Medanban kilencvenegy különböző menekülttáborban élnek. A püspök úr nagyon örült a látogatásnak.

_{A cunami utóhatása az indonéziai Acehban. (Fotó: AusAID/Wikimedia Commons)}

Alex Dias, az indiai Pont Blair püspöke:

Egyházmegyénkhez tartoznak az Andamán-szigetek és Dél-Nikobár. Több mint tízezer áldozata volt itt a szökőárnak… Hála Istennek, a mi közösségünk jól van, de Nikobár szigetén, ahol a legnagyobb volt a pusztítás, a templomok, a kolostorok és az iskolák mind rombadőltek. Az utóbbi húsz évben sokat haladtunk, különösen az új egyházközségek, kolostorok, iskolák, és egészségügyi létesítmények megteremtésével. Most, a pusztítás hatására fölmerül bennem a kérdés, vajon mit akar Isten ezzel üzenni?… Fájdalommal tölt el a sok tragikus történet. Sokan úszva, a fákba kapaszkodva menekültek meg, napokat és éjszakákat töltöttek az őserdőben… Őket hallgatva nem tudom visszatartani a sírást…

Az Új Családok az indiai Védáranyamból:

A közelünkben van Vélánkanni, melynek híres bazilikáját karácsonykor mindig sok zarándok keresi fel. Akik közülük kimentek a festői öbölbe fürdeni, nem sejthették, hogy ez az útjuk közvetlenül Istenhez fogja vezetni őket. A mi táborunkat nem fenyegeti veszély, ezért be tudtuk fogadni a szomszédos házak lakóit is. Mi látjuk el őket élelemmel. A helyi kórház zsúfolásig megtelt, ezért a betegeknek reggelit és vacsorát készítünk. Az Új Családok és az Apostoli Kármel Nővérei szerzetesrend százötven gyermek táv-örökbefogadását szervezi közösen.

_{A cunami Khao Lak településen, Thaiföldön. (fotó: Wikimedia Commons)}

Egy thaiföldi gen (a fokoláre mozgalom elkötelezett fiatalja) írta:

Fordítani mentünk a szökőárban eltűnt külföldiek hozzátartozóinak, kilencen. Addigra már elegendő tolmács volt, így más feladat után néztünk. Amint Khao Lak településen a buddhista Vat Jan Jao templom felé mentünk, elénk tárult a cunami minden képzeletet felülmúló pusztítása: a tengerparttól több kilométer távolságra házak, autók, fák, szállodák, minden romokban és darabokban. Útközben sok holttestet láttunk, közöttük pedig embereket, akik családtagjaikat keresték. Az első nap a segélyszállítmányokat osztottuk szét, és igyekeztünk mindenkinek azt adni, amire leginkább szüksége volt. Egy másik csoportban az önkéntes segítőknek főztük az ebédet. A következő nap sok holttestet hoztak oda. Az én feladatom az volt, hogy fertőtlenítőszerrel szórjam be a hullákat, a fertőzések megakadályozására. A rossz szag miatt nem volt könnyű. De csak így tudtam szeretni. Úgy próbáltam szeretni őket, mintha éltek volna.

Srí Lanka a cunami után. (Fotó: Flickr)

Milánóban a Fiatalok az Egyesült világért és az Associazione Arcobaleno közös fáklyás felvonulást szervezett, amelyen a Milánóban élő Srí Lanka-i közösség számos tagja is részt vett. Közülük többen rokonaikat és ismerőseiket veszítették el a tragédiában. Megható pillanat volt, amikor egy olasz férfi megköszönte a Srí Lanka-iak nagylelkűségét. A lánya és veje ugyanis éppen nászúton voltak a dél-kelet ázsiai szigeten, és a helyi lakosság saját élete kockáztatásával mentette ki a fiatal párt a habok közül, a húszfős turistacsoporttal együtt.

Múlt héten A lehetetlen (Lo imposible) című film ajánlójával tisztelegtünk a 2004-es Indiai-óceáni cunami áldozatai előtt, amely egy túlélő család személyes történetén alapulva mutatja meg a tragédia emberi oldalát.