A lehetetlen – a 20 éve tarolt cunamiról szóló film ajánlója

2004. december 26. karácsony másnapja. Sorsfordító nap volt ez az emberiség történelmében: az Indiai-óceán mélyén, az indonéziai Szumátra partjai közelében egy tengeralatti, 8,2-es erősségű földrengés óriási, helyenként 30 méteres szökőárt, vagyis cunamit szabadított a világra, amely azonnali pusztítást okozott és 200 000 főnél is több halálos áldozatot követelt. A legtöbb halottat és eltűntet Indonéziában, Thaiföldön, Srí Lankán, Indiában és Mianmarban, valamint további – köztük afrikai – országokban jegyezték, azonban számos európai és amerikai turista is a hullámok áldozatául esett. Ez a természeti és egyben humanitárius tömegkatasztrófa indította el a tengeralatti földmozgások és szőkőárfigyelő-rendszerek széleskörű kiépítését az Indiai-óceánon, és világszerte ismertté vált az eredetileg japán nyelvből származó cunami kifejezés. Nem utolsósorban pedig globális adománygyűjtés és segélyszállítás indult meg a sebesültek ellátására és a letarolt országok területeinek újjáépítésére. A 21. század egyik legmeghatározóbb, sokakat traumatizáló eseménye volt. Én is emlékszem, hogy a hírek és a tévé ezzel az eseménnyel volt tele, rengeteget lehetett róla és a szökőárak mibenlétéről hallani.

Számomra és a családom számára évek óta csupa nehézség a karácsony, lelkileg és egészségügyileg egyaránt. Valahogy nem sikerül „ünnepi hangulatba” kerülnünk. Idén sem úgy alakult semmi, ahogy elterveztük… Belegondolva viszont

mennyivel kegyetlenebb és végzetesebb volt a húsz évvel ezelőtti karácsony azoknak a családoknak a számára, akik éppen az Indiai-óceán partjainál töltötték az ünnepeket.

Akárcsak az orvos végzettségű María Belón, a férje Enrique Álvarez, és három fiuk, Lucas, Simón és Tomás, akik Thaiföldön, a Maláj-félszigeten Khao Lak településen karácsonyoztak. Az ő valós, hús-vér történetüket eleveníti meg A lehetetlen (spanyolul Lo imposible) című, 2012-es filmdráma. María Belón túlélőként szorosan együttműködött a stábbal azért, hogy az alkotás minél élethűbben adja vissza a borzalmas, számukra – csodával határos módon – mégis szerencsésen végződő eseményeket. Annak érdekében, hogy a család élményei az emberiség szemszögét, és ne egyetlen nemzet vagy ország lakosainak sorsát képviselje, a rendező, Juan Antonio Bayona kifejezetten kerülte bármiféle állampolgárság megjelenítését. Így a családtagok angol neveket és nemzetközi környezetet kaptak: Maria és Henry Bennett, a fiaik, Lucas (12), Thomas (7) és Simon (5) lehetnek akármilyen angol nyelvű ország szülöttei, éppen Japánban élnek, és Thaiföldre utaznak „telelni”.

A karácsonyozás a katasztrófa előtt sem kifejezetten idilli: a Bennett család nem tökéletes életet él, megvannak a maguk mindennapi problémái. Ha nem ismernénk a történelmet, azt hihetnénk, a film egy átlagos családi filmnek indul, de hamarosan – épp egy a hotel belső udvarán töltött medencézős, pihenős délelőttön tör rájuk az áradat.

És a film egyáltalán nem spórol a hitelességgel: minden képsora hátborzongató, ahogy a valódi hullámok replikái elöntik a képernyőt, és szanaszét szakítják az éppen útjukba kerülő emberek életét. A Bennett család is kettéválik: Maria és Lucas együtt sodródnak messzire Henrytől és a két kisebb gyerektől.

A brutális sérüléseket szenvedő Mariát a fia segíti nagy nehezen egy mangrovefára, miközben egy magára maradt idegen, páréves kisfiút is megmentenek. A helybeliek, akik nem is beszélnek angolul, azonnal a bajbajutott turisták keresésére indulnak. Mariáékat is megtalálják, és nagy nehezen kórházba szállítják az addigra vérmérgezéstől szenvedő nőt és a fiát. Egy adminisztrációs hiba miatt azonban Lucas magára marad…

Közben Henry a két kisfiúval szerencsésen túléli a cunamit, és a hotel tetején húzzák meg magukat. Henry élete legnehezebb döntését hozza meg, amikor a két kisfiát idegenekkel fölküldi a hegyekbe, biztonságos helyre, mialatt ő maga Maria és Lucas keresésére indul…

A viszonylag egyszerű forgatókönyv, amely Sergio Sánchez munkája, fokozatosan kétségek között tartja a nézőt: vajon sikerül-e az egymástól elsodródott családtagoknak újra egymásra találniuk? A megrázó filmet erős és lenyűgöző színészi alakítások teszik hitelessé. Az fogalmazódott meg bennem, hogy akkor érezhető, hogy egy színész kiemelkedő, ha az első pillanat után elfelejtem, ki ő, és onnantól az általa megformált szereplőt látom a vásznon. Itt ez megtörtént: az általam sokszor látott Naomi Watts és Ewan McGregor helyett azonnal a Bennett házaspár jelent meg előttem. Az akkor mindössze tizennégy éves, azóta szintén világhírűvé vált Tom Holland pedig méltó partnere Wattsnak, akivel emberpróbáló, kemény forgatási időszakot éltek meg közösen, amikor a vízi jeleneteket forgatták egy hatalmas, rémisztő medencében.

A hitelességet fokozza, hogy egyrészt az egészet átélő María Belón is közreműködött a film elkészültében, másrészt más túlélők visszajelzései is abszolút pozitívan, valósághűnek értékelik az alkotást.

Maga a cím többszörös szimbólum: akkoriban lehetetlennek tűnt, hogy egy idilli vakáció ilyen tragikus és horrorisztikus kimenetelű legyen, lehetetlennek tűnt, hogy az emberek ilyen mértékű összefogásra képesek, és lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen szörnyű természeti csapást ennyi megrázkódtatással együtt túl lehet élni.

Húsz évvel a katasztrófa után is a zsigereinkig hatol a film és minden üzenete, amely kimondva-kimondatlanul ott rejtőzik benne. A lehetetlen egyszerre szól ugyanis a személyes és családi tragédiákról, és az univerzálissá emelkedő 2004-es földrengés és cunami élményéről. Az emberség, az önzetlen és önfeláldozó szeretet folytonosan megnyilvánul a szereplőkön keresztül állampolgári hovatartozástól függetlenül. A katasztrófa közepette megmutatkozik, hogy az emberek – akár a thai nép, akár a nyugati turisták – összefognak a bajban, és képesek túljutni saját, egyéni nyomorukon. A néző is óhatatlanul elgondolkodik rajta: mit tett volna hasonló helyzetben? Mennyire lett volna szerencséje? A saját bőrét, vagy a szeretteit, netalán vadidegeneket mentett volna?

A film szerencsére nem foglalkozik a sajnos elkerülhetetlen árnyoldallal: a segélyek körüli korrupcióval, visszaélésekkel, a gyávasággal vagy a szívtelenséggel. Szép és méltó emléket állít a tragédiának, az áldozatoknak.

Nem kívánjuk, hogy hasonló szerencsétlenségek történjenek még az emberiséggel, azonban a 2004-es cunami és hatása egyértelmű példát mutat a felebaráti szeretetre, és a sikeres összefogásra.

A lehetetlen (Lo imposible), 2012. Angol nyelvű spanyol életrajzi katasztrófa-filmdráma. Rendező: Juan Antonio Bayona. Játékidő: 113 perc.