A béke vakmerősége

A találkozó igazán színes programja többféle témakört is fölölelt, köztük a háború, a menekültek, a vallásüldözés és a klímaváltozás egyaránt szerepelt. A találkozó mottója: „A béke vakmerősége” (The Audacity of Peace, ezt akár „merészségnek” vagy „bátorságnak” is fordíthatnánk). Valóban, a béke a szemet-szemért elven működő, a vérbosszút és megtorlásokat hajszoló emberiség számára abszurd és vakmerő lépés. Háború dúl Dél-Amerikától Afrikán át Eurázsiáig, szinte követni sem tudjuk a napi hírekben, hol csapnak össze éppen a fegyverek.

Ferenc pápa, mint a katolikus világegyház vezetője személyesen nem tudott az eseményen részt venni, azonban az utolsó napra küldött üzenetében kiemelte, milyen történelmi jelentőségű esemény zajlott éppen Berlinben: a Berlini Fal leomlása, amely a két Németországot, és egyben a nyugati és keleti világot elválasztotta. Az akkori reményteli jövőkép helyett azonban egy nagyon is érdekektől vezérelt, kölcsönös bizalmatlanságra épített világban élünk most is, és „még több falat emeltünk, mint azelőtt”.

A realizmuson túl szükségünk van a vakmerő békére, mert a béke egyfajta bátor vakmerőséget feltételez a hosszúra nyúló, végeláthatatlan erőszak és háborúk közepette.

„Önmagában a békét kérni imában – bátorság!” Ferenc pápa arra hív minden hívőt és minden felelős vezetőt, hogy kérjük mindannyian lehetetlennek tűnő békét, és közben ne veszítsük el a szívünket és az alázatot.

„Bízzunk benne, hogy Isten meghallgatja szenvedő gyermekei kiáltását!”

A Berlini Fal leomlásának történetéhez csatlakozott Angela Kunze-Beiküfner, evangélikus lelkésznő, egyetemi lelkipásztor is. 1989. szeptember 12-én, a 25. születésnapján még Kelet-Berlinben élt, a kommunista rezsim fenyegető légkörében. Október elejére még jobban elszigetelték az országot, és teljes katonai éberséggel várták az NDK megalakulásának 40. évfordulóját október 8-án. Angela és társai napokig tartó imádságra és böjtölésre vonultak vissza a Gethsemane evangélikus templomba, és imádkoztak a békéért és a változásért.

_{Angela Kunze-Beiküfner}

A rendőrség zaklatni kezdte őket, és aki elhagyta a templomot, egyből letartóztatták. Több százan csatlakoztak hozzájuk, és mikor október 9-én kordonnal és vízágyúkkal vették körül őket a katonák és rendőrök, minden remény veszni látszott. Csoda volt, hogy váratlanul Lipcsében több ezer tüntető vonult az utcára, így az utolsó pillanatban visszavonultak az egységek a Gethsemane-templom elől. Onnantól senki sem állíthatta meg az imádkozó, gyertyával érkező lakosokat, akik minden este eljöttek a templom elé. „Egy hónappal később, november 9-én a fal leomlott.” Angela lelkésznő számára meghatározó élménnyé vált ez a történet, amely az ima erejét is bizonyítja – minden más emberi tényező mellett az ima erejének is érezték a rendszerváltás eljövetelét.

Mielőtt kihirdették volna a kiáltványt a békéért, utolsóként Marco Impagliazzo történész, a Sant’Egidio Közösség elnöke mondott rövid beszédében azt a kérdést tette föl a jelenlévőknek, hogy vajon ez a béketalálkozó Berlin városának történelmévé válik-e majd? „Szülhet-e ez a találkozó akárcsak egy kis megmozdulást is, amely messzire elér, és a jóság hullámává válik?”

Impagliazzo elnök hisz abban, hogy ez így lesz majd. Rendkívül fontosnak fejleménynek tartja, hogy az elmúlt 37 évben, amióta Assisiból elindult a béke zarándokútja, a világ vallásai nagyot változtak.

_{Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio Közösség elnöke}

„Egy új fal dőlt le. Így van: a bizalmatlanságnak, a közönynek és a másiknál való feljebbvalóság érzésének fala. Ma, annyi közös év után látjuk, hogy ez a minket elválasztó fal összeomlott. A vallások a maguk sokszínű különbözőségében megtanultak együtt létezni, kiegészíteni és támogatni egymást. Nem harcolni vagy versengeni egymással, hanem egymás mellett állni. Ez a történelmi áttörés amiatt jöhetett létre, hogy

a vallások a békét tették meg közös nyelvüknek. Mert hittek a szavak változtató erejében: a béke barátságos, tiszteletteljes és visszafogott szó, azonban nagy történelmi ereje van.”

A vallások nem csupán a múltban léteznek, hanem részesei, formálói a jelennek. A vallások hirdetik, hogy a béke lehetséges, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik, mivel „az imában annak a kezébe helyezik a világ sorsát, aki a Mindenható, és képes a lehetetlent is megvalósítani” – fogalmazott a Sant’Egidio Közösség elnöke.

Sokan szkeptikusan fogadhatják az efféle rendezvényeket, arra hivatkozva, hogy a szavak, megszólalások nem válnak tettekké, és nincs következményük. Igazából azonban már önmagában egy ilyen találkozó, ahol különböző vallások vezetői, képviselői és politikusai közösen, kölcsönös tiszteletben és egymást meghallgatva, egymás gondolatait befogadva összegyűlnek, óriási eredmény! Gondoljunk csak bele, akár száz, kétszáz, ezer évvel ezelőtt mennyire elképzelhetetlen lett volna az ilyesmi! Ezek a fontos pozíciót betöltő személyek a jelenlétükkel, felszólalásaikkal példát adnak az emberiségnek, hogyan kell felelősen, a békét valóban akarva fölhívni a figyelmet a körülöttünk dúló erőszakra.

A hangjuk pedig éppen a híradások, a sajtó, a közösségi média és a résztvevők személyes élménybeszámolóin keresztül juthatnak el minél szélesebb körökhöz – ezáltal is formálva a társadalmi vélekedést a béke hathatóságáról és fontosságáról. Amiről tudomást veszünk, az foglalkoztatni kezd bennünket, így pedig felelős állampolgárokként hozhatunk olyan apró döntéseket, amelyek összeadódva nagyobb horderejűvé válhatnak, mint azt képzelnénk. Ezt láttuk már a történelem során annyiszor, és ha mindig megtűrtük volna azt, ami zavart bennünket, az emberiség sosem ért volna el jelentős, pozitív változásokat.

A háromnapos találkozó utolsó előtti akkordjaként fölolvasták a kiáltványt a békéért, melynek záró sorai így hangoznak: „Induljunk ki együtt a párbeszédből, amely sokkal hatékonyabb módja a népek kiengesztelődésének. A béke mindig lehetőség!”