Egy sima, egy fordított együtt alkotja a társadalom szövetét

Hogyan indult tulajdonképpen az egyesület? Mesélsz erről?

Török Flóra és Élő Fruzsi kollégáimnak fogyatékosságban érintett, mozgáskorlátozott gyermekei vannak, ők találtak egymásra azzal az igényükkel, hogy a gyerekeikkel a lehető legnormálisabb életet élhessék. Azt mondták: „Márpedig az nem lehet, hogy az én gyerekem ne járhasson játszótérre!” Én gyógypedagógusként csatlakoztam a közös gondolkodáshoz, hogy milyen játszótéri eszköz lehet az, amelyet közösen tud használni egy mozgásában súlyosan érintett és egy „sima” gyerek, hogyan lehet egy közös játékhelyzetet létrehozni. Ebből az ötletelésből aztán két olyan, kereskedelmi forgalomban kapható játszótéri eszköz született meg, amely ma már körülbelül 80 helyen megtalálható az országban – köztük a Budai Várban, a Margitszigeten, a Városmajorban és a Városligetben is.

E munka kapcsán és a hétköznapokban is érzékeltük azt, hogy ma Magyarországon a társadalom nagyobb része nem tudja, hogy mit tegyen, amikor egy fogyatékosságban érintett gyerek megjelenik a játszótéren. Jellemző attitűd az elfordulás, zavar, távolságtartás. Ezért arra jutottunk, hogy

talán nem az a legfontosabb, hogy legyenek eszközök, inkább a fejekben kellene először akadálymentesíteni:

vagyis edukálni a gyerekeket és a felnőtteket, megmutatni, hogy hogyan mehetnek oda, hogyan játszhatnak, kérdezhetnek, nevethetnek együtt. Hiszen együtt lenni jó! Ezért született meg az Egyesület az Inklúzióért 2017-ben.

_{Egyesület az Inklúzióért csapata, 2022. Az alsó sorban középen beszélgetőtársam Bokor-Bacsák Györgyi.}

Mit jelent egyáltalán az, hogy inklúzió?

Az a célunk, hogy a fogyatékosságban érintett és a többséghez tartozó gyerekek egy közös szövetbe tudjanak rendeződni. Vagyis nem különítünk el embereket a tulajdonságaik, tanulási vagy mozgásképességeik mentén, hanem egy közösségként értelmezzük őket. Ezért is lett a becenevünk az Egy sima, egy fordított, amely arra utal, hogy teljesen természetes, hogy mi, emberek különbözőek vagyunk, ahogy a kötés is sima és fordított szemekből áll össze, és úgy lesz erős.

Mi hiszünk abban, hogy létre lehet hozni olyan emberi közösséget, ahol mindenkinek van helye és szerepe, és jól érzi magát. Ez az inklúzió.

Az érthető, hogy az érintetteknek ez fontos. De miért jó az inkluzív gondolkodás a társadalomnak?

Sokan érzik úgy, hogy ha a saját szűkebb családi körükben nincsen fogyatékosságban érintett személy, akkor ez számukra nem probléma. Az egyesületnek nagyon fontos missziója elültetni azt a gondolatot, hogy

a fogyatékosság közügy, nem oldható meg az érintettek szintjén, hanem a társadalom szintjén kell vele foglalkozni.

Mindannyiunknak aktívan részt kell ebben venni, legyen az akár segítségnyújtás, egy közös játék, vagy például egy olyan generáció felnevelése, akik már eleve akadálymentes környezetben gondolkodnak, hogy mindannyiunk részvétele teljes lehessen. Ez nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem minden nap lehet egy kicsit tenni érte.

Az inkluzív szemlélet egy rugalmas gondolkodásmód, amely arra nevel, hogy nem vagyunk minden téren egyformán tehetségesek, ügyesek vagy erősek. A többségi csoporthoz tartozó gyerekek a „fordított” társaikkal találkozva a szociális képességeik fejlesztésén keresztül igazi szuperképességre tesznek szert: a legkülönfélébb emberekkel tudnak majd kapcsolódni. Kutatások bizonyítják, hogy felnőttként, a munka világában kevésbé számítanak a tanulmányok, mint az, hogyan tudunk csapatban együtt dolgozni másokkal, akik törvényszerűen nagyon különbözőek lesznek. Ezt a fajta rugalmas egymás felé fordulást, csapatmunkát tudja az inkluzív szemlélet nagyon jól támogatni.

Kiknek szerveztek foglalkozásokat?

Többségi óvodai és iskolai csoportok számára egy szemléletformáló tréning keretében mesélünk és adunk tapasztalatot arról, hogy milyen a fogyatékosságban érintett emberek hétköznapi élete, és hogyan lehet hozzájuk jól kapcsolódni. Vannak olyan típusú foglalkozásaink, amikor már találkoznak is a „sima” és „fordított” gyerekek, vagy akár a családjaik, és ott különböző eszközökkel segítjük a közös tevékenységet. És olyan projektjeink is léteznek, amelyek a gyerekekkel a legszorosabb kapcsolatban lévő pedagógus kollégáknak tanítja az inkluzív szemléletet: például a tanórán olyan helyzeteket teremt, amelyekben a gyerekek együttes erejére van szükség a problémamegoldáshoz.

Mit csináltok pontosan egy ilyen foglalkozáson, és hogyan éritek el, hogy átmenjen ez az üzenet a gyerekeknek?

Életkor specifikus, hogy a foglalkozásokon milyen tartalmakat milyen módon adunk át. Az alsós vagy óvodás gyerekeknek először bábokkal mesélünk arról, hogy különböző fogyatékosságban érintett személyeknek milyen az élettörténete, milyen nehézségeik, erősségeik, szükségleteik vannak. A gyerekek megtapasztalhatják, hogy fogyatékosságban érintettként hogyan lehet hétköznapi helyzeteket megoldani, mondjuk letakart szemmel LEGO tornyot építeni, vagy kerekesszékkel megkerülni egy széket, vagy felkapcsolni a lámpát, amikor olyan magasan van, hogy a kerekesszékből nem elérhető. Nagyon egyszerű helyzetekben adunk saját élményt, és a saját élményről beszélgetve jutunk el arra a közös tudásra, hogy a fogyatékosságban érintettek sem szeretnének semmi mást, mint részt venni velünk együtt az életben.

Olvastam a honlapotokon, hogy cégeknek is szerveztek foglalkozásokat. Ezzel mi a célotok?

Ez egyrészt fundraising (adománygyűjtési) célú, hiszen a misszióhoz szükségünk van anyagi forrásra is. Másrészt ez mindig kéz a kézben jár az edukációval, hiszen legtöbbször a felnőtt embereknek is újdonság az, ami a gyerekeknek. Nagyon egyszerű tippek, trükkök, beszélgetések, saját élmények mentén segítünk abban, hogy magabiztosabban kezeljék azt a helyzetet, amikor valamilyen fogyatékossággal élő emberrel találkoznak.

Épp most zajlott le a Ne gondold túl! kampányotok, amely szintén elsősorban felnőtteket szólított meg. Mi volt a célotok vele és milyen eredményt értetek el?

Ezt a kampányt egy cégtől kaptuk ajándékba, aki a saját szakértelmét tette bele mind a koncepcióba, mind a vizualitásába. Egy olyan legelső üzenetet akartunk eljuttatni, ami egy nem érintett ember számára közel hozza ezt a témát, releváns információt ad és könnyen befogadható. A kampányban hétköznapi szavakat használva hívjuk fel a figyelmet arra, hogy semmi nagy csinnadrattára nincs szükség a kapcsolódáshoz, csak arra, hogy elkezdjünk egymással beszélgetni. Ez egy egyszerű üzenet, de sokszor ezekre az egyszerű üzenetekre van szükség: nyugodtan mondhatod egy látássérült embernek, hogy viszontlátásra, hellyel kínálhatsz egy kerekesszékes embert és sokféle témáról beszélgethetsz egy Down-szindrómás emberrel. A felnőttek fejében gyakran a túlzott illedelmesség miatt ezek nem is opciók.

Mennyire sikerül változást elérni a tevékenységeitek kapcsán? Milyen visszacsatolásaitok vannak?

Én leginkább azokat a visszajelzéseket szeretem, amikor egy gyerekcsoporttal játszom másfél órát, és a végén a gyerekek fesztelenül tudnak a fogyatékossághoz kapcsolódó szókinccsel jól és megfelelően bánni, sikerül életközeli helyzetbe hoznunk ezeket a szituációkat. Nagyon szeretem, amikor a pedagógus-továbbképzéseken érezni lehet, ahogy megszűnik a tabusítás, és a kollégák fel merik tenni a szívük mélyén lévő kérdéseket. Például: „Tényleg nem azért zavarja egy autizmusban érintett gyermek az órámat, mert rosszat akar?” Hát nem, nem azért. Hiszek benne, hogy ezek a kis apró felismerések össze fognak adódni, és követik majd a nagy felismerések.

Azok az emberek, akik velünk szemben ülnek ilyen tréninghelyzetekben, ők nyitott, érdeklődő, elkötelezett emberek, akik felismerik, hogy ezzel a témával dolguk van, ezért velük könnyű is dolgozni. Távlati célunk, hogy Magyarországon minden gyermek 10 éves koráig saját élményeket szerezzen egy szemléletformáló tréningen. Ez még messze van, de már most többezer gyereket elérünk évente, így látható lépéseket teszünk ebbe az irányba.

Saját életemben is látom, hogy van ezzel feladat. Döbbenettel vettem észre tanárként, hogy az autizmust szitokszóként használják egymásra a tinédzserek.

Emögött is sokszor egyszerűen az információhiány van. Egyébként a nyelv nagyon jól leképezi, hogy mit gondol egy-egy közösség egy-egy különlegességről. Régen a hülye szó sem pejoratív értelmű volt, hanem egy elfogadott szakmai kifejezés, létezett Hülyék Állami Intézete. Ahogy teltek az évek, és szitokszóként kezdték használni, úgy jutottunk el a „intellektuális képességzavarban érintett személy”-ig. Ennyire bonyolult megfogalmazásra van már szükség ahhoz, hogy kifejezzük. Ugyanígy a fogyatékos, az autista, ma már az oviban kiabálja egyik gyerek a másikra. Ha nincs ott egy felnőtt, aki azt mondja, hogy „ez teljesen tévút, ennek semmi köze nincsen az autizmushoz”, akkor szitokszóvá válik.

Mi a legfőbb nehézség a munkátokban?

Civil szervezetként folyamatos feladatunk a tevékenységünkhöz szükséges anyagi háttér megteremtése. De legalább ennyire kell az is, hogy jól tudjuk a céljainkat átadni a társadalom irányába. Könnyen megkapjuk, hogy hát hol van a magyar társadalom ehhez. Pedig mi nagyon hiszünk benne, hogy ezt meg lehet, meg kell és meg is fogjuk csinálni. Ehhez nyilván olyan munkatársak kellenek, akik hasonlóképpen elszántak, és nagyon sok olyan ember, aki a hitével ezt támogatni tudja. Igazából mindannyian kelletek. Ezt nem tudjuk mi egyedül megcsinálni, nem tudják csak az érintett emberek megcsinálni, nem tudják csak a döntéshozók megcsinálni, hanem közösen kell megcsinálnunk.

Mi mutatunk ehhez egy példát. Olyan munkahely vagyunk, ahol nagyon sok speciális gyereket nevelő szülő dolgozik, alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Olyan helyeken gyártatunk eszközöket a tréningjeinkhez, ahol megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatnak. A saját szintjén mindenki tud tenni az inklúzióért: nem a legnagyobb hipermarketbe megy be, hanem oda, ahol megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak, a gyerekét olyan közösségekbe, oktatási intézményekbe viszi, ahol normalitás az, hogy a gyerekek sokszínűek, amikor munkatársat keres maga mellé, ad esélyt azoknak a munkavállalóknak is, akik mondjuk négy keréken fognak begördülni, vagy egy jelnyelvi tolmács kíséretében.

Mindannyian tehetünk valamit és ennek ez a kulcsa, hogy nem kell várni valakire, aki megcsinálja, hanem mi magunk hozunk inkluzív döntéseket.

Ha valaki kedvet kapott és szeretne veletek együtt dolgozni, akkor hogyan tud kapcsolódni hozzátok?

Attól függ, miben szeretne velünk együttműködni. Pedagógusként projektet vihet az iskolába. Önkéntesként segíthet az egyesületünknek a hétköznapi adminisztrációs vagy az alkalmi animátor feladatokban. Ha pedig olyan élethelyzetben vagy olyan életkorban van valaki, hogy az önkénteskedés számára nem opció, akkor az anyagi támogatással is nagyon sokan tud segíteni, főleg, ha visszatérő módon támogat bennünket. Ha bárki nagyon tanácstalan, de mindenképp segítene, akkor írjon egy e-mailt, és kitaláljuk, hogy mivel tud beszállni.

Milyen terveitek vannak?

Az egyesület nagyon dinamikusan nő. A távlati tervünk, hogy Magyarország egy inkluzív közösség lesz, és ehhez megtaláljuk azokat az utakat, ahol a spéci és nem spéci gyerekeket, szülőket, családokat tudunk ebben az irányban támogatni. A már említett képzéseink mellett erre rengeteg pici lépésünk van, kezdve attól, hogy a fogyatékosságban érintett gyerekek tesóit és a szülőket is támogatjuk, de például rendszeres piknikeket szervezünk, a találkozások biztosítására. Nagyon sokféle olyan ötletünk van, amely arra irányul, hogy az emberek olyan közösségekben találkozzanak, ahol a normalitás az, hogy sokfélék vagyunk.

Benned személy szerint mi tartja a lángot?

Az, hogy nincsen kétségem, hogy ezt a missziót be lehet tölteni. Nagyon jó csapat kell hozzá, és az megvan. A saját szülőségem is nagyon sokat ad nekem ehhez a hithez. Látom, hogy az én két „sima” gyerekem mennyit kap attól, hogy sokféle barátjuk van, hogy nagyon sokféle embert ismernek, hogy jól tudnak erről a témáról beszélni. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ez a jövő. Teljesen biztos vagyok benne, hogy jó úton járunk.