A betegek ápolása kihozza belőlünk a jót

Napjainkban a közvéleményt élénken foglalkoztatja, hogy mit élnek át a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük végső szakaszában. Mi indított téged arra, hogy ilyen betegekkel foglalkozz?

Amellett, hogy nekem a Jóisten adta azt az erőt, hogy így tudjak a betegek mellett lenni, tulajdonképpen az első példát a szüleim adták. A nagymamám ugyanis szélütést kapott, és az anyukám tíz évig ápolta. Az ötvenes évek elején jártunk, akkor államosították a házunkat, egy szoba meg egy konyha volt, amiben öten éltünk, ketten a testvéremmel, a két szülő meg a nagymama. Még a kútról kellett hozni a vizet, anyám teknőben mosta naponta az ágyneműt, nem volt még se TENA lady, se semmilyen pelenka. Ilyen körülmények között ápolta az anyukám tíz évig a nagymamámat, és én soha nem hallottam azt, hogy olyan teher lenne, akitől meg kellene szabadulni. A nagymamámhoz mindig jöttek a szomszédasszonyok, tehát ez a régi falusi környezet volt, amiben ő a betegsége ellenére nagyjából komfortosan érezhette magát. Biztos, hogy ez tudat alatt nekem olyan példa volt, ami aztán később erőt adott ahhoz, hogy a betegekkel olyan kapcsolatot tudjak kialakítani, ami tényleg a halálukig tartott.

Ez indított arra, hogy magad is látogass és ápolj betegeket?

Ez nekem nem jött automatikusan, mert ugyan kórházban dolgoztam, de a laborban, és megnyugtatott a tudat, hogy a betegekkel nem kell kapcsolatba kerülnöm. Egy Máriapolin voltunk (a Fokoláre Mozgalom nyári találkozója – szerk.), és ott hallottam, hogy Galántai Mária tüdőrákot kapott. (G. M. az Új Ember újságírója volt, és a Fokoláre Mozgalom önkéntese – szerk.) Mivel én egy tüdőkórházban dolgoztam, elgondolkoztam, hogy milyen jó lenne, hogyha oda kerülne, jó kezekbe, de közben iszonyattal töltött el, hogy őt, akit jól ismertem, betegen lássam. De egyszer csak erős indíttatást éreztem, hogy „Máriát oda kell venned magatokhoz”. Ez egy olyan erős késztetés volt, hogy még onnan a Mariapoliról fölhívtam a kórházunkat, hogy lenne-e arra lehetőség, hogy átkerüljön hozzánk a budai MÁV-ba. És mondták, hogy persze. Tudtam, hogyha a Mária odajön, és engem az Isten erre kért, akkor nekem teljes szívemmel, lelkemmel, erőbedobásommal, szeretetemmel föl kell őt vállalni. Nekem ez egy hivatást adott arra a kilenc hónapra, amit a Mária nálunk töltött a kórházban. És ehhez rettenetesen nagy erőt adott az, hogy én még életemben addig nem éreztem Jézust úgy magunk között, mint ott a Máriával. A köztünk levő Jézus kézzelfogható valósággá vált abban a kilenc hónapban, egy istenélmény volt.

Mit jelentett ez a hétköznapi körülmények között?

Amikor már annyira leromlott az állapota, hogy nem tudott kimenni zuhanyozni, akkor minden nap korábban bementem, megmosdattam, a munka után még ott maradtam. Akkor tapasztaltam meg először azt, hogy Jézus többet ér minden kincsnél, a családnál, a gyereknél, mindennél. Én, aki egy anyatigris voltam, és mindig az első volt a család, akikért mindent elkövettem, ezekben a hónapokban így éltem. Közben néha nem tudtam misére eljutni, mert Máriával töltöttem az időt este is, de nekem a köztünk levő Jézus olyan volt, mintha misén lettem volna. Ez volt az én oldalam, de Mária is megtette a maga lépését… A kezelőorvosa január elsejétől átment egy másik kórházba, és Mária azon gondolkodott, hogy akkor ő is átmegy. Nekem ez nagyon fájt, mert ezt a köztünk levő Jézust rettenetesen szerettem, ebben fürödtem. Minden nehézség ellenére én nagyon boldog voltam, de hát nyilván elfogadtam Mária döntését. Mikor elkezdtünk januárban dolgozni, az első napokban egyszer csak megjelent Mária a kis bőröndjével a laborajtóban, nem is tudott beszélni, mert nem volt levegője, és amikor végre meg tudott szólalni, azt mondta: „Inkább a köztünk levő Jézussal maradok.” Mi ezt soha nem mondtuk ki egymás között, de ezt ő ugyanúgy érezhette, és visszajött a mi kórházunkba, és utána még két és fél hónapot élt.

_{Balról Galántai Mária, középen Bacsói Ilona, jobbra Papp Katalin.}

Hogyan reagáltak a munkatársaid, az orvosok, ápolók?

Különbözően. Volt olyan orvos, aki azt mondta, hogy „Ilike, én szeretnék úgy meghalni, hogy egy ilyen valaki legyen mellettem, mint maga”. A másik, akivel tegező viszonyban voltam, azt mondta: „Mondd, te mazochista vagy, hogy reggel bejössz korábban, és tovább itt maradsz? Neked ez megéri?” A főnököm meg, látva az odaadottságomat, azt mondta: „Mi maga, irgalmas szamaritánus?” Úgyhogy elég különböző reakciók voltak, de énrólam ez mind lepergett, nekem mondhattak akármit, ez nekem a köztünk levő Jézus volt, és a Máriának is.

És Mária hogy élte meg lelkileg és emberileg ezt az utolsó szakaszt?

Nagyon keveset tudott beszélni, főleg én olvastam neki föl, meg én beszéltem, de tudod mit mondott legtöbbször? Öröm. Egész egyszerűen ezt, hogy öröm és mosolygott, és az orvosok is csodálkoztak, meg a nővérek, hogy akármilyen rossz állapotban volt, mosolygott. A vége felé már alig volt levegője, a szemével meg a mozdulataival tudott csak kommunikálni. Az utolsó napon körülvették őt a Fokoláre közösség tagjai, egy csodálatos átmenet volt. Fogtuk a kezét, úgy ment el.

Ezt az első, magával ragadó tapasztalatot továbbiak is követték?

Volt egy orvos házaspár a Fokoláre Mozgalomban, Péter és Bernadett, és nekik született egy fiuk, Jánoska, akinek a szüléssel kapcsolatos oxigénhiányos állapot következtében kialakult egy epileptikus betegsége, amit kétéves koráig csak gyanítottak, de akárhova vitték, mindenhol azt mondták, hogy majd kinövi, nem találtak, hogy mi a betegség oka és mi a gyógymódja. A mozgása akadozott volt, de azért tudott menni, de szinte egyáltalán nem tudott beszélni, értelmi sérültsége is volt. Tízéves koráig otthon volt, családi környezetben, iskolába nem járt, a család meg a nagymama, meg bébiszitterek vigyáztak rá. Bernadették már nagyon ki voltak merülve, és elutaztak volna két hétre, és akkor Péter egyik kollégája, Szondy Mária, aki egy rehabilitációs gyermekintézetet vezetett, és ismerte a helyzetet, mert vele is konzultáltak már korábban, felajánlotta, hogy adják be arra a két hétre, mert ott jó körülmények között lesz, és menjenek el nyugodtan. Mikor visszajöttek, a Jánoska nem akart hazamenni, mert ott talált olyan társakat, akikkel a maga szintjén tudott kommunikálni, meg ez egy ilyen abszolút fogyatékos gyerekbarát környezet volt. Bernadett mesélte, hogy a kapuba kapaszkodva zokogott, hogy nem akar hazajönni, és akkor onnantól csak hétvégére vitték haza, de mindig vissza akart menni, a barátaival akart lenni. Később aztán kialakult, hogy általában az egyik héten a szüleihez ment haza, a másik héten pedig meghívtam őket hozzánk, jött Bernadett is, Péter is, és ott nálunk voltunk együtt.

_Jánoska

Ő nagyon barátságos volt, úgyhogy mikor rossz kedvem volt esetleg, és elmentem hozzá látogatóba, akkor nekem egy vigasz volt, mert az a fajta romlatlan, tiszta szeretet volt benne, ami csak a legkisebb gyerekekben van, és az összes szobatársa is ilyen volt. Semmi ravaszság vagy kétszínűség nem volt bennük, csak a tiszta szeretet. Harminc évig jártam ki az intézetbe, ez tűnhet úgy, hogy áldozatot hoztam, de én legalább annyi ajándékot kaptam, mint amennyit adtam neki. Amikor megismertem, akkor ő egy életteli kamaszgyerek volt, csak egy pár szót beszélt, de sokat futkározott, boldog volt. Voltak ott olyanok is, akik teljesen ágyhoz voltak kötve. Azt láttam, hogy akit látogattak, az boldog volt, akit nem látogattak, az verte magát. Egy idő után nem csak a Jánoskának vittem ennivalót meg ajándékot, hanem minden szobatársának, mert az ember azt érezte, hogy muszáj őket szeretni, szóval nincs más út, mert nem fordíthatok hátat annak a szenvedő gyereknek, aki ott van még a szobában, és általában négyen-öten voltak.

De aztán Jánoska is kórházba került. Mi történt?

A csontjai kezdtek nagyon porózusak lenni, először egy lábszárcsonttörés, aztán egy bokatörés, ágyhoz kötött lett, és ezzel teljesen megváltozott az életminősége. Korábban, mikor hétvégére kihoztuk őt, akár hozzám, akár a szüleihez, mindig valahova elmentünk, busszal, hévvel, libegővel, vonattal, az összes létező járművel mentünk. Most, mikor már ágyhoz kötött volt, akkor meg szépen felidéztük azokat az emlékeket, fényképeket is vittem, és ő rettenetesen örült. Próbáltam reményt adni, hogy majd meglátod, talpra állsz, és megint megyünk. A zenét nagyon szerette, a Taizé énekeket meg a Halász Jutkát különösen. Bernadett vett egy ilyen CD-lejátszót és akkor ott lejátszottuk neki. Ő érezte azt, hogy szeretjük, és akármennyire is fogyatékos volt, ő tudta, hogy szombat vagy vasárnap ki mikor megy hozzá. Ha ránéztél, akkor azt mondtad volna, hogy kettőig se tud számolni, de ez nem így van, mert volt egy sajátos kommunikáció, amivel mi megértettük egymást és nagyon jól el tudtunk beszélgetni. Amikor utolsó alkalommal bekerült a kórházba, akkor már felfekvése volt a fülétől a sarkáig, addigra meg is vakult, úgyhogy borzasztó volt az az utolsó stádium, mert nagyon nehéz volt vele kapcsolatot teremteni, simogattam és beszéltem hozzá, úgy érzékeltem, hogy érzékeli, hogy ott vagyok, csak nem tudott már reagálni.

_{Családi kirándulás Jánoskával, piros szoknyában Bacsói Ilona.}

Milyen volt Jánoskának ez az utolsó stádiuma?

Akkor már csak mesterségesen tudták táplálni, meg infúzió ment, és nekem ez teljesen életidegen volt. A nagymamám jutott eszembe, aki nem kapott se infúziót, se szondás táplálást, hanem otthon szépen meghalt. Én akkor tizennégy éves voltam, de nekem az olyan természetes dolog volt, hogy ennyi szenvedés után, tíz év ágyban fekvés után szépen meghalt, átment a Jóisten kezébe, és úgy éreztem, hogy a Jánoskát nem engedik, megerőszakolják ezzel a szondás táplálással. Akkor beszélgettem a doktornővel az utolsó stádiumú betegekről, és ő is föltette a kérdést, hogy mi értelme van egy ilyen életnek? Én akkor azt mondtam neki, hogy „az az értelme ennek az életnek, hogy belőlünk kihozza a jót”. Mert ez alatt a harminc év alatt, amit én a Jánoskával töltöttem, belőlem olyan mélységben hozta elő azt, amiről azt gondoltam, hogy az életben nem lennék képes. Úgy kezdődött, hogy én iszonyodtam a betegektől, nekem fölfoghatatlan dolog volt, hogy egy orvos hogy tud egy beteg közelébe menni; és a Jóisten lassan vezetett engem hozzájuk. Nagyon sok embernél látom, hogy kihozza belőle a jót az, hogy egy beteget ápolhat. Ezt is mondtam még a doktornőnek: „Én úgy érzem, mintha ők lennének a szentostya, akiket föláldozunk, és átváltoznak eucharisztiává, Jézussá, ott ezen az ágyon.” A doktornő hallgatott, aztán azt mondta, hogy „Igen, tulajdonképpen igaza van”. Utána nem találkoztam már ott a kórházban vele, és akkor egyszer csak fölhívott, hogy mit szólnék én ahhoz, hogyha a szondás táplálást abbahagynák, és csak infúziót kapna. Mondtam, hogy jó. És két napra rá meghalt a Jánoska. Ugyanez volt a Galántai Máriánál is, bekötötték a karjába, aztán a kézfejébe, aztán a lábfejébe, minden ér szétpattant már, és csak erőltették, és akkor ott mondtam az orvosnak, hogy ne kínozza tovább, hagyja, akkor már nem is volt magánál. Erre azt mondja, hogy „de mi az életre esküdtünk”. Akkor úgy ránéztem, és mondom, hogy „és életre tudja támasztani?” De más betegnél is azt láttam, hogy ezek a beavatkozások már csak fölösleges orvosi erőlködések.

Másokat is elkísértél az utolsó heteikben, mit mondanál, mi a legfontosabb, amit tehetünk a haldoklókért?

Ami fontos egy ilyen betegnek, az a szerető környezet. Az nagyon jó, ha valaki otthon tud meghalni a szerettei körében, de a lényeg az, hogy szeretet vegye körül, és hogy egy támogató hozzáállással álljunk mellette, hogy érezze azt, hogy kérhet, hogy szabadon kifejezheti magát és hogy elfogadjuk őt gyengén, betegen. Bármit mondunk neki, az reményt adjon, azt nem szabad elvenni az utolsó pillanatig se. Nyilván más egy olyan ember, aki hívő, és más egy olyan, aki nem. Erre is van egy tapasztalatom, mert volt nekem egy nagyon jó gyerekkori barátnőm, ő is, meg a férje is osztálytársaim voltak, egy meggyőződéses kommunista család volt, tanácselnök volt az apósa, párttitkár volt az apja, de nagyon melegszívűek voltak mind a ketten. Mikor a barátnőm rákos lett, és már az utolsó stádiumban volt, én rendszeresen látogattam, én adtam be az injekciókat is. Egyszer csak fölhív engem a férje, hogy gyere át, mert a Jutka szeretné, ha megtanítanád imádkozni. Hát ez egy döbbenet volt. Aztán azt is mondta, hogy olyan jó lenne, hogyha ő részt vehetne egyszer egy olyan misén, mint amit a testvérem Józsi tartott (Hofher József atya SJ – szerk.), mikor a lányoméknak volt az esküvője. Józsi akkor még Pécsen volt pap, és mit ad Isten, teljesen váratlanul hazajött, és ott, a barátnőm szobájában misézett. Ezt fantasztikus volt látni. Jutka még volt elsőáldozó az ötvenes évek elején, aztán bérmálkozó már nem, utána elhagyták az egyházat. Józsi beszélt vele, de ő alig tudott beszélni ott a halálos ágyán, de azt a boldogságot látni arcán, hát az valami csodálatos volt! Józsi elmondta a misét, és másnap reggel meghalt.