A kritika kultúrája

Az ember alapvetően együttműködő természetéhez tartozik, hogy ügyes-bajos dolgaink végzése közepette segítő célzattal kiigazítjuk egymást. Életünk elképzelhetetlen lenne a mellettünk élő társunk megerősítő és korrigáló észrevételei nélkül. Az esetek többségében ezt természetesnek tartjuk és jóindulatú megnyilvánulásnak könyveljük el. „Ne menj arra, mert ott süppedős a talaj!”, „Ez nem biztos, hogy ehető, meg kéne vizsgáltatni”. Másképpen reagálunk, amikor a kiigazítás az énünket vagy a viselkedésünket érinti: „Miért nem adod át a helyedet?”, „Nem kellett volna mindjárt a legdrágábbat megvenni!”. Ilyenkor előbújik mimóza természetünk, és picit vagy nagyon megsértődünk.

Így aztán az egyes kultúrák az áttételes beszédmódok egész arzenálját dolgozták ki arra, hogy miként lehet valakinek tudtára adni, hogy nem helyesen cselekszik. Pedig nagy szükségünk lenne arra, hogy a felebaráti korrekció jól működő mechanizmus legyen életünkben. Az elmúlt évtizedek antropológiai és pszichológiai kutatásai egyértelműen igazolnak egy drámaian szép tényt:

a valósághoz, a világhoz nem közvetlenül viszonyulunk, hanem a mellettünk élőkön keresztül.

Honnan tudom, hogy helyesen cselekszem-e? A többiek reakcióiból! Itt elsősorban a velünk fizikailag is egy légtérben élőkre gondolunk, de aztán azokra is, akik a kultúra áttételes hatásain keresztül elérnek bennünket. Vannak az emberi életnek olyan területi, ahol a sikeres cselekvés egyetlen mértéke a többiek értékítélete. Gondoljunk a művészetekre! Itt a kritika valóságos intézménnyé vált, a „kritikus” személyével, a kritikának szánt rovatokkal, szaklapokkal.

Az emberi csoportok ilyen együttműködésének biológiai alapjai vannak, de a korrekcióval kapcsolatos kulturális normáknak is óriási szerepe van. A legtöbb társadalomban tisztelet övezi az időseket és a fiatalok nem illethetik őket kritikai szóval. A hagyományos kultúrákban az elöljárókat, a hatalom képviselőit, a tanítókat „csak hódolat illette, és nem bírálat”.

A demokratikus viszonyok azonban alapjában rengetik meg a hagyományos értékrendet, és a hatalom bírálatát helyezik előtérbe.

Érdekes tehát megfigyelni, hogy az egyes kultúrák nem egyformán, és – különböző okokból –nem mindig megfelelően segítik az emberi társadalom működéséhez elengedhetetlen jóindulatú és együttműködő korrekció érvényesülését. Pál apostol nagyon is tudatában volt annak, hogy a Krisztus új parancsolatára épülő keresztény kultúrában is fontos szerepe van a korrekciónak. A Római levél 15. fejezetében, az előzékeny szeretetről szólva írja, hogy a közösség tagjai „egymás javára és épülésére” figyelmeztessék egymást (15,15). A Kolosszeiekhez írt levélben pedig ezt olvashatjuk: „Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást” (3,16).

Emberi fajunk a másikat segítő, jóindulatú alapbeállítódása azonban nem csak a helyreigazításban, a bírálatban és a kritikában nyilvánul meg, hanem a másik helyes magatartásának a megerősítésében is! A sikeres cselekvés megerősítésének fontossága egyre jobban tudatosult a pszichológiában és a pedagógiában, és ma már nem csupán a felvilágosult nevelői gyakorlat, hanem a cégek humán erőforrás menedzsmentjének is szerves részét képezi. A Zsidókhoz írt levél pedig így fogalmaz: „Legyen gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (10,24).

A buzdítás és figyelmeztetés, a megerősítés és kritika az újszövetség szellemiségében a szeretetben találja meg a helyes mértékét, összhangját és megfelelő kifejezési módját, és a keresztények életében jóindulatú, egymást segítő, kölcsönös magatartásban nyilvánul meg. Ha megfigyeljük e két dinamikus pólus alakulását a nyugati kultúrában, akkor az lehet a benyomásunk, hogy ez az egymást kiegészítő összhang csak igen csökevényesen jut érvényre.

A második világháború után a nyugati értelmiség rádöbbent felelősségére, és fő feladatát abban jelölte meg, hogy megakadályozza a nácizmus bármiféle újraéledését. A hatalom kíméletlen bírálata nem csupán a politikai ellenzéknek, hanem az értelmiségnek is elsőrendű feladatává lett.

A kritikai attitűd korábban is jellemző volt a modernségre, napjainkban azonban a tömegmédia hatására a negatív beszédmód mindannyiunk gondolkodásmódját hétköznapi szinten befolyásoló tényezővé vált.

A végletekig fokozott ellenzéki kommunikációból szinte teljesen hiányoznak a megerősítő üzenetek, függetlenül attól, hogy melyik fél van hatalmon. Hiányzik a valóság-közeli beszédmód, amely egyaránt tartalmaz pozitívumokat és negatívumokat, megerősítéseket és kritikákat, és ez kihat az átlagember gondolkodásmódjára és a magánélet kapcsolati viszonyaira is.

Lelki egészségünk, társadalmi jól-létünk szempontjából pedig nagy szükségünk lenne a tárgyilagos beszédmódra, hogy azt ne mondjam, megerősítés és kritika szeretetteljes egyensúlyára!

Vegyük elő most a dicséretet. A pozitív megerősítés, a dicséret fontosságának a felismerése nyomán egyes pedagógiai törekvések teljesen kiiktatták szótárukból a helyreigazító és feddő szót, és indirekt, rávezető módszerekkel próbálták elérni a nem megfelelő viselkedés korrigálását. Bizonyos irányzatoknál a felnövekvő nemzedékek bármifelé korlátozását is károsnak tartották a személyiség fejlődése szempontjából. Ennek eredménye nem csak egy torz, gyakran beképzelt énkép, hanem sok esetben a környező valósághoz való zavart viszonyulás lett. Megállapíthatjuk tehát, hogy a közéletben a kritikai attitűd túlburjánzását észlelhetjük, a személyközi kapcsolatokban pedig éppen ennek eltűnését vagy ellehetetlenülését.

Ha igaz, hogy a valósághoz fűződő viszonyunkban alapvető szerepet játszik a kettő egészséges egyensúlya, akkor törekednünk kell olyan viszonyok kialakítására, ahol ez a harmónia megfelelően érvényesül a magánéletben és a közéletben egyaránt.