Öröm, szépség és emberi méltóság egy lepratelepen

Több mint 10 éve történt. Rendem Indiába küldött négy hónapra, hogy az ottani növendékeinkkel angolt tanuljunk, gyakoroljunk.

Döbbenetes volt az élmény, hogy felnőttként újra kellett tanuljak öltözködni (először még öltöztettek is, időbe telt, míg a szári felvételének művészetét megtanultam); újra kellett tanuljam az étkezés művészetét (három ujjal kis gombócba összegyúrni a főtt rizst a zöldséggel, hogy azt vigyázva szájamba tegyem). Az utazásban pedig mindig volt kísérőm (angol közlekedési forma szerint az autók jobbról érkeztek a megszokott bal helyett), és a kommunikáció végig kicsit kézzel-lábbal, mimikával és gesztusokkal történt. Így hálás voltam, hogy az óriási kulturális különbséggel való küzdelmemben mindig ott volt mellettem valamelyik nővértársam, és nem engedte, hogy elvesszek.

Feladataim közé tartozott az is, hogy növendékeinket elkísérjem azokra a helyszínekre , ahol szociális szolgálataikat végezték. Egyik nap, miután reggeli elmélkedésemet befejezve kiléptem a kápolnából, a novíciamesternő üzent, hogy keressem fel az aznapi programot illetően. Még el voltam merülve a szentírási szakasz gondolataiba… Jézus odamegy, nem fél attól a leprástól… micsoda gyöngédség… odalépni ahhoz, akit mindenki elkerget… nem fél a betegségtől, és szeretetének köszönhetően meggyógyul… teljes, új, egészséges életet kap…

Gondolataimból az elöljáró hangja zökkentett ki: „Ma Titagarhba kellene elmenned növendékeinkkel.” Bólintottam, s indultunk. Az a biztonság volt bennem, ami már kialakult az elmúlt hetek során: ők tudják, hova kell menni, mit kell csinálniuk, én pedig egyszerűen velük megyek, igazából semmit sem kell, tegyek, a jelenlétem a fontos. Útközben értettem meg a beszélgetéstöredékekből, hogy Titagarh az a Szeretet Misszionáriusainak férfi ága által ellátott lepratelep, amit még Teréz anya alapított egy vasútállomás területe mentén.

Egyszerre elkezdtek kavarogni bennem az érzések. Lepratelep. Bengáliul beszélnek. Egy betegség, amit csak könyvekből ismerek… reményvesztett emberek…

Teljesen elbizonytalanodtam. Mit keresek én itt?!…

De mivel nem volt választás, visszaút, szépen mentem velük, és hagytam, hogy történjen. A szerzetestestvérek szeretettel fogadtak, és elmagyarázták, hogy nem baj, ha félelem vagy bizonytalanság van bennünk. E rövid bevezető és közös imádság után mindenki szétszéledt, ahova szolgálatra volt beosztva. Volt, aki kötszereket osztott, más kötést cserélt, megint más azon betegeket etette, akiknek nem volt már kezük a lepra következtében.

Titagarh, lepratelep. (Segítő Nővérek Kongregációjának fotóalbumából)

Engem körbevezettek a telepen. Az elején félve indultam. Mit fogok mondani nekik, hogy viselkedjek? Mégiscsak érdekes szituáció, mintegy turistaként itt nézelődni…

De aztán egész másként zajlott le a nap, mint ahogy elképzeltem. A konyhakertben megismerkedtem a fiatalasszonnyal, aki a zöldségeket termesztette. Mosolyogva magyarázta a számomra gyakran ismeretlen indiai zöldségeket. Aztán bevittek a kis iskolába, ahol a tanítónő épp az abc-t gyakorolta a gyerekekkel. Örömteli zsivajjal köszöntöttek, majd megköszönték, hogy benéztem hozzájuk.

Végül egy kis házhoz értünk, ahol a telep éjjeliőre lakott. Először észre sem vettem, mert a tűzrakó hely mellett kuporgott, és a tűz meggyújtásával foglalatoskodott. Büszkén, sugárzó arccal nézett fel.

„Készítem az ebédet a családomnak! A feleségem a kertben dolgozik, a lányom a fekvőbetegeknél segít az ápolásban! Nekem is nagyon fontos dolgom van, hogy legyen ebéd, mire hazajönnek!”

Csak akkor vettem észre, miközben beszélt, hogy a betegsége mindkét lábát elpusztította, és már csak két lábcsonkja volt, az ujjaiból is csak néhány, ezért volt olyan körülményes a tűzgyújtás. Tulajdonképpen szomorú látványként hatott, mit tett ez a betegség… de fénylő szemét, büszke sugárzó tekintetét látva az emberi méltóság testesült meg előttem: a belső bizonyosság, hogy ő értékes, az öröm, hogy rá szükség van, ötvözve a hálával, hogy tud tüzet gyújtani és főzni.

Sokat tanultam ettől a családfenntartótól… pedig tanítást nem mondott, csak merte élni azt, aki ő.

A nap végén, az új benyomásoktól fáradtan, zakatoló szívvel indultam haza nővértársaimmal. Mintegy villámként hasított belém a felismerés: Indiába indulásom előtt nem kértem a lepra védőoltását, mert azt gondoltam, úgysem lesz rá szükség. De amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan el is illant; a kertész fiatalasszony mosolya, a gyerekzsivaj, és a családfenntartó-éjjeliőr büszke tekintete elűzte.

Évek teltek el azóta, de ez a találkozás ma is elevenen él bennem.