A kutatómunka esszenciája – interjú Wirthné Diera Bernadett történésszel

Olvasási idő: 8 perc

„Van kedved játszani?” – kérdezi tőlem a Vas utcai folyosón, miközben a dolgozószobája felé tartunk. „Szeretek játszani, úgyhogy igen, van!” – felelem, mielőtt belépünk a néhány négyzetméteres helyiségbe. Az ajtóban egyik kollégája, Erdős Kristóf fogad. Épp egy nyolc kérdéses diasort véglegesít a Kahoot! programban. Hétre tudtam a választ. „Muszáj lépést tartanunk a korral, hogy meg tudjuk szólítani a gimnazistákat”, mondja a rendhagyó történelemórára készített feladatokról Wirthné Diera Bernadett egyháztörténész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos főmunkatársa. Kisvártatva leemel egy kartondobozt a széke mögötti szekrényről. Öt táska lapul benne, tele olyan nyomokkal, amik alapján a fiataloknak csoportmunkában kell kitalálniuk, hogy a foglalkozás melyik elképzelt karakteréhez passzolnak.

Ma is tanultam valamit: nem tudtam, hogy Debrecenben 1952 óta folyamatosan működik református iskola. Tényleg, oktatsz még a Pázmányon?

Amikor nem felejtem el, hogy órám van, akkor igen.

Volt rá precedens?

Pont egy hete. Befejeztünk egy rendhagyó történelemórát, amikor hívott a tanszéki ügyintéző, hogy a hallgatók várnak engem… El sem tudták képzelni, mi van velem, mert hozzájuk is mindig pontosan érkezek. Elkalkuláltam magam: azt gondoltam, hogy később kezdődik a félév.

Milyen kurzust tartasz?

Ebben a félévben XX. századi társadalomtörténetet.

Szereted?

Leginkább a diákokat szeretem. Szívesen segítek nekik abban, hogy mit jelent egyetemistának lenni. Emellett személyes figyelmet kapnak tőlem: három hét után a nevükön szólítom őket. Úgy kapnak tőlem érdemjegyet, hogy az utolsó órán négyszemközt beszélek velük, értékelem a félévi munkájukat. Elképesztő, mik derülnek ki néhány perc alatt. Csak egy példa: az egyik lány több száz kilométerről ingázott az egyetemre – naponta. Ameddig ezt nem osztotta meg velem, addig zavart, hogy mindig késett egy kicsit az órákról. Ezután viszont egészen máshogy álltam hozzá.

Ez lehet a kulcs ehhez a generációhoz? A dedikált figyelem?

Igen, meg a kíváncsiság. Ezek nélkül nem találjuk meg a hozzájuk vezető utat.

És mi a helyzet a középiskolásokkal?

Jelenleg a Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskola és Gimnáziumban látható a Küzdelem a lelkekért című vándorkiállításunk. Az volt vele az elsődleges szándékunk, hogy

a gyerekek lássák, milyen volt a nagyszülők fiatalkora, és hogy elősegítsük a generációk közötti párbeszédet erről az időszakról.

Anyukám is eljött, hogy megnézze, és egyszer csak elkezdett mesélni az iskolás életéről.

Vallásos családból származol?

Nem, ezért a szüleim nem voltak az egyházüldözés érintettjei.

Szoktál a gyerekeiddel beszélgetni erről a témáról?

Az első színdarabunk, a Magyar hősök szövegkönyvét hazavittem egy karácsonyi szünetben, hogy nyugodtan elolvassam. Megmutattam a férjemnek is, akinek nagyon tetszett, ezért elkezdtünk belőle felolvasni a gyerekeknek. Mindegyiküknek volt valami hozzáfűznivalója. Aztán a pannonhalmi bemutatójára Vince fiam is eljött velem, így részt vehetett egy beszélgetésen az alkotókkal és a színészekkel. Ekkor találkozott a darab szövegírójával, Szabó Borbálával, akit névről már ismert, mert egy Varró Dániellel írt könyvükből gyakran olvastunk fel nekik. Mindig nagyokat nevettek rajta.

Miről szól a Magyar hősök?

Öt diákról és egy tanárról, akik egy szabadulószobából (a 20. század arénájából) próbálnak kijutni, úgy, hogy különböző valós történelmi alakok bőrébe kell bújniuk és átélni az ő döntési helyzeteiket. A diákoknak tetszett ez a mozgalmas és izgalmas előadás.

Honnan jött az előadás ötlete?

Hasonló címmel kiadtunk korábban egy gyűjteményes kötetet. Az abba bekerült 60életrajzból választottuk ki azt a hatot, akik szerepelnek ebben a darabban: Brusznyai Árpádné Honti Ilona, Gérecz Attila, Kiss Sándor, Salkaházi Sára, Olofsson Placid és Richter Gedeon. Mostanában csak ritkán látható, mert népszerű színészek játszanak benne és a naptárukat nem könnyű összehangolni. Hogy csak néhány nevet említsek, a történelemtanárt Csuja Imre, az egyik diákot Trill Beatrix alakítja. A színdarab sikerét jelzi, hogy nemrég bemutatták a Londoni Magyar Kulturális Központban, ahol a magyarul nem értő nézők angol felirattal láthatták. Ezt a módszert a Placid atyáról szóló darabnál is alkalmaztuk egy itthoni konferencián, a külföldi vendégek számára. Értették.

A Placid, avagy játszma a halállal színdarab kinek a fejéből pattant ki?

A Magyar hősök sikere után Szabó Borbála újabb felkérést kapott Serfőző Krisztina producertől, ezúttal arra, hogy egy teljes életpályát mutasson be. Bori szíve csücske Placid atya, ezért őt javasolta reflektorfénybe állítani. A 2025. február 25-i bemutatón és utána néhány alkalommal Martinkovics Máté alakította Placidot, azóta pedig Sütő András. A pannonhalmi bemutató után Várszegi Asztrik atya mondta nekem, hogy jobb választásunk nem is lehetett volna Placid szerepére, annyira hasonlít a két karakter egymásra. András amúgy már a Magyar Hősök darabunkban is őt játszotta.

Rajta kívül van még szereplője a történetnek?

Igen, a középkori moralitások mintájára a Halál, aki több karaktert megjelenítve látható a darabban. Őt Bezerédi Zoltán testesíti meg. Az író eleve őrá szabta a figurát, ezért kezdődik az előadás a művész úr monológjával, ami rögtön megragadja a közönséget.

Miből állt a feladatod ebben az alkotói folyamatban?

A darab születésével párhuzamosan kezdtem Placid atya írott hagyatékán dolgozni, amely néhány éve került a Pannonhalmi Könyvtárba. A könyvtár vezetője megtalálta az 1938–1945 között vezetett naplóját, amit kollégái után nekem mutatott meg először. Kérdezte, hogy mit gondolok róla? Muszáj kiadni, mert eszméletlen kincsesbánya, válaszoltam. Elkezdtem a kézírásos naplót átírni és közben sokat beszélgettem az íróval és a producerrel. A naplóból, illetve a hagyatékból olyan sztorikat hoztam nekik, amit ők be tudtak építeni a készülő darabba. Megmutattam például nekik azt a papírfecnit is, amit kidobott a Gulágra tartó vonatból, és később eljutott az édesanyjához és a bencés közösséghez; ugyanis a tenyérnyi nagyságú papír egyik oldalán édesanyjának, másik oldalán főapátjának üzent.

Ismerted őt személyesen?

Nem találkoztam vele, de tulajdonképpen nem bánom, hogy így alakult. Egészen különleges valakit az írásain és a hagyatékán keresztül felfedezni.

Ha összefutnál a huszonéves Placiddal, mit kérdeznél tőle?

Azt, hogy mit csinál holnap, meg hogy a bencés hivatásával mennyire tartja összeegyeztethetőnek azt az intenzív életet, amit él. Ahova ment, ott biztos történt valami. Amint megjelent, körbeugrálták a gyerekek, műsoros esteket szervezett a falusiaknak, tánciskolát a helyi fiatalságnak.

Volt benne egyfajta magamutogatási vágy, emellett grafomán volt. Ugyanakkor a liturgiához való hűsége az egész életét végigkísérte, megvannak a napi szentmisék olvasmányaihoz írt jegyzetei a hatvanas évektől kezdve.

Emellett a szobája, ahol a Bartók Béla úton lakott, úgy volt berendezve, mint egy szerzetesi cella.

Ezt honnan tudod?

A Főapátság kulturális igazgatója, Dejcsics Konrád mesélte nekem, miután meglátta azt a szobát, ahol Placid atya élt 1955-ös hazatérése után egészen 2017-ben bekövetkezett haláláig.

Hol tartasz a napló feldolgozásában?

A tervek szerint júniusban fog megjelenni. Az átírással és a jegyzeteléssel végeztem, most a lektoroknál formálódik tovább a szöveg. Placid atya egyébként mindent gyűjtött, ami a korabeli folyóiratokban megjelent róla, illetve beragasztotta a naplóba azokat az újságkivágásokat is, ahol az ő publikációi szerepeltek. Ha valahol lelkigyakorlatot tartott, akkor biztos, hogy legalább egy képeslapot eltett az adott templomról. Rengeteg fénykép maradt ránk a falusi lelkipásztori életéről és a kórházlelkészi szolgálata idejéből is.

Térjünk át azokra az anyagokra, amik már megjelentek tőled. Melyikkel kezdjük?

Legyen az Ellenállók 1944–45 című kötetünk. Ebben Peitl Róza Katalin szociális testvérről jelent meg egy életrajzom. Őt nem sokan ismerik, pedig 90 zsidó menekültet bújtatott és mentett meg a II. világháború alatt, amiért a halála után „Világ Igaza” kitüntetést kapott. Külön érdekesség, hogy ebben a kötetben található képanyag egy része itt jelent meg először. Az ilyen típusú életrajzokat nevezem a kutatómunka esszenciájának. Meg tudom mutatni a gépemen, hogy egy rövid életrajz mögött mennyi forrás, és mennyi szintetizáló munka van.

Elhiszem. Feltételezem, hogy ennél csak a szakdolgozatoddal foglalkoztál többet. Az miről szól?

A szentimrevárosi „Fekete Hollók” ügy volt a témám. Amikor azt írtam, két kicsi gyerekkel voltam otthon. Az anyaggyűjtés során az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában megnéztem, milyen dossziék találhatóak az eljárásról. Az ott dolgozók megmosolyogtak: addig senki nem mert hozzányúlni, akkora anyag. A védésen azt mondták a bírálóbizottság tagjai, hogy annyira jól sikerült a szakdolgozatom, hogy érdemes lenne tovább vinni. Így jelentkeztem az ELTE Történettudományi Doktori Iskolájába és írtam meg a disszertációmat a „Fekete Hollók” ügyből.

Országosan hány katolikus embert érintett az 1961. februári rajtaütés?

Egy kollégám kérdése nyomán megpróbáltam kiszámolni, bár számos ügyről nehéz eldönteni, hogy ide tartozik-e, de mindenképpen ezres a nagyságrend. Az akciót négy éven keresztül készítették elő. Már 1958-ban is megcsinálhatták volna, ám politikai okokból elhalasztották. „Másokkal kell foglalkoznunk”, mondta a témáról Kádár János. Zajlottak ugyanis még az ’56-os megtorlások. „A vizsgálati szerveinknek sok dolguk lesz”, írta 1960 őszén a budapesti szovjet nagykövet Moszkvába. Vagyis tudta, mi fog történni néhány hónap múlva: tömeges letartóztatások következnek.

Ez volt az itthon létezett szocializmus legnagyobb egyházellenes rendőrségi razziája. Maradt még olyan területe, ami feltáratlan számodra?

Minél tovább nézegetem a dokumentumokat és minél többet beszélgetek túlélőkkel, annál inkább nő a témában a tudásom. Ez az egyik leginspirálóbb számomra, hogy semmi sem lezárt. Folyamatosan találok újabb és újabb kapcsolatokat az ügyben szereplő személyek és események között. Ezért sem tudom soha megunni a munkámat, de lehet ennek hátránya is, például az, hogy nehéz lezárni egy-egy témát.

„Fekete Hollók” tehát léteznek. Jut eszembe: vannak fehér hollók is?

Vannak bizony. A Fehér Hollók munkacsoport az ezredforduló környékén alakult és azokat a fiatal egyháztörténészeket fogta össze, akik hasonló témában kutattak. Egy kis késéssel én is tagja lehettem, és azóta más szervezeti keretek között, de többekkel máig együtt dolgozunk.

Ez tetszik, akárcsak a tavaly nyáron megjelent Életjelek című kiadványotok.

Vigyél belőle egyet, ha szeretnél.

Örömmel! Dedikálod nekem?

Szívesen.

^Életjelek

^{A 96. Ünnepi Könyvhéten bemutatott tanulmánykötet négy történész – Wirthné Diera Bernadett, Erdős Kristóf, Szuly Rita és Tabajdi Gábor – közös munkája. A könyv hétköznapi hívő családokról, titokban működő ifjúsági csoportokról és elszánt lelkipásztorokról szól. A szerzők a kutatást nemcsak a múlt feltárásának céljával indították, hanem azért is, hogy munkájuk közösségi emlékezetet építsen, egyúttal élő kapcsolatot teremtsen a hatvanas évek fiatal hívői és a mai generációk között. Az általuk bemutatott ifjúsági közösségek az elnyomás közepette is megőrizték és továbbadták saját értékrendjüket, ezzel „életjeleket” küldtek a jövőbe. A cím az élő szervezet rezdüléseire, az eltűntből érkező jelzésekre és a pezsgő közösségi életre egyaránt utal. A fényképek és történetek azt mutatják, hogy ezek a közösségek nemcsak túlélték a vegzálást, hanem közösséget formáltak, együtt táboroztak, nevetve és hitben erősödve adtak életjelet – a világnak és az utókornak.}