Állatvédelemre nevelés: a Kanga Alapítvány története

Mikor fedezte fel magának az állatokat?

Tímea: Soroksáron nevelkedtem, és kisgyerekkorom óta állatbolond vagyok. Egyaránt volt kutyám, cicám és nyuszim. Nemrég tartottunk általános iskolai osztálytalálkozót, ahol is megkaptam egy régi, hetedik osztályban írt fogalmazásom. Kategorikusan kijelentettem benne, hogy felnőttként sok állatom lesz, a szabadidőmben majd állatokkal foglalkozom. Nem sokat tévedtem.

Mielőtt belevágott a Kanga Alapítványba, milyen területeken dolgozott?

Sodort az élet, hol itt, hol ott kötöttem ki. Tizenhat éves koromban egy darabig a helyi állatorvosnál segédkeztem, amolyan asszisztensi feladatokat láttam el. Ön látta, milyen nyugodtak a közelemben az állatok. Ezt kihasználva segítettem neki a közösségi oltáson, akkoriban egy helyre gyűjtötték össze a kutyákat, és úgy oltotta be őket az állatorvos. Motoszkált bennem, hogy állatorvos legyek, viszont azt az információt kaptam, hogy nőt nemigen tesznek meg körzeti állatorvosnak, egy lehetőség marad, mehetek Bábolnára csirkét oltani. Így hamar elvetettem ezt a tervet, és jelentkeztem a József Attila Tudományegyetem német szakára. Bár egy-két pont híján nem kerültem be, a felvételi rendszer szabályzata alapján a következő évben automatikusan felvettek volna. Nem vártam ki, kitanultam a virágkötést.

Nem érezte ezt túl nagy váltásnak?

Nem, akkor csupán az volt számomra a fontos, hogy legyen munkám. Az egyik virágüzletnél láttam a virágkötői hirdetést, azonnal jelentkeztem. Később az egyik helyi iskola keresett napközis tanárt. Hogy minimális képesítést szerezzek, az iskola előtte tanfolyamra küldött.

Megkaptam a veszélyeztetett, zömmel romákból álló osztályt. Nagyon jól éreztem magam köztük, könnyen sikerült velük megtalálnom a hangot.

A gyerekek mindenre nyitottak voltak, szerettek és tudtak énekelni, kórust alapítottunk, iskolai ünnepségeken léptünk fel, sikerünk volt. Ezt követően egy építőanyag-kereskedői irodában dolgoztam, majd férjhez mentem.

Később jött egy nem várt esemény…

Igen, harminchét éves koromban agyembóliát kaptam. Ez változtatta meg az életem, és késztetett az életem átgondolására. Előtte is szerettem az embereket, de körülbelül csak annyira voltam jó, mint bárki. Amikor valaki lebénult állapotban fekszik, borzasztóan kitisztulnak a gondolatai. Nálam ez történt, mindent töviről-hegyire átgondoltam az életemben. Sok időt vett igénybe a felépülésem. Még egy ideig húztam az oldalam, nagyon nehezen közlekedtem. Akkortájt már vidéken éltünk, állatokat tartottunk – például két csikót, kecskéket – és egyik alkalommal, ahogy az udvaron meglátta a csikónk, hogy mennyire nehezemre esik a járás, odaszaladt hozzám, hogy megtámasszon. Azt hittem, ez a véletlen műve, de kiderült, hogy nem, attól kezdve rendszeresen tett így. Máskor a nehezen mozduló karomat feldobta a fejével, és végigjátszotta a hátán, belekapaszkodhattam, a segítségemre volt.

Döbbenetes élményként éltem meg, hogy állatok mire nem képesek.

A törpemalacok az Ön által vezetett Kanga Alapítvány programjainak rendszeres szereplői. Mikor találkozott velük először?

Fiatalon Passauban, egy kolostorban tanulhattam németül, ott láttam először törpemalacot pórázon sétáltatni az utcán, és alaposan kikérdeztem a gazdáját. Eldöntöttem, hogy egyszer nekem is lesz törpemalacom. Az agyembóliámból felépülésem környékén már voltak malacaink, és nagyon jó szolgálatot tettek nekem. Nehezen tért vissza a beszédkészségem, akadoztam, kerestem a szavakat. Ezt az emberek hol sajnálattal, hol türelmetlenséggel fogadták, mindaddig, hogy jobbnak láttam, ha meg sem szólalok.

Ellenben a malacokhoz boldogan mertem beszélni, őket nem zavarta különösebben az erőlködésem, kvázi nekik köszönhetem, hogy újra megtanultam normálisan kommunikálni.

Honnan jött az ötlet, hogy elvigye az állatokat a fogyatékkal élő emberek közé?

Megkeresett egy barátnőm, hogy tartanak egy rendezvényt, és az állatsimogatásért felelő cég lemondta, nem-e ugranék be én az állataimmal. Azonnal igent mondtam. Három törpekecskével és pár malaccal vettünk részt a programon. Az állatokat nem zavarta az idegenek jelenléte, minden jól alakult. A rendezvényen találkoztunk fogyatékkal élő emberekkel, láttam, hogy rendkívül jó hatással vannak rájuk az állatok. Akinek a keze görcsben volt, az állaton kinyílt, az arca felderült. Ott határoztam el, hogy én ezt rendszeresen szeretném csinálni. Ezt követően elindult a fogyatékkal élőket segítő program, folyamatosan hívtak újabb és újabb helyekre.

Az agyembóliából való küzdelmes felépülésben biztos voltam a Jóisten jelenlétében, mintha ő tanított volna, hogy utána segíteni tudjak a fogyatékkal élőknek az állatokkal.

Az állatok érzékelik, hogy egy fogyatékkal élő emberrel kerülnek kapcsolatba? Mi a tapasztalata?

Igen. A rendezvényeken gyakran előfordul, hogy egy nagyobb gyerek rá akar ülni a kis malacra. Akár csapkodja, akár meg akarja lovagolni, nem tanúsít agressziót, minden további nélkül odébbáll. A korai fejlesztőben találkoztam egy gurulós járókerettel közlekedő, halmozottan fogyatékos kislánnyal, aki mihelyst meglátta az állatot, úgy megörült, hogy átcsimpaszkodott a malacra. Féltem, hogy lerázza magáról, de nem ez történt: szépen vezette a kislányt. A fogyatékkal élőknél a sikongás, csapkodás nem számít ritkaságnak, és nekik a malac ezt megengedi, eltűri. Általában a malac sikoltásra adott reakciója az, hogy elmegy vagy lefekszik.

Annak, aki nem tudná, mit mondana, milyen állatok a törpemalacok?

Malacbőrbe bújt gyerekek, annak minden előnyével és hátrányával. Rendkívül érzékeny és intelligens állatok. Engem ők építettek vissza, támogattak a felépülésemben. Türelmet, feltétel nélküli szeretetet tanultam tőlük.

A Ráckevei-Duna melletti Majosházán működik a tizenhárom éve alapult Kanga Alapítvány. Könnyű fedezni a fenntartási költségeket?

Nem mondhatom, hogy egyszerű a helyzetünk. Eddig a fizetős rendezvények tartották el a fogyatékkal élőknek szervezett ingyenes rendezvényeinket. Fölajánlásos rendszerben működünk, ki mennyivel tud, annyival támogat, de a befolyó összeg sajnos sokszor az önköltséget sem éri el. Az emberek szemében a mi programunk nem egy támogatandó program, mert nem értik. Van Magyarországon körülbelül háromszáz menhely. Nem lenne ilyen sokra szükség, ha nem összesen egy, hanem megyénként egy vagy kettő Kanga Alapítvány lenne. Segítségével a gyerekek megtanulnának felelősséggel gondolni az állatokra, abban nőnének fel, hogy nem szabad túlszaporítani a háziállatokat. Egy ötéves gyerek tökéletesen megérti, hogyha annyi kutya születik, amennyinek nem jut gazdi, az olyan, mintha neki nem jutna anyuka.

Hogy látja, az emberek milyen viszonyt ápolnak az állatokkal?

Az emberek nem ismerik az állatokat, és ez szerintem az állatvédelemre nevelés hiányára vezethető vissza.

Miután megalakult a Kanga Alapítvány, óvodás programot indítottunk állatvédelmi oktatóprogrammal. Magyarországon ma nincs állatvédelem, az állatmentés nem állatvédelem, hanem az állatvédelem hiányának jele.

Pedig amikor gyerek voltam, még létezett állatvédelmi oktatás, emlékszem, osztályfőnöki órán külön téma volt, hogyan bánjunk az állatokkal, és a másodikos környezetvédelem könyvem tele volt ezzel foglalkozó történetekkel.

Teljesen elszakadtunk a természettől?

Azt gondolom, hogy nem a természettől szakadtunk el: az állatos programok, a vadasparkok telis-tele vannak emberekkel, nem állítható, hogy nincs érdeklődés. De az állatokkal foglalkozás szórakozássá vált, és maga a tanulás része kimaradt. Én ezt nagy bajnak tartom, hiszen ahogy az állatokkal bánik valaki, úgy fog bánni az emberekkel is. A közösségi oldalakon látom néha, hogy valaki kiírja, ő jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Ezt a hozzáállást sem helyeslem: minden lénnyel egyformán szeretettel kell és szabad bánnunk.