„Nincs hozzá fogható” – Jelenits Istvánnal beszélgettünk Pilinszky Jánosról

Jelenits István tanár úr a Sapientia Piarista Rendházban fogadott, egy vendégszobában ültünk le beszélgetni. Belépés előtt akkurátusan átállította az ajtó melletti szabad jelzést foglaltra. A 89. évében járó teológus lassan, meghajlottan jár már, de ahogy jött, a keze tele volt Pilinszky-kötetekkel, régi és új kiadású gyűjteményekkel, a szeméből pedig sugárzott a kedvesség és figyelem. Nagy kitüntetések díjazottja, ő mégis egyszerű és természetes maradt. Kör alakú szemüvege, mely szinte a védjegyévé vált az elmúlt évtizedekben, most nem volt rajta, mondta is bosszankodva, hogy nem az olvasószemüvegét hozta magával. A beszélgetés során sokszor volt csend is, Pilinszkyhez illő – Jelenits tanár úr ilyenkor lapozgatott a magával hozott kötetekben, aztán megajándékozott egy-egy odaillő vers felolvasásával.

Tanár úr mikor ismerte meg Pilinszkyt?

Az ötvenes években. Kecskeméten tanítottam, és amikor egyik diákunk pályamunkát írt Pilinszkyről, én is segítettem neki az anyaggyűjtésben. Kollégám volt akkor Pilinszky utolsó osztályfőnöke is (hozzáteszem, nem kevés tanárt fogyasztott el az osztályuk: három osztályfőnökük volt a nyolc év alatt), aki sokat mesélt nekünk a gyerek Pilinszkyről. Aztán Szegeden, a szemináriumban egy közös irodalmi beszélgetésen találkoztunk Pilinszkyvel. Amikor elújságoltam neki, hogy a volt tanára (Szita Imre – szerk.) mennyi mindent mondott róla, őszintén meglepődött, nem gondolta, hogy az osztályfőnöke ennyi bensőséges dolgot megőrzött vele kapcsolatban.

Az első találkozás után hogyan alakult az Önök barátsága?

Jól! Először félelmetesen jól, mert még éjszaka is felhívott, hogy felolvassa egy versét. Aztán mondtam neki, hogy ne haragudjon, nekem aludnom kell, mert másnap óráim lesznek, kértem, hogy inkább délután hívjon fel. Attól kezdve nem olvasott fel.

Csak az éjszakai versfelolvasás maradt el?

Nem biztos, hogy csak az. Érezte, hogy más dolgom is van, mint hogy vele törődjek, és ez fájt neki.

De Ön volt a lelkivezetője?

Hát, ha papként kellettem, akkor hívott.

Milyen volt az ifjú Pilinszky János? Milyen diák volt?

Nézze, ő egy különös, zilált sorsú ember volt. 1921-ben született, akkor még az első világháború emlékei kísértették a családot. Katonatiszt apja igen szigorú ember volt. Az édesanyja és a nővérei, akik Délvidékről jöttek föl, eltérő egyéniségek voltak. Volt köztük egy kicsit bolond nagynéni is, akit Pilinszky nagyon szeretett. Egy másik nagynéni szervita nővérként Rákospalotán egy leány javítóintézetet vezetett. A kisgyermek Pilinszky sok időt töltött itt, szülei azt gondolták, legyen a kertben, a jó levegőn.

A verseiben, írásaiban sokszor előkerülnek az itt szerzett élmények: az éjszaka láncra vert lányok, a sírásuk, és az, hogy játszottak vele, babusgatták.

A nagybácsik pedig nyugatra mentek, egyikük komoly zenészi karriert futott be. Pilinszkynek volt aztán egy nővére, akit ő mintegy lovagként kísért, tulajdonképpen azért, hogy vigyázzon rá. Házitanítóra nem telt a családnak, de a nővére például teniszezni járt, mert ez illett az úrilányok körében. Öccse meg ment vele labdaszedőnek. Amikor aztán Jánost beíratták a piaristákhoz, először nem találta a helyét, embertelennek érezte az iskolát. Attól kezdve viszont, hogy az idősebb fiúk – akik a nővére révén már korábbról ismerték, és most felfedezték, hogy itt van a kis Pilinszky, ez a jópofa kölyök – elhívták maguk közé az Önképzőkörbe, mindjárt jobb hely lett az iskola is. Az Önképzőkörben pedig szerepelt már egész kisiskolásként: ott szavalt a nagyok közt.

A II. világháborús emlékek mély nyomot hagytak benne?

Igen. Először is az, hogy Pilinszky körül sorra hívták be katonának az osztálytársait. Ő is várta a behívót, de az csak nem jött. Lehet, egyszerűen csak nem került még sorra, mivel novemberi születésű volt, de neki ez nagyon rosszul esett. Erről a fájdalmáról szólt a Távozó sereg című verse.

Jelenits tanár úr felolvasta a Távozó sereg című verset. Ebből egy részlet:

Hiába kutatsz, nem látsz zászlót

sötét kezemben, hűs sisak

se nyomja fürtöm. Nem fogadta

a készülő sereg fiad.

Írt is Pilinszky a bevonult osztálytársainak, nagyon sajnálom, hogy nem eszméltem időben, és a gyermekeiktől nem kértem el aztán ezeket a leveleket, így sajnos elkallódtak.

Ő mikor lett katona?

Amikor közelgett a visszavonulás. Lehetett már látni, hogy hamarosan véget ér a háború.  Rengeteg könyvet be is pakolt, mert azt hitte, hogy unatkozni fog, és lesz ideje regényeket olvasni. Aztán már a vonatúton sorban kidobált szinte minden könyvet, mert hiteltelennek érezte őket, látva a sok nyomort, szenvedést. Minden könyv érvényét vesztette, egyetlenegyet tartott meg: a Bibliát.

Lágereket is látott?

A lágerek felszabadítása után látta a kitóduló foglyokat, ők beszélték el, hogy mi történt a táborokban. Ő maga egyébként harcokban nem vett részt, fegyvert nem használt, és amerikai fogságba se került. Látta viszont az éhező, nem ritkán a szemétben is élelem után kutató embereket… Ez életre szóló élménye volt.

Hamar kiderült, hogy költő lesz belőle?

Igen, már nagyon fiatalon verseket írt. Jogra csak a családi hagyomány miatt ment. Aztán átiratkozott az ELTE-re, de egyik egyetemet sem fejezte be. A Trapéz és korlát című első verseskötetéhez a kiadás költségeit a barátok dobták össze. Ez 1946-ban jelent meg. Meglepetésként ez egy-két nap alatt elfogyott, ezen Pilinszky is csodálkozott, sőt kicsit mérges volt, mert venni akart néhány példányt, de már nem volt a boltban több.

Milyen volt az ismertsége, elismertsége e kötet után?

Berobbant az irodalomba. Sőtér István a Négy nemzedék című kötetében már megemlítette Pilinszkyt, aki akkor még csak néhány verssel jelentkezett.

Mi következett az ígéretes indulása után?

Az első kötete után hallgatásra ítélte a kommunista hatalom, nemcsak őt, hanem sokakat: például a vele egy időben induló Nemes Nagy Ágnest is tiltólistára tették.

Mikor jelent meg a következő verseskötete?

A következő kötete tizenkét év kihagyással, csak a forradalom után jelenhetett meg. Ez volt a Harmadnapon című kötet (és Tanár úr megmutatta az elrongyolódott kék borítójú, vékony kötetet, mely 1958-ban jelent meg), de azt is világosan megmondták neki, hogy milyen versek jelenhetnek meg benne. A címét is meghatározták – ő a Senkiföldjén címet akarta adni a kötetnek.

_{Pilinszky János (forrás: wikimedia.org)}

A hallgatásra ítélt időszakban is valamiből meg kellett élni, pénzt keresni, enni…

Dolgozott nyomdában is körülbelül fél évig: korrektor volt. Marxista, politikai szövegeket javított. Pilinszky ekkor halálfélelemben élt nap mint nap, mert úgy gondolta, hogy egy betűtévesztésért akár börtön járhat. A kollégái csodálták őt azért, hogy soha semmi tévedés nem maradt az általa korrektúrázott anyagokban, mindig tökéleteset adott le.

Ön egyszer azt mondta róla: „valami furcsa elragadtatásban élt”. Milyen volt Pilinszkynek az időgazdálkodása, a hétköznapokkal való viszonya?

Nem úgy élt, mint egy normál ember, hanem egészen más dimenziókban. Amikor zenét hallgatott, előfordult, hogy elfelejtett enni. Aztán a századik hallgatás után, amikor már elrongyolódott a lemez, megéhezett, és mivel azt sem vette észre, hogy beesteledett, kiment vásárolni az éjszakában, és csodálkozott, hogy minden zárva van…

Tulajdonképpen ilyen kiszolgáltatva, magányban élt.

Barátai voltak?

Nem sok. Igazából nem is tudta, hogy ki a barátja, és ki az ellensége.

Naivitásból?

Nem. Tisztaságból.

Vissza a negyvenes-ötvenes évekhez: a nyomdai korrektúra után következett később az Új Ember?

Igen, de oda először kegyelemből vették fel, azzal, hogy ő legyen a lóti-futi, a postára szalajtható fiatalember. Aztán egyszer csak valakinek támadt az az ötlete, hogy a szerkesztőségben Pilinszky tartson egy könyvbemutatót. Ámulattal látták, hogy ehhez ő ért: kiderült, hogy tud írni. Ettől kezdve fel is kérték, hogy írjon könyvismertetőket, filmkritikákat… Utazott, járta az országot, írt festészetről, színházról, filmekről. Ezekben, ha úgy gondolta, kendőzetlenül azt is megmondta, ha nem értett egyet valamivel, vagy ütközött a hitével.

Azt mondta magáról, hogy „költő vagyok és katolikus”. Szándékos a szétválasztás?

Nem akart katolikus költő lenni, mert ez számára annyit jelentett: propagandaízű versek szerzője. Ő szabad akart lenni, az igazán mély, személyes hitéről akart tanúságot tenni, vagyis mélyen katolikus akart lenni, és mélyen költő…

Pilinszky hazánkban díjakat kapott, a versei pedig korán megjelentek fordításban is.

A díjakkal különösebben nem törődött. Nézze, Magyarországon azért eléggé megalázták őt. Várakoztatták, nem törődtek vele… Az Új Ember jóvoltából tengődött egyáltalán… Valahogy érdekes, hogy először inkább Európában ismerték fel a jelentőségét, mint a magyarság itthon, de hát mi ebben a lehetetlen kommunista diktatórikus hatalmi rendszerben éltünk. Pilinszkyt előbb ismerték el például Angliában, Franciaországban. Amikor rájöttek, hogy Európa lelkesedik érte, Magyarországon is kénytelenek voltak meghajolni előtte, szégyellték volna nem értékelni. Persze a jelentősebb magyar költők vita nélkül mögéje sorakoztak, nagyra becsülték. Egy példa: Kassák Lajos, miután Pilinszky interjút csinált vele, felismerte a rendkívüliségét, tehetségét – ő maga ugyan nem volt keresztény, de nagyon tisztelte Pilinszkynek a kereszténységét is, és életre szóló barátság alakult ki köztük. Vagy itt van Csokits János (Tanár úr mutatja a szerző Pilinszky Nyugaton című könyvét), aki disszidált, nyugaton élt, és így nagy szerepet játszott Pilinszky európai érvényesülésében, azt nagyban előkészítette. Intézte azt is, hogy megfelelő, rangos fordítói legyenek.

Én találkoztam Jay-jel (Peter Jay, költő, Pilinszky egyik angol fordítója – szerk.), ő azt mondta nekem: Pilinszky versei, különösen a későiek, a világirodalomban rangot érdemelnek.

_{Kötetek Pilinszkytől és Pilinszkyről. (Forrás: mutargy.com)}

Pilinszky magáról azt vallja: „valamiféle nyelvnélküliség, nyelvi szegénység” jellemzi. Hogy jellemezné Tanár úr Pilinszky stílusát?

Az igaz, hogy nincs benne pompa vagy ceremónia. Egyszerűnek tűnik, de ezek a furcsa mondatok korántsem egyszerűek. Remekművek! Nézzük ezt a verset!

Fellapozza a kötetben az Elég címűt, és olvassa:      

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelen kitárul.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég, amint

megkeveri a kávét, vagy ahogy

„visszavonul a bemutatkozásból”,

Elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Óriási vers, köznapi képekből építkezik, majd egyszer csak a teljes életre tágul. Valami olyan nyílik meg vele a magyar költészetben, amelyhez fogható nincsen.

(Aztán egy másik vers felolvasásába kezd.)

Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.

Teríteni és leszedni az asztalt.

Ahogy az áldozat föllépked

és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között

betűz a nap, és ugyanaz a nap,

mintha senkit se vittek volna fel,

ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni

és dobogó. Lépcső közé szorult világ.

Senki és semmi. Hétvégi remény.

Odaáll alá az ember, és tényleg megdöbben! És örül, hogy volt egy ember, aki ezzel töltötte az életét, hogy ilyet írjon.

A szerelem éltető erő volt Pilinszky számára?

Itt van ez a gyönyörű kötet (mutatja): Márkus Annának.

Milyen szépen írt!

Persze! Letisztázta. Saját kézírással egy verseskötet nászajándékba a menyasszonyának. Márkus Annával csak civil házasságot kötöttek. Aztán a második feleségével (Ingrid Ficheux – szerk.) egyházilag is összeházasodott. Kocsis Zoltán volt az esküvői tanúja. De ez a házasság is rövid volt… Ezt a fiatal lányt azért is vette el, hogy egzisztenciát biztosítson neki.

Pilinszky számított a halálra, vagy váratlan volt a szívinfarktusa?

Volt előjele, de nem kezelték, vagy nem eléggé figyeltek rá oda. Félreértés volt, könnyű szédülésnek fogták föl. Ha az orvosa nem kezeli félre, még sokáig élhetett volna. Ő maga viszont talán érezte, hogy meg fog halni. Erről tanúskodik például az Egyenes labirintus című verse is.

Tanár úr felolvasta az Egyenes labirintus című verset.

Milyen lesz az a visszaröpülés,                 

amiről csak hasonlatok beszélnek,                         

olyanfélék, hogy oltár, szentély,               

kézfogás, visszatérés, ölelés,                     

fűben, fák alatt megterített asztal,                         

hol nincs első és nincs utolsó vendég,                    

végül is milyen lesz, milyen lesz                

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,                    

visszahullás a fókusz lángoló                    

közös fészkébe? – nem tudom,                 

és mégis, hogyha valamit tudok,                            

hát ezt tudom, e forró folyosót,               

e nyílegyenes labirintust, melyben                          

mind tömöttebb és mind tömöttebb                     

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Hatalmas vers. Európában, ebben a zavarossá váló világban nincs, aki ilyen erővel tud életről, halálról, örök életről írni.

Most a centenárium miatt kiemelt téma Pilinszky, de mintha eddig háttérbe szorult volna a költészete. Mi lehet ennek az oka?

Ha nem is olyan közismert vagy népszerű, mint Petőfi, Arany vagy Vörösmarty, nem gondolom, hogy vesztett játszmának kellene tekinteni. Mindig foglalkoznak vele. A magányossága éppen növeli a presztízsét. Én azt mondom, a versértő közönség előtt nincs versenytársa!

Zárásul: össze lehet foglalni Pilinszkyt pár szóban?

A mindnyájunkra rázúduló összetöretésnek egy olyan megtapasztalása, átélése olvasható nála, amihez fogható más költőnél nincsen!

Jelenits tanár úr, a Pilinszkyt mélyen értő barát láthatóan elfáradt a másfél órás beszélgetésben. Még lekísért egészen a portáig, ott köszönt csak el, sőt, megígérte, hogy ha megvárom, míg visszaér az ötödik emeletre, és a Kígyó utcából vissza-felnézek, integetni fog az ablakából. Így is történt. – Piarista konfráter édesapámnak is köszönöm, hogy létrejöhetett a találkozás!