A „még nem” földjén

Olvasási idő: 6 perc

A keresztény Európában a pénzkölcsönzés kérdését hosszú időn át támadták és ellenezték. Azért tekintettek rá ilyen kritikusan, mert szorosan kapcsolódott a felszámított kamat komoly kérdéséhez, amelyet az Ó- és Újszövetség egyaránt elítél. Több mint ezer éven keresztül, a 4. századtól egészen a 14. századig mintegy hetven zsinat fogalmazott meg állásfoglalásokat az uzsora (azaz a nullánál nagyobb kamattal rendelkező kölcsön) ellen, egészen az ipari forradalom előestéjéig, 1745-ig. A kapitalizmus már nem nézett ilyen szigorú szemmel az uzsorára, sőt, rendszere első számú hajtóerejévé tette. Az Egyház továbbra is bizalmatlanul szemlélte a pénzkölcsönzést és a kamatot, még ha nem is volt elég erős ahhoz a hangja, hogy meghallják.

Az uzsora elleni küzdelem okai mélyek és szerteágazóak. A legfontosabb ezek közül a hatalmi egyenlőtlenség kérdése, vagyis a járadékszedés egyik formája: valaki – aki erősebb – birtokol egy szűkös és mások számára létfontosságú erőforrást (pénzt), és emiatt érdeke fűződik ahhoz, hogy a hatalmi aszimmetriát saját javára, a gyengébbek kárára használja ki.

A hitelezőnek nagyobb az erkölcsi és gazdasági felelőssége, mint az, aki kölcsönkér: a hitelező erősebb, szabadabb, mint az adós, mivel a kiindulási szintjük radikálisan eltér.

Ezért ítélték el a kamattal terhelt kölcsönadást sokkal inkább, mint az eladósodást. Shakespeare Velencei kalmár című művében ezért vétkes kevésbé Bassanio, a fiatal tékozló, mint az uzsorás Shylock.

II. János Pál pápa a 2000-es nagy jubileumi évet megelőzően határozottan felszólalt a szegényebb országok külföldi adósságainak elengedése mellett, és ezt 2024-ben Ferenc pápa is hangsúlyozta: „Szeretném megismételni e prófétai felhívást, figyelembe véve, hogy az ökológiai adósság és a külföldi adósság ugyanazon érme két oldala, és mindkettő elzálogosítja a jövőt” (2024.június 05.).

A Bibliában a jubileum mindenekelőtt társadalmi és gazdasági kérdés volt. 49 évente tartották, és az elképesztően szép „sabbát” (szombat) intézményén és a szombatév gyakorlatán alapult: „Számolj hét évhetet, hétszer hét esztendőt” (Lev 25,8). A jubileum az ember és Isten kapcsolatára vonatkozott, de a bibliai humanizmusban az Istenbe vetett hit egyben erkölcs is, a vallás így azonnal társadalommá és gazdasággá válik – vagyis tartozássá, földdé, tulajdonná, igazságossággá: „Ebben a jubileumi évben mindenki kapja vissza a birtokát” (Lev 25,12). Ekkor szabadon bocsátották a rabszolgákat is (Iz 61,1–3) – azokat, akik az adósságaik miatt váltak rabszolgává. Nem meglepő tehát, hogy az adósság eltörlése volt a jubileum legfőbb tette.

Ez a hetedik nap, ez a hetedik különleges év, ez az egészen másféle jubileum minden nap és minden év hivatása és hívása. Az állatok és a föld pihentetése, a munkától való tartózkodás, a rabszolgák felszabadítása és a föld visszaadása – még ha egy év vagy csak egyetlen nap során is történik –, végtelen értéket képvisel. Még ha sok napon és sok éven át is a piacok és az erő törvényei uralkodnak, még ha majdnem minden napon és minden évben képtelenek is vagyunk az egyenlőségre, a szabadságra és a kozmikus testvériségre, a Biblia által őrzött „majdnem” valami döntőt üzen: nem vagyunk örökre kiszolgáltatva az erősebbek és gazdagabbak törvényeinek, mert ha képesek vagyunk elképzelni és kihirdetni „az Úr különleges napját” (Iz 61,1), akkor az ígéret földje a mi földünkké válhat. A sabbát nem a kivétel a szabály alól, hanem annak beteljesedése; a jubileum pedig nem egy különleges év – hanem az idő jövője: a sabbátok sabbátja. Ez a „majdnem”, ez a különbség a „minden nap” és a „sok nap” között az ajtó, amelyen át bármelyik pillanatban megérkezhet (vagy visszatérhet) a Messiás; az ablak, amelyen keresztül az új eget és új földet kémlelhetjük.

Ezért nincs ma megfelelőbb jubileumi kérés, mint amelyet II. János Pál pápa és Ferenc pápa tettek – és nincs alkalmasabb idő (kairosz) e kérés megfogalmazására, mint a mai. Természetesen teljesen tudatában vagyunk annak, hogy majdnem biztos – egy újabb „majdnem” –, hogy senki nem fogja meghallani a kérésüket; de

mégis tudjuk, hogy az emberi civilizáció erkölcsi hőmérséklete a prófétai kérések által is emelkedik, még akkor is, ha senki nem felel rájuk.

A jubileum nem utópia: prófécia. Az utópia „nem-lét”; a prófécia viszont egy „már most”, amely egy „még nem”-re mutat – hajnal, amely még nem érkezett el, de a nap már elkezdődött. Ez az elővételezett vég, az utazás az éjszaka végére, tánc egészen a szeretet végéig.

A világot a „még nem” prófétai kérései változtatták meg – mert ezek a kérések olyan csákányokká válnak, amelyeket az emberek és a szegények jogainak és szabadságának sziklafalába lehet verni. Aztán holnap valaki más majd felhasználhatja a tegnapi kérést, hogy tovább másszon az igazságosabb ég felé. Amikor az olasz alkotmányban leírták, hogy „Olaszország demokratikus köztársaság, amely a munkára épül”, Olaszország még nem volt sem igazán demokratikus, sem munkára alapozott, mert a nem dolgozók kiváltságai túl nagyok voltak, túl sok mennyiségben. És mégis, amint le lett írva az alkotmányban, elkezdődött ennek az 1. cikknek a korszaka. Amikor a bíróságokon felolvassák, hogy „Az igazság mindenkié”, tudjuk, hogy a „még nem”-nek nevezett ígéret földjét szemléljük – de ha a szemébe nézünk, látjuk, hogy minden nap egyre közeledik.

Ahhoz azonban, hogy ez a prófétai kérés erős toronnyá váljon, szükség van arra, hogy elképzeljünk, megalkossunk és létrehozzunk másféle pénzügyi intézményeket is, helyi és nemzetközi szinten. A föld nagyjai és hatalmasai sosem fogják a szegények és a gyengék érdekében kitalálni az „új nemzetközi pénzügyi rendszert”, mert a jelenlegi intézmények egyszerűen épp a nagyok és az erősek érdekei szerint és irányítása alatt jöttek létre.

Az Egyház történelme azonban azt sugallja, hogy az új rendszer lehetséges. Míg a pápák és püspökök bullákat és dokumentumokat írtak az uzsora ellen, más püspökök és karizmák olyan pénzügyi intézményeket hoztak létre, amelyek az uzsorával szemben működtek – a kegyes zálogházaktól és gabonát adományozó segélyalapoktól kezdve egészen a takarékszövetkezetekig és szövetkezeti bankokig. Nem álltak meg a hibás intézmények bírálatánál, és nem is várták, hogy a hatalmasok majd megoldják a problémát: más utakat választottak. Munkásemberek, szakszervezeti vezetők, polgárok, akik a dokumentumok szavait tettekkel kísérték: bankok, szövetkezetek, uzsoraellenes intézmények létrehozásával.

Végül: napjainkban az uzsora nem csupán pénzügyi ügy. Nemcsak a bankokat, az ősi és új uzsorásokat érinti. Az uzsora kultúrájában élünk, amely nem hallgat a legelső szabályra, amely minden uzsoraellenes civilizáció alapja: „nem lehet uzsorát kivetni a jövőre, mert az a gyermekeinké, a földé és az utódainké”. Uzsorás nemzedék vagyunk, mert uzsorás az is, aki a gyermekei idejére spekulál. A Ferenc pápa által emlegetett „ökológiai adósság” is uzsorás tartozás. Olyanokká váltunk, mint Giovanni Verga olasz író La roba című novellájának főszereplője, Mazzarò. Miután egy életen át halmozott fel holmikat, egy nap rádöbben, hogy élete végéhez ért, és szeretett holmijait nem viheti magával a túlvilágra. Ezért kétségbeesetten és irigységgel eltelten a mellette álló fiúra vágott egy bottal, majd „őrülten tántorogva kirontott az udvarra, és a bottal agyonverte a kacsáit, pulykáit, miközben torkaszakadtából üvöltött: »Ingóságaim, gyertek velem mind!«”. Kiépítettünk egy olyan civilizációt, amely a „holmira” épül, és a „holmi” megteremtette saját intézményeit is, hogy végtelenre növelje önmagát. Ez a „holmikultúra” nem ismeri az ajándék fogalmát, és még kevésbé az adósság elengedésének gondolatát. Csak a nagyon terheinek elengedését ismeri, amely az ajándék ellentéte a szegények számára.

De zárjunk a Biblia szavaival, és engedjük, hogy vigaszt nyújtson a remény és az agapé ősi dallamának szépsége, hogy tovább álmodhassunk a „még nem” földjéről:

„Ha testvéred akkor szegényedik el, amikor ki van neked szolgáltatva, és eladja magát neked… dolgozzék neked a jubileumi évig. Akkor menjen el gyermekeivel együtt, térjen vissza nemzetségéhez, és kapja vissza atyáinak birtokát.” (Lev 25,39–41)

A bibliai idézetek a Szent István Társulat fordításai.