„A szülő tőlem azt hallja, hogy Pistike zseniális!”

Az interjút a szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatójaként, a képzést lezáró vizsgamunkaként készítette. Az alábbiakban részleteket közlünk belőle.

Milyen gyermekkorod volt? Már akkor érezted az elhívást, hogy tanár legyél?

Nehéz körülmények közül jöttem. A felmenőim között volt tót, sváb, volt elhurcolt, üldözött… A történelmi terheltség mellé, vagy épp emiatt, apukám alkoholista volt, anyukám depressziós, így elég nehéz volt már csak a saját életük koordinálása is. Mivel nem volt előttem élhető életminta, a pedagógusok között találtam olyan példát, akire fel tudtam nézni, akit követendőnek éreztem. A magamra hagyottság miatt nagyon korán elkezdtem önismereti, családi élettel foglalkozó és pedagógiai témájú könyveket olvasni. Nem túlzás állítani, hogy a könyvekből tanultam meg élni.

Volt benned olyan szándék is, hogy meggyógyítsd a szüleidet, vagy magadat?

Nem, a testvéremmel nagyon hamar leváltunk a szüleinkről. Talán ez volt a legbölcsebb, amit tehettünk. Én fiatalként vágytam arra, hogy multinál legyek cégvezető, de Indiába is el akartam menni misszióba.

Hogy találtál rá a hitre?

Amikor családi háttér nélkül jelentkeztem az egyetemre, dolgozni kezdtem, hogy eltartsam magam. Végül is váltott rendszerben végeztem el az egyetemet: egy év tanulás, egy év munka. Kimentem egy-egy évre Amerikába, Németországba, Franciaországba, ezzel nyelvtudásra tettem szert.  A ’90-es évek első felében a felsőfokú angol-német tudásnak magas piaci értéke volt: ennek köszönhetően a multik világában már fiatalon középvezető lettem. A keresetem nyolcszázezer forint volt, ami akkor csillagászati összegnek számított. Mégis hamar megéreztem, hogy nem itt a helyem.

Szíven ütött például, hogy a vezetőségi üléseken úgy beszéltek az emberállományról, mint gazdasági tényezőről. Vagy szerződéskötéskor már látszott, hogy egy új gép megvásárlásával húsz embernek kell felmondanunk.

Elég magasan fent voltam, onnan körülnéztem, és nem tetszett, amit láttam.

Az anyagi biztonság nem volt szempont?

Akkoriban megvettem egy kis parasztházat, és elkezdtem felújítgatni, de sem akkor, sem ma nem motivál a pénz. Egyébként meg a harcot láttam, a fájdalmat. Ezek hatására kezdtem keresni egy segítő hivatást. Gyerekkoromból, a nagyszülőktől ismertem a katolikus hitet: 21 éves koromtól időnként, aztán egyre gyakrabban betértem a templomba. Megérkeztem a kiskosztümömben, miután minden létező nyelven harcoltam az éppen folyó ügyekért, és megérintettek a fények, az illatok, a liturgia, a nyugalom. Minden arról szólt, ami éppen nagy hiány volt az életemben. Ennek köszönhetem a felnőttkori megtérésemet. Több opció is lebegett előttem: elvégeztem például egy nemzetközi agrárszakértői képzést, mert arra is gondoltam, hogy Nepálba megyek teaültetvényesnek. Közben két szent is vonzott: Teréz anya és Szent Ferenc. Ezen a ponton érkezett az életembe Gódor Balázs. Egyértelműen dönteni kellett, melyik legyen a hivatásom: a szerzetesség vagy a házasság. Balázs lelkivezetőjével volt egy hivatástisztázó beszélgetésem, ez segített belátnom, hogy a házasság az utam, és ez életmódváltoztatást is kér tőlem. Én a multinál ideális alkalmazott voltam: maximális szorgalom, nulla ambíció, óriási munkabírás… Rengeteget dolgoztam, alig láttuk egymást Balázzsal, ezen változtatni kellett.

Hogy talált rád a tanítás?

Abba a középiskolába jártam, ahol most tanítok. Öregdiákként is tartottuk a kapcsolatot. Egy alkalommal fordítani hívtak, akkor beszéltem a munkahelyváltási szándékomról is, mire hívtak, hogy menjek hozzájuk tanítani. Ez bennem sose merült fel, hihetetlen ötletnek tűnt. Egyvalami szólt a tanárság mellett: mindig nagyon sok gyereket szerettem volna. Pontosan nyolc volt az elképzelésem, csak akkor még azt hittem, hogy lesz egy indián, egy eszkimó és így tovább. Felnőttként a sok gyerek utáni vágy élő maradt bennem, Balázs ezt a „rögeszmémet” ismerve vett el, bátran tett be a bevásárlókosarába. Nemsokára megszületett a döntés: tanár leszek. Megrendítő vállalás volt, ami az anyagiakat illeti, mindenképp: a fizetésem hirtelen a tíz százalékára csökkent. Jézusra hallgató döntés volt.

„Add el mindenedet, és kövess engem”?

Igen, ez kőkemény volt.

Két-három hónapig megrendülten néztem a számlámat, amikor a fizetés érkezett. De tudtam, hogy nincs alternatíva, akkor sem, ha zsíros kenyeret fogunk enni. Ha bírom a szántást, akkor ez az én igám.

Éreztem azt is, hogy amekkora a kihívás, akkora a kegyelem. Világi szinten nagyon nehéz élethelyzet volt, kegyelmi szinten viszont szerelem: a hitben, a házasságban, az elköteleződésben.

Jöttek tehát az iskolai évek. Milyen gyerekek járnak abba a középiskolába?

Ez állami intézmény Budapesten, a mezőgazdasági szektorban, tehát beiskolázáskor nem népszerű választás. A mezőgazdaságnak hordozzuk azt a keresztjét, hogy a köztudatban sajnos egyenlőségjelet tesznek a paraszt és a bunkó közé. Amikor tanítani kezdtem, még nem voltak ennyire nehéz társadalmi viszonyok, de a jelenlegi tanulói állomány 70-80 százaléka csonka vagy mozaikcsaládból érkezik, sok helyen nincs is jelen a szülő. Emberi kapcsolataikat tekintve sérült háttérből érkeznek, és tudásukat tekintve ugyanez jellemző: nagyjából 60 százalékuk valamilyen papírral érkezik (sajátos nevelési igény, tantárgyi felmentések stb.).

Van egyáltalán kinek tartanod a fogadóórákat?

Hozzám nagyon szeretnek jönni, mindig nálam leghosszabb a sor. Nekem nem kell tettetni, én tényleg azt gondolom, hogy a gyerek szuper. Kicsi, nagy, sovány, duci, pöttyös, sima: mindegyik aranyos. Miután a kollégák csak sorolták Pistike hiányosságait, a szülő tőlem azt hallja, hogy Pistike zseniális! Milyen édes, milyen szép! Hát sajnos nem tanul, ezt be kell látni, de mekkora poénjai vannak… Ezt nagyon szeretik a szülők: szívmelengető végre azt hallaniuk, hogy Pistike zseniális.

(…)

Hogyan alakult mindeközben a családtervezés?

Amikor összeházasodtunk, nyolc gyereket akartunk. Az esküvő után öt év telt el úgy, hogy sorjában elvesztettem három magzatot. Jártuk a meddőségi klinikákat, de eleinte csak széttárták a kezüket, hogy nem látnak magyarázatot a vetélésekre. Aztán találkoztunk lelkiismeretes orvosokkal, akik megállapították, hogy a vesztéseket valószínűleg anyagcsere-betegség okozta. Ellenjavallották a további próbálkozást, mondván, a méhen belüli elhalás miatt vérmérgezés veszélyének teszem ki magam.

A lombikprogram nagy kísértés volt, de úgy éreztük, hogy ha az orvosi tanácsokkal szembeszállva „márpedig csináltatunk magunknak gyereket”, az puszta önzőség, életellenesség lett volna.

Egy erdélyi orvos, aki látta a zárójelentéseimet, írt nekünk egy szép levelet, az ő javaslata indította el bennünk az örökbefogadás gondolatát.

(…)

Milyen gyorsan haladt az örökbefogadás?

Nagyon gyorsan, mivel nem ragaszkodtunk újszülötthöz. Hat és fél éves fiúcskát kaptunk, egy kimentési programból került hozzánk: ötvenes szókincse volt, koordinálatlan mozgása, alultáplált volt, verték, rugdosták – minderről semmit nem tudtunk, amikor megérkezett. Gyesre nem tudtam menni vele, úgyhogy fél év fizetés nélküli szabadságot vettem ki, mert nem lehetett közösségbe engedni. Márciusban került hozzánk, ősszel kezdhette meg az óvodát. Idén már 19 éves, nemrég volt a szalagavatója, az érettségire készül.

A többi vágyott gyermek helyébe pedig a diákok kerültek? Miként alakult ki, hogy az otthonotok nyitva áll a tanítványaid előtt?

Egy diákom mondta: „Zita, neked rögeszméd, hogy mindenkit örökbe fogadj”! Pio atyának van egy tanúságtétele, ami az én esetemre is igaz. Elment hozzá egy tanárnő, és gyermekáldásért kérte a közbenjárását. Pio atya azt válaszolta, hogy élje a hivatását… Nagyon szeretnék hinni benne, hogy én is így tudom élni Isten akaratát.

(…)

A cikk teljes terjedelmében elolvasható a kepmas.hu oldalon. A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója volt, az interjú a képzést lezáró vizsgamunkája.