A szeretet Isten szinonimája

Fordította és szerkesztette: Fialovszky Magda

Bevallom, hogy nem igazán akartam megírni ezt a cikket. Nem azért, mert sok a munkám, hanem mert nem látom, hogy mennyit segíthetne. Csak akkor van értelme egy ilyen oroszokról szóló történetnek, ha biztos lennék abban, hogy Isten képmására teremtett személyként tekintenek ránk is, és (ideális esetben) megváltozhatna az emberek véleménye  rólunk. Néha úgy érzem, a sorsunk már eldőlt. A világnak szüksége volt egy ellenségre, aki ellen fel kell lépni. Nagyon kényelmes, ha az egyetlen külső ellenségünk közös, s nem magunkban kell keresni.

Mivel megígértem, hát elmondom, hogyan érzek. Még azt is magamra vállalom, hogy legyek én az az „ellenség.” Ismerjenek meg!

Ortodox papi családba születtem. Apám Oroszország egyik legidősebb pópája, teológiai doktor, erkölcsteológiával foglalkozik.

Én újságíró vagyok, elismernek. Szakterületem a vallás, a művészet és a jótékonyság. (1986 óta dolgozom ezen a területen, amikor önkéntesekre volt szükség a moszkvai kórházakban. Ide hozták az akkori szörnyű földrengésben megsérült örményeket).
Moszkvában élek, ahová március elején nagy nehézségek árán tudtam csak visszatérni szeretett Budapestemen töltött pihenésemről. Február végén kellett volna indulnom, de a légijáratokat törölték, így csak később tudtam indulni.
Először arra gondoltam, hogy busszal Berlinbe megyek, de a sofőr orosz útlevelemet látva nem engedett felszállni, noha az okmányaim rendben voltak, s érvényes jegyem is volt. Végül Törökországon keresztül repülővel jutottam haza. Több barátom is azt tanácsolta, hogy most ne menjek vissza Moszkvába. De egy percet sem haboztam, visszatértem, mert van egy nagy családom, kicsi unokám, s egyetlen fiam a feleségével. Arra, hogy nélkülük éljek, gondolni sem tudok, a világ minden kincséért sem lennék képes elhagyni őket.

Azt is ígértem, hogy mesélek a barátaimról, akik nemcsak oroszok, hiszen nálunk is különböző nemzetiségek élnek, oroszországiak, bár az Oroszországban élőket mindenki orosznak tartja. Ez fordítva is igaz, élnek orosz emberek másutt is, a világ különböző országaiban.

^{Marija Szvesnyikova} 

A barátaimról mesélek, mert nem tartok számon ellenségeket. Nem azért, mintha olyan jó lennék, hanem mert az Úr megáldott egy furcsa adománnyal: nem vagyok haragtartó, a rossz dolgokra nem emlékszem, a keserűséget, a fájdalmat nehéz felidézni, túl sok jutott belőlük. Hogy valaki engem ellenségnek tart-e, nem tudom.
Ha a barátokról beszélünk, akkor valójában a szeretetről beszélünk, beleértve Isten Szeretetét is (ezt mi nagybetűvel írjuk). Isten Szeretetéről szólni azoknak, akik nem élték át, nem érzik, nehéz. De Ő mégis bőséggel adja mindannyiunknak, anélkül, hogy kérnénk Tőle.

Ez a Szeretet korántsem mindig ajándékokban és kellemes dolgokban fejeződik ki. Néha, mint a Grimm testvérek tündérmeséjében, kiáltani szeretnénk: “Fazék, ne főzz tovább!”, vagy azt kérdezzük: “Uram, miért?” Ő mégis mindig válaszol. Úgy érzed, csak hallgat és hallgat, azután történik valami az életedben, és megérted, hogy ez az Ő válasza, a Szeretet. Mindenkinek, az oroszoknak is.

^{Családi körben barátokkal}

A barátaim nem feltétlenül hasonló gondolkodásúak, eltérő politikai és vallási nézetekkel és meggyőződéssel rendelkeznek. Néha ellentétes a világnézetük az enyémmel, de attól még a barátaim. Minden embernek joga van saját álláspontot kialakítani minden kérdésben. Nekem úgy tűnik, a képességet arra, hogy elfogadjuk az embereket olyannak, amilyenek, szeretetnek hívják.

Arra a kérdésre, hogy mit gondolnak a mai helyzetben az oroszok, elég nehéz válaszolni. Körülbelül annyira különbözőek vagyunk, mint bármely más nemzet tagjai. Egy magyar példával élnék. Vajon minden magyar kivétel nélkül egyformán gondolkodik az ország és a világ politikai és gazdasági helyzetéről? Vajon mindegyiknek ugyanaz a véleménye a vallásról, kultúráról, oktatásról? Természetesen nem. Van, aki például Novák Katalin politikáját jónak tartja. Mások nem tartják helyesnek, hogy a nők részt vegyenek a politikában, és van, aki katolikus, mások pedig ateisták és ellenségesek az egyházzal szemben.
Ugyanez a helyzet az oroszok körében is. Mindenkinek megvan a maga gondolata. Egyesek nem titkolják a véleményüket, így nem is kell kérdezni, mások hallgatnak vagy hazudnak. Ám a világhálós és a közvetlen utcai kommunikáció alapján egy dolog világos, ebben a rendkívül nehéz helyzetben most senkinek sem könnyű.

Amikor a dolgok jól mennek, az emberek örülnek és mosolyognak, nem törnek össze, nem kiabálnak agressziót, másokból is ingerültséget és gyűlöletet váltva ki. Nem járnak pszichológushoz vagy pszichiáterhez, és nem vesznek be maroknyiszámra nyugtatókat.

Az oroszországi barátaim körülbelül három hónapja imádkoznak a békéért. Van egy közös ima, amit igyekszünk mindennap ugyanabban az időben elmondani. Nemcsak ortodoxok, hanem katolikusok, protestánsok, buddhisták, zsidók is imádkoznak velünk. Mert felismerték az Istenhez intézett közös kérés fontosságát.

Azok az ismerőseim, akik különféle jótékonysági alapítványok alkalmazottai, már két hónapja folyamatosan azon dolgoznak, hogy különböző országokban és régiókban gyógyszereket találjanak a súlyos betegek, mindenekelőtt az idősek és a gyerekek számára. Azok a szervezetek, amelyeknek vannak külföldi kapcsolatai, egy kicsit könnyebben vásárolnak gyógyszereket. A betegekhez való eljuttatásuk sem kisebb probléma, és néha nagyon nehéz megszervezni.
Az „orosz” önkéntesek folyamatosan segítenek a menekültek elhelyezésében, igyekeznek segítséget nyújtani a megfelelő ruházat előteremtésétől a dokumentumok helyes elkészítéséig és a munkakeresésig. Több tucat ember éjjel-nappal bekapcsolva tartja a telefonját, és az első hívásra elmennek az áldozatokért, vagy támogatást szerveznek nekik. Mindehhez sok pénz kell, és világszerte gyűjtenek erre a célra.
Emellett papok, pszichológusok, pszichoterapeuták is különféle segítséget nyújtanak: az imatámogatástól az ingyenes konzultációkig, szemináriumokig, órákig. Amíg nem hagyhattam el Budapestet, kérésemre mindennap beszélt velem egy pszichiáter, aki amennyire tudta, enyhítette bennem a pánik és a rémület érzését, amit a „különleges hadművelet” történései váltottak ki.

^{Nagypénteki liturgia után}

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindannyian nagyon jók vagyunk. Hogy minden oroszországi segítene legalább a szomszédjainak, vagy odafigyelne a rokonai problémáira. De úgy alakult, hogy engem olyan emberek vesznek körül, akik számára a szeretet nem üres frázis. Ez Isten szinonimája, és a keresztények számára mindig Ő áll az első helyen.

Ezeket a sorokat már húsvét után írom. Egyik barátnőm most először vett részt az éjszakai liturgián és áldozott. Reggel ezt írta nekem: „Most szinte nem is tudom kifejezni az érzéseimet. Olyan, mintha békében lennék az egész világgal és része vagyok az egésznek.” Teljesen egyetértek vele. És önök?