Amit a nők tettek hozzá az Emberi Jogok Nyilatkozatához

A fénykép a nők helyzetével foglalkozó albizottság sajtótájékoztatóján készült, melyet a Hunter College-ban lezajlott utolsó ülés zárásaként tartottak. Balról jobbra: Angela Jurdak (Libanon), Fryderyka Kalinowski (Lengyelország), Bodgil Begtrup (Dánia), Minerva Bernardino (Dominikai Köztársaság) és Hansa Mehta (India), a nők helyzetével foglalkozó albizottság küldöttei, New York, 1946. május. ENSZ-fotó.

Decemberben ünnepeltük az 1948. december 10-én aláírt Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 75. évfordulóját. Amint az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) fogalmaz, ez a történelmi jelentőségű dokumentum rögzíti azokat az elidegeníthetetlen jogokat, amelyekkel emberi lényként minden személy rendelkezik, fajra, vallásra, nemre, szexuális irányultságra, nemi identitásra, nyelvre, politikai véleményre, társadalmi osztályra vagy bármilyen más státuszra való tekintet nélkül.

A nyilatkozatot az ENSZ Közgyűlése hirdette ki Párizsban, és így a történelem során első alkalommal megállapította a világszerte védendő alapvető emberi jogokat. Az akkori 56 ENSZ-tagállam közül senki sem szavazott a szöveg ellen, bár a Dél-afrikai Köztársaság (akkori nevén Dél-afrikai Unió), Szaúd-Arábia és a Szovjetunió tartózkodott.

A mára már több mint 500 nyelven elérhető dokumentum többek között a polgári és politikai jogokat tartalmazza, így az élethez, a szabadsághoz és a méltósághoz való jogot,

valamint a gazdasági, szociális és kulturális jogokat, például a társadalmi biztonság, az egészség és a megfelelő lakhatás jogát. A szöveget alkotó 30 cikk ezáltal az egyetemes emberi jogok jogi hivatkozási alapjává vált.

A megemlékezésre kidolgoztak egy kampányt, amelynek hívószavai az egyetemesség, a fejlődés és az elkötelezettség, a jogok közül pedig a méltóságot, a szabadságot és az igazságosságot emelték ki. A Nyilatkozat elfogadása óta egyre inkább elismerik az emberek alapvető jogait, többek között a legkiszolgáltatottabb csoportok, például a fogyatékossággal élők, az őslakosok és a migránsok vonatkozásában is. Az ENSZ azonban tudja, hogy továbbra is fennállnak a kihívások a jogok hatékony érvényesítése előtt.

De hogyan, milyen hatásra is született a dokumentum?

A II. világháború borzalmai miatt a nemzetközi közösség tagjai elkötelezték magukat amellett, hogy nem engedik, hogy további atrocitások történjenek.

Ezért döntöttek úgy, hogy az ENSZ Alapokmányát kiegészítik egy dokumentummal, amely garantálja minden ember jogait.

A Közgyűlés áttekintette az emberi és alapvető szabadságjogokról szóló nyilatkozat tervezetét, és továbbította azt a Gazdasági és Szociális Tanácsnak, hogy az Emberi Jogi Bizottság vizsgálja meg a végleges szöveg elkészítése céljából. A Bizottság 18, eltérő politikai, kulturális és vallási hátterű tagból állt. Eleanor Rooseveltet 1946-ban az ENSZ Közgyűlésének küldöttjeként nevezték ki a Bizottság tagjának, majd ő lett az Emberi Jogi Bizottság első elnöke, és kulcsszerepet játszott a Nyilatkozat kidolgozásában.

Nem ő volt azonban az egyetlen nő, akinek a munkája alapvető fontosságú volt a Nyilatkozat létrehozásában. Az ENSZ megemlékezik néhány másik elfeledett nőről. 1947 és 1948 között az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának volt egy másik küldöttje is: Hansa Mehta, aki a nők jogainak szószólója volt Indiában és külföldön egyaránt. Neki tulajdonítják, hogy az 1. cikkben a „Minden férfi szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van” megfogalmazás a „Minden emberi lény szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van” változatra módosult.

Minerva Bernardino, a Dominikai Köztársaság diplomatája és feminista vezetője is kulcsszerepet játszott abban, hogy a Nyilatkozat bevezetőjében szerepeljen a „férfiak és nők egyenjogúsága”. Emellett más latin-amerikai nőkkel (a brazil Bertha Lutz-cal és az uruguayi Isabel de Vidallal) együtt szorgalmazta a nők jogainak, valamint a nemi alapon való megkülönböztetés tiltásának az ENSZ Alapokmányba való felvételét, amely 1945-ben így az első olyan nemzetközi megállapodás lett, amely elismerte a nemek közötti egyenjogúságot.

A pakisztáni Begum Shaista Ikramullah is kiemelkedő nő volt, aki a Közgyűlés Harmadik Bizottságának (Szociális, Humanitárius és Kulturális Bizottság) küldöttjeként támogatta a szövegben a szabadság, az egyenlőség és a szabad választás hangsúlyozását. Az ő aktív hozzájárulásával illesztették be a 16. cikket is, amely az egyenlő házassági jogokat hangsúlyozza a gyermek- és kényszerházasságok elleni küzdelem érdekében.

A dániai származású Bodil Begtrup 1946-ban a nők helyzetével foglalkozó albizottság; majd 1947-ben a nők helyzetével foglalkozó bizottság elnöke lett. Ő amellett érvelt, hogy a nyilatkozatnak „minden férfi” helyett „minden ember” vagy „minden személy” néven kellene hivatkoznia a jogok birtokosaira. Azt is javasolta, hogy a 26. cikkbe foglalják bele a kisebbségek jogait is; ezt a nézetet azonban csak később ismerték el.

Őt 1948-ban a francia Marie-Hélène Lefaucheux követte a Bizottság elnökeként, aki kiállt a nemi alapon történő megkülönböztetés tilalmának a 2. cikkbe való beillesztése mellett. Az egyenlő bérezés elismertetéséért Evdokia Uralovát illeti a köszönet a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságból, aki 1947-ben a nők helyzetével foglalkozó bizottság előadója volt az Emberi Jogi Bizottságban. Hivatali ideje alatt megvédte a 23. cikkben rögzített egyenlő bérezés gondolatát. Emellett a lengyel Fryderyka Kalinowskával és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének képviselőjével, Elizavieta Popovával együtt hangsúlyozta a nem autonóm területeken élők jogait is (2. cikk).

Végül álljon itt Lakshmi Menon neve, aki India küldöttje volt a Közgyűlés Harmadik Bizottságában 1948-ban, és ő is a nemi alapon történő megkülönböztetés tilalmának a nyilatkozatban való megjelenítése mellett érvelt. Nyíltan kiállt az emberi jogok egyetemessége mellett, és ellenezte a „gyarmati relativizmus” koncepcióját, azzal érvelve, hogy ha a gyarmati uralom alatt élő emberek nem lesznek megemlítve a szövegben, akkor a „mindenki” kifejezésben nem lesznek megfelelően képviselve.

„Szellemi örökségük révén azon első nők között tartjuk őket számon, akik küzdöttek az egyenlőségért és a feminizmusért. A nők jogaiért és külön társadalmi csoportként való elismerésükért folytatott küzdelem azóta is tart; ahogyan az emberi jogok nemi alapon való megsértése elleni harc is” – mutat rá az Amnesty International.