Az agyunkban is nyomot hagy, ha gyakoroljuk az együttérzést: az empátia tanulható

Amikor látunk egy kisgyereket, aki sírni kezd, önkéntelenül is szaladnánk, hogy segítsünk neki, és megvigasztaljuk. Megértjük, hogyan is érezheti magát, és mi is átérezzük szomorúságát és vigasztalanságát: ez az empátia. Ez a többiek iránti érzékenység a fejlődéstörténetünk gyümölcse, ez teszi lehetővé számunkra, hogy szubjektíven lássunk másokat, tegyünk értük.

A kutatók nagy része három különböző szintű empátia típust különböztet meg, melyek egyre összetettebb kognitív folyamatokat igényelnek, és a másikkal való egyre magasabb fokú együttérzést váltanak ki.

Az empátia típusai

Az első szint, a legelementárisabb, a motorikus alakutánzás. Ha ásítunk, akkor a többiek is hirtelen, látszólag ok nélkül ásítanak. Ha az óvodában egy kisgyerek elkezd sírni, akkor az összes többi is egymás után sírva fakad vele együtt. Ebben az esetben nem kell megértenünk a másik érzéseit, és nem kell a segítségére sietnünk. Egy automatikus motorikus rezonanciáról van szó, egy nem uralt és nem szándékos testi ráhangolódásról. Ez már egyfajta kezdetleges, elemi formája a másik iránti érzésnek.

A második, a tudatos szint, amikor osztozunk a többiek érzéseiben. Ezt nevezzük affektív empátiának vagy érzelmi ráhatásnak. Ugyanazt az érzetet és érzelmet élem át, mint mások: ha a másik rosszul van, én is szenvedek, ha a másik fél, én is félek. Osztozom abban, amit ő érez, osztozom az érzelmeiben. Vele szenvedek, hatással van rám. Favre és társai szerint (2005) egy velünk született biológiai viselkedésről van itt szó, mellyel hagyjuk, hogy átjárjanak minket mások érzései.

A harmadik szint lehetővé teszi, hogy mások bőrébe bújjunk, és megértsük a szándékaikat, vágyaikat, megértsük, hogy szempontjaik különbözhetnek a mieinktől, ez a kognitív empátia vagy tudatelmélet, azaz annak feltételezése minden ember részéről, hogy a többi embernek is van tudata, és ez a tudat határozza meg viselkedését. Ez olyan viselkedésmód, mellyel akkor is azonosulhatunk a másikkal, ha gondolatvilága más, mint a miénk. Anélkül is, hogy osztoznánk érzelmeiben. Például ha szeretnénk megajándékozni a másikat a születésnapján, olyat adunk neki, ami megfelel az ízlésének és vágyainak, akkor is, ha egyáltalán nem osztjuk a szenvedélyeit. Ez a fajta viselkedés segít, hogy ki tudjunk lépni abból a távlatból, melyet első szám első személyben a világról alkotunk (amit látunk, amire vágyunk, amire szükségünk van), hogy belépjünk az első szám harmadik személybe (amit a másik akar, amire ő vágyik, amire neki szüksége van).

A kognitív empátia avagy tudatelmélet azon a képességen alapul, hogy meg tudjuk érteni, hogy a másik hozzánk hasonló, de nem keverjük össze magunkat vele.

Az empátiának ez a formája integrálja a másik érzelmeinek, vágyainak és hiedelmeinek képzetét. Ezáltal képesnek kell lennünk belépni a másik gondolatvilágába, hogy bele tudjunk bújni a bőrébe, egészen odáig, hogy úgy gondolunk önmagunkra, mintha a másik lennénk, és a másikra, mintha önmagunk lenne, annak a mechanizmusnak köszönhetően, mely különbséget tud tenni önmagunk és a másik között. Itt valóban arról van szó, hogy szubjektív módon azonosulunk a másikkal; ez egy kontrollált és szándékos folyamat.

Az empátia arra is ösztönöz, hogy segítsünk másokon, ezt hívjuk együttérzésnek. Túlzott stressz vagy kiégés következtében ez a készségünk sérülhet. A másokon segítés vágyát többféleképpen lehet értelmezni. Tulajdonképpen ez is lehet az énközpontúság egyik formája: azért segítem a másikat, mert az affektív empátia negatív érzelmet kelt bennem, melytől csak úgy tudok megszabadulni, ha cselekszem. Ha például hallom, hogy egy kisgyerek elkezd sírni, rosszul érzem magam tőle, és ettől úgy tudok eltávolodni, hogy megvigasztalom azt a gyermeket, aki ha abbahagyja a sírást, megszakítja bennem azt a negatív érzést, amit a könnyei kiváltottak bennem. Mindemellett léteznek olyan altruista viselkedésmódok is, melyek áldozatot kérnek a cselekvőtől (például, annak a kockázatát, hogy elveszít valamit).

Az együttérzés ősi eredetű viselkedésnek tűnik: olyan őskorban élt emberek csontvázait is megtalálták, melyek fogatlanok voltak vagy reumatikus bénulást szenvedtek, és nem tudtak volna túlélni a társaik állandó segítsége nélkül. Tehát a kölcsönös segítségadás már az őskorban is létezett.

Az empátiát irányító agyi rendszerek

Vajon ezek az empátiás képességeink biológiailag meghatározottak?

A kezdeti kutatások ezen a területen abból álltak, hogy megvizsgálták a cselekvő agyi működését néhány jól meghatározott pillanatban, olyan képalkotó eljárásokkal, mint a pozitron emissziós tomográfia (PET) vagy a funkcionális mágneses rezonancia vizsgálat (fMRI). Megfigyelték, hogy ugyanazok az agyi részek aktiválódnak, amikor az alany valamilyen érzést él át, és amikor valaki másban észlel hasonló érzéseket. Például, ha félelmet érez, akkor az agyban aktiválódik az ún. amigdala vagy mandulamag. Akkor is az amigdala aktiválódik az agyunkban, ha félelmet fedezünk fel valaki másnak az arcán. Vagyis ha látjuk, hogy a másikat félelem fogja el, akkor a mi agyunk is aktiválódik a félelem miatt. Más érzelmek esetében is ugyanez a helyzet, például az undornál: az insula nevű idegsejtcsoport működése akkor indul be, amikor undorodunk, és ezzel beindul a megfelelő arckifejezés is. Ha fájdalom ér bennünket, aktiválódik az insula is és az elülső cinguláris kéreg, mely nem annyira a fizikai fájdalommal van összeköttetésben, hanem az ezzel társuló negatív érzéssel. Ha látunk egy filmet, melyben egy tű lassan beleszúródik valaki karjába, az nekünk semmiféle fizikai fájdalommal nem jár, de ugyanúgy aktiválódik az insula és az elülső cinguláris kéreg. Döbbenetes, hogy ez az aktiválódás mennyire kapcsolatban áll az empátiával: minél empatikusabbak vagyunk azzal, aki elszenvedi ezt a tortúrát, annál inkább aktiválódik az agynak ez a része. Az empátiának ez a formája tehát a belső érzelmi reakció és a másik által tapasztalt érzés párosításából fakad. Ez tulajdonképpen az affektív empátia, az érzelmi ráhatás agyi hálózata.

De mi történik az agyban, amikor mások szándékait, vágyait értjük meg? Vagyis: az affektív empátia hálózata ugyanaz, mint a kognitív empátiának a hálózata? Az agy területei, melyek leginkább összekapcsolódnak az empátiának ezzel a kognitív formájával, a prefrontális kéreg, a falilebeny, a halántéklebeny és falilebeny kapcsolódása, a felső halántéki tekervény és az orsó alakú tekervény. Azokról a területekről van szó, melyeket általában a komplex kognitív folyamatok vesznek igénybe, például a memória, a figyelem, a térben való megjelenítés. Például, az alsó fali lebeny pontosan akkor aktiválódik, amikor tudatosodik bennünk a másik nézőpontja. Látszik, hogy ez az idegpálya nem ugyanaz, mint az affektív empátia esetében. Megfigyelhetünk azonban két olyan területet, melyek közösen aktiválódnak az affektív és a kognitív feladatokban: az elülső insula és az elülső cinguláris kéreg. Azért érdekes, hogy ezek az idegpályák nagyon különbözőek, mert így az egyik a másiktól függetlenül létezhet. Anélkül is megérthetem a másik szándékát és vágyait, hogy érezném magamban az érzelmeit, melyek olykor leblokkolhatják a cselekvést. És fordítva is: meghathat a másik szenvedése anélkül, hogy igazán megérteném a szándékait, vágyait, hiedelmeit, stb.

Az még érdekesebb, ami az együttérzés során történik, mivel meg lehet figyelni az elülső insulában, és az elülső cinguláris kéregben az aktiválódást, tehát a kognitív és az affektív empátia során aktiválódó két közös területen. Ez azt sugallja, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjunk a másiknak, fontos, hogy először is megérintsenek bennünket az érzései, megértsük, hogy mire van szüksége, mit gondol, hogyan látja a világot.

De mi történik pontosabban az agynak ezeken a területein? Léteznek vajon mikroszkopikus léptékű adatok is? Vannak-e ebben a folyamatban olyan neuronok, melyeknek nagyobb szerep jut? Igen: a von Economo neuronok és a tükörneuronok.

A von Economo neuronok (a felfedezőjükről kapták a nevüket: Costantin von Economo, aki 1931-ben halt meg) olyan idegsejtek, melyek világosan látszanak a mikroszkópokon a sajátos alakjuknak köszönhetően: a sejttestük orsó alakú (ebből ered az angol nevük is: orsóneuron), és csak egy nyúlványuk van. Ezek a neuronok fontosak ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek az agy egymástól távoli területei között, és az az elképzelés róluk, hogy az agy több területéről képesek egyidőben információkat fogadni, és gyorsan szintézist képezni. Ezek a sejtek csak az emberben, az emberszabású majmokban, és néhány cetfélében találhatók meg, például a delfinben és a bálnában, valamint az elefántokban. Az agy bizonyos területeire korlátozódnak, éppen az elülső cinguláris kéregben és az insulában, az affektív és a kognitív empátia, valamint az együttérzés közös területein.

A tükörneuronok olyan idegsejtek, melyek akkor aktiválódnak, amikor az alany cselekvést végez (pl. megfog egy tárgyat). Ezek az idegsejtek hasonlóképpen aktiválódnak akkor is, ha valaki nem mozdít el egy tárgyat, hanem megfigyel valaki mást, aki ezt cselekszi. Ezért nevezik őket tükörneuronoknak. Ezeket a sejteket Giacomo Rizzolatti csapata írta le a Pármai Egyetemen az 1990-es években a makákók agyát kutatva. Az agy hátsó homloklebeny F5-ös régiójában találhatóak és a hátsó falilebeny két területén is, pontosan a kognitív empátia két zónájában. A tükörneuronoknak két fajtája létezik: az egyik, amelyik akkor aktiválódik, amikor a makákó leutánoz egy cselekedetet (megfog a bal kezével egy tárgyat, amikor látja, hogy a másik makákó is megfog a bal kezével egy tárgyat), és az, amelyik nem teljesen ugyanazt a cselekedetet végzi el, de a szándéka ugyanaz (amikor a makákó a balkezével megfog egy tárgyat, és a társa is a kezébe vesz egy tárgyat, de a jobb kezével). Ezek a neuronok az elvont vagy részben rejtett cselekvésekre is képesek reagálni (pl. az a neuron mely reagál, amikor el kell kapni egy repülő tárgyat, akkor is aktiválódhat, amikor az alany egy részlegesen rejtett jelenetet látva a képernyőn arra következtet, hogy a repülő tárgyat elkapták: nem kell látnia hozzá az egész jelenetet).

De ami még absztraktabb: a neuron egy valós cselekedet elvégzése folyamán is aktiválódhat, pl. amikor a majom a mancsával feltöri a mogyorót, és akkor is, amikor a makákó csak hallja a mogyorótörés sajátos hangját: az első esetben a kép, a másodikban a hang váltja ki a reakciót. Sőt, mi több: akkor is kisülnek, amikor az alany egy sajátos szándékhoz kötött cselekedetet végez, például a neuron csak akkor aktiválódik, amikor az alany azzal a szándékkal fogja meg az ételt, hogy megegye, és akkor nem, ha azzal, hogy beletegye egy dobozba. Ugyanez a neuron aktiválódik akkor is, amikor a majom látja egy társát, mely ugyanazzal a szándékkal veszi kezébe a tárgyat, de ha más szándékkal teszi azt, akkor nyugalomban marad. Tehát, ezek a sejtek a cselekvésről elég elvont fogalmakat kódolnak, és elősegítik a másik viselkedésének a megértését. Több kutató szerint ezek a tükörneuronok segítik az agyat, hogy megértse a másik szándékát és képes legyen a kognitív empátiára.

Ezek a kutatási adatok azt mutatják, hogy biológiailag is arra vagyunk teremtve, hogy megértsük a másikat, hogy együttérezzünk vele, hogy a másikért cselekedjünk.

Ha ez így igaz, akkor feltehetjük a kérdést, hogy mindez velünk született vagy elsajátított folyamat? Ezekkel a képességekkel születünk vagy meg kell őket tanulnunk? Néhány legutóbbi kutatás próbált választ találni erre a kérdésre.

Velünk született vagy elsajátított?

Fejlődéspszichológiai kísérletek kimutatták, hogy 18 hónapos gyermekek ösztönösen segítik a felnőttet, amikor kifejezi, hogy segítségre van szüksége. Ez azt feltételezi, hogy megértik a felnőtt szándékát. 3-4 éves korban úgy tűnik, hogy már kezdetlegesen képesek a kognitív empátiára, azaz megértik, hogy mások világról alkotott ismeretei különböznek az ő ismereteiktől. Mindazonáltal ez a gyermekkori, velünk született empatikus képesség korlátozott: leginkább a teljeskörűség, az egyetemesség vonása hiányzik belőle. Ugyanis a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 18 hónapos gyermekek azokat segítik inkább, akiket már ismernek, és akik hozzájuk hasonlóak. Például, a kutatók másfél éves gyermekeknek bemutattak egy rövid bábelőadást. Először kétféle ételt kínáltak fel a gyermekeknek (A és B) és próbálták megérteni, hogy melyiket szeretnék. Néhányan az A-t, mások a B-t választották. Másodszor két bábfigurát mutattak nekik, akik közül az egyik ugyanazt az ételt szereti, amit a gyermek is választott, a másik pedig az ellenkezőjét. Aztán a következő jelenetben a két bábfigura olyan helyzetbe került, hogy segítségre volt szükségük. A kutatók igyekeztek megfigyelni, hogy a gyermek segíteni akar-e a bábfigurának. És mit tapasztaltak? A gyerek annak a bábnak segít szívesebben, amelyik ugyanazt az ételt választotta, mint ő, a másik bábfigurát pedig inkább bántani akarja. A gyermek tehát arra törekszik, hogy a hozzá hasonlót segítse. Azt mondhatjuk, hogy együttérzése nem igazán egyetemes, azt meg kell tanulnia.

_{Kisgyermek agyi folyamatainak vizsgálata a Ceu Babakutató laborjában 2011-ben}

De az együttérzés tanulható? És mi történik az agyban? Két új kutatás igyekezett válaszolni erre a kérdésre, és magával ragadó eredményeket hoztak.

Az empátia gyakorlása során folyamatosan olyan embereket mutatunk, akiknek fizikai fájdalmaik vannak, ilyenkor a kísérleti alanyok agyában jobban aktiválódik az insula és a cinguláris kéreg, és ők is szenvedést élnek át.

Ezek után az együttérzést is taníthatjuk nekik. Kérhetjük tőlük, hogy képzeljenek el valakit és legyenek megértőek vele szemben. Először a barátjukra gondolnak. de egy kis gyakorlás után kérhetjük, hogy egy idegent képzeljenek el és a végén az ellenségüket is. Így megtanulják, hogy jóindulattal forduljanak mindenki felé, és azt is kimutatták, hogy ez altruista viselkedéssé fejlődhet. Mi figyelhető meg a betanított személyek agyában? Ugyanolyan marad, mint a betanítás előtt? Nem. Az örömhöz kapcsolódó agyi területek növekedtek és csökkent az aktivitás az empátia tanulása során kellemetlenséget okozó területeken. Ez azt mutatja, hogy a másik segítése megerősít bennünket. Egy másik tudományos kutatás is ugyanebbe az irányba mutat. A kutatók két csoportot vizsgáltak: az első csoport tagjainak több héten keresztül adtak egy heti pénzösszeget (kb. 100 dollárt), és azt mondták nekik, hogy magukra költsék. A másik csoport tagjai is megkapták ugyanazt az összeget, és azt az utasítást kapták, hogy másokra költsék. Hat héttel később mindkét csoport tagjait megvizsgálták, hogy milyen szinten állnak az empátia és a nagylelkűség terén, és idegi képalkotó vizsgálatokkal mérték az agyi aktivitásukat. Döbbenetes eredmények születtek. Nem csak azt találták, hogy a másokra pénzt fordító tagok nagylelkűsége és boldogsága magasabb szintű, hanem azt is, hogy az örömért és nagylelkűségért felelős agyi régióik rendkívüli aktivitást mutattak. Ez az agyi aktivitásban végbemenő változás csak a neuroplaszticitás, azaz agyi képlékenység, alakíthatóság következményeként jöhetett létre. Ennek során az agyi hálózatok időben megváltoztatják az eloszlásukat (új kapcsolatok jönnek létre a neuronok között), és a szerepüket (egyes neurontípusok számbeli növekedést vagy csökkenést mutatnak).

Tehát, ha érdeklődést tanúsítunk mások iránt, és segítjük őket, ösztönző lehet számunkra a gyakorlat, és ez a biológiai rendszerben végbemenő változásban is megmutatkozik.

Mások kimutatták, hogy a másokért élés növeli az élettartamot is. Tehát nem szabad vonakodnunk attól, hogy másoknak segítsünk, mert ez egyértelműen növeli a jóllétünket.

Végezetül elmondhatjuk, hogy másokért születtünk: ez a képesség valóban benne gyökerezik a felépítésünkben, a génjeinkben, az agyunkban és fejlődéstörténetünk gyümölcse, mert már az állatokban is megtalálható. Nem mondhatjuk, hogy lehetetlen a másikért élni, mivel az agyunk pontosan ennek megfelelően működik. De ha ösztönösen bennünk is van, gyakorolva fejlődhetünk ebben, és ezt ösztönözni kell, nem csak azért, mert lehetővé teszi, hogy a testvériségen és a barátságon alapuló társadalmat építsük, hanem azért is, mert ezáltal mi magunk is boldogabb emberek leszünk!

A szerző a Tours-i Egyetem idegtudományi professzora,  az Institut de France tagja