Az egyetemes testvériség

Utópia vagy reális lehetőség?

Valljuk be őszintén, hogy az olyan eszmék, mint az egyetemes testvériség némi bizalmatlanságot ébresztenek bennünk. Túl nagy szakadék tátong az ideál és a társadalmi valóság között. Az a francia forradalom, amely a szabadság és egyenlőség jelszava mellett zászlajára tűzte a felvilágosodás harmadik nagy eszméjét, a testvériséget is, „felfalta saját gyermekeit” és nemhogy a testvériségről, hanem annak éppen az ellenkezőjéről győzi meg az európai történelemben eligazodást kereső, elbizonytalanodott XXI. századi polgárt.

Nekünk magyaroknak, és a többi közép-kelet európai népnek különös okunk van arra, hogy gyanúval tekintsünk az ilyen kifejezésekre. Hosszú évtizedekig éltünk a népek ránk kényszerített testvériségében, ahol a központi politikai akarat mintegy varázsütésre ki akarta törölni történelmi emlékezetünkből területeink elcsatolását, az erőszakos kitelepítéseket, a lakosságcseréket. És a nemzetköziség ma sem ígér sok jót. Erősen érezzük a globalizáció káros megnyilvánulásait, a televíziós tömegkultúra értékromboló hatását, és kétségbeesetten próbáljuk védeni kultúránk még meglévő szigeteit, nemzeti és vallási identitásunkat.

A nagy ideálok láttán felmerül bennünk, hogy vajon lehetséges-e megvalósítani ebből bármit is azokkal a sebekkel, amelyeket magunkban hordozunk? Le tudjuk-e győzni a bizalmatlanságot szívünkben? Az bizonyos, hogy az európai társadalmaknak ma égetően szükségük lenne új eszményekre. A történelem során kialakult nyelvileg, etnikailag, vallásilag és kulturálisan homogén nemzet ideálja mára végképp a múlté. Európa nyugati felében, a bevándorlás következtében létrejött a vallásilag, etnikailag és kulturális sokszínű társadalom, ellentmondásokkal terhelve. Elég a közelmúlt franciaországi eseményeire gondolnunk! Európa keleti felében pedig nem sikerült feldolgozni a különféle történelmi megosztottságból fakadó feszültségeket. A Kárpát-medence országaiban a számos nemzetiségi és társadalmi konfliktus, megoldatlan probléma, a sérült és bizonytalan nemzeti identitás rányomja bélyegét mindennapi életünkre.

A testvériség utópiája mégis mindig újra és újra visszatér a történelem során. Kálvin János ezt a testvériséget akarta látni Genf városában megvalósulva, az európai bevándorlók, akik településüket az új hazában Philadelphiának, a „testvéri szeretet városának” nevezték el, arról álmodtak, hogy egy új társadalom alapjait rakják majd le, ahol az emberi kapcsolatokat a testvéri szeretet fogja uralni. Sokan megálmodták már az ideális társadalmat: Platón, Campanella, Mórusz Tamás, Saint-Simon, Tagore és mások, a megvalósítási kísérletek mégis sorra kudarcba fulladtak.

Isten álma

Miért térünk vissza mindig makacsul ehhez a látszólag elérhetetlen eszményhez? Miért választotta az Európai Unió himnuszául Schiller Örömódáját, hogy „testvér lészen minden ember”? Miért kötelező olvasmány az amerikai iskolákban Martin Luther King „Van egy álmom” című beszéde, amelyben arról szól, hogy az egykori rabszolgatartóknak és rabszolgáknak a gyermekei, fehérek és feketék testvérként fognak élni?

Talán azért, mert a testvériség vágya nem egyszerűen emberi eszmény, hanem olyan hívás, olyan program, amelyet Isten ültetett szívünkbe, és amely a kereszténység lényegét érinti. Az emberek közötti testvériség Isten álma. Eljött közénk a földre, hogy elhozza nekünk a menny életstílusát. Új parancsot adott, a kölcsönös szeretet parancsát: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” A kereszten pedig, halála előtt így imádkozott értünk az Atyához: „Legyenek mindnyájan egy!”

A Fokoláre Mozgalom indulásának éveiből fennmaradt néhány feljegyzés, amely ezekről a felismerésekről tanúskodik: „Jézus, a példaképünk mindössze két dologra tanított minket, ami végül is egy: hogy legyünk az egy Atya gyermekei, és hogy legyünk egymás testvérei.” Chiara Lubich beszámol arról, hogy ezek az egyszerű gondolatok elemi erővel hatottak rájuk. Megértették, hogy mindenkit szeretniük kell: a szegényt és a gazdagot, a rokonszenvest és az ellenszenvest, a szépet és a csúnyát, a műveltet és a műveletlent. Az evangéliumi, természetfölötti szeretetnek az egyik tulajdonsága, hogy kiterjed mindenkire, és nem áll meg a természetes emberi kötődés, vonzódás vagy rokonszenv határainál. „Mindenekelőtt az egyetlen Atyára kell tekintenünk – folytatódnak a feljegyzések–, akinek sok gyermeke van. És ennél fogva úgy kell néznünk minden teremtményre, mint az egyetlen Atya gyermekeire. Folyton túl kell lépnünk minden gondolati vagy érzelmi korláton, amelyek az emberi gondolkodásmód következményei, és kitartóan és egyre természetszerűbben törekednünk kell az egyetemes testvériségre az egyetlen Atyában: Istenben.”

A testvériség a mozgalom tagjai számára nem maradt elvont eszmény. Kiterjedt először az első trentói közösségre, befogadva mindenkit, aki érzékeny volt erre az ideálra és el akarta kötelezni magát a többiek szolgálatára konkrét tettekkel. Ez a nyitottság az évek során széles körű párbeszédet hívott életre a keresztény egyházak tagjaival, a nagy vallások képviselőivel és azokkal is, akik nem a vallásos hitből, hanem humanista értékekből merítve akarnak együttműködni velünk.

_{Máriapoli Tonadicóban: Chiara Lubich és Igino Giodani a résztvevők között. (CSC Audiovisivi)}

A testvériség színtere

A mozgalom 1959-es nyári találkozóján, a Fiera de Primieróban zajló Máriapolin több mint 12000 ember vett részt, és jelen voltak az európai nemzetek és a kontinensek képviselői is. A mozgalom lelkiségéből és a megvalósítás néhány éves tapasztalatából világosan kirajzolódott előttük Jézus szeretetének radikalitása. Amíg az emberi szeretet alapja a vonzalom, a kötődés, a rokonszenv, és általában csak a saját csoportunk tagjaira terjed ki, addig Jézus szeretete nem ismer korlátokat: mindenkiért életét adja. Ennek az egyetemes, mindenkire kiterjedő szeretetnek volt a következménye, hogy a mozgalom elterjedt csaknem minden nép, népcsoport, etnikum között, és tagjait az élő kommunikáció, az anyagi és lelki szolidaritás hálója kapcsolja egyetlen néppé szerte a világon. Új nép, amely nem nyelvi vagy etnikai alapon szerveződik, hanem az Isten atyaságban gyökerező testvériség alapján.

Ezen a Máriapolin Chiara arról beszél, hogy a keresztény szeretet nem állhat meg a személyes kapcsolatoknál, hanem „ugyanúgy kell szeretnünk mások hazáját, mint a sajátunkat”. Ennek a krisztusi nemzetköziségnek nyújt teret a mozgalom, ahol a népek közötti kölcsönös szeretet valósággá válik. Nem Don Quijote módjára vívunk szélmalomharcot úgy általában a testvériség megvalósításáért, dacolva a világ fiaival. A mozgalom a párbeszéd és együttműködés keretét, egy olyan színteret hoz létre, ahol minden másnál szorosabb kötelék, egy közös ideál fűz össze bennünket, erősebben minden különbségnél. Ez volt a tapasztaltunk az elmúlt évtizedek során a szocialista országokban is, ahol keletnémet, cseh, szlovák, lengyel, magyar, román, horvát… és még sorolhatnám, ki mindenki fedezte fel egymásban a testvért.

A népek királynője

Ha mégis felmerül a kétely bennünk, hogy mindez nem csupán illuzórikus álom-e, akkor gondoljunk Máriára, aki mindannyiunk édesanyja, és ugyanakkor a népek királynője is. Őt tekintik pártfogójuknak Európa népei külön-külön. Nem érkezett-e el talán annak az ideje, hogy benne felfedezzük közös édesanyánkat? Mária egyetemes anyasága lehet a testvériség igazi forrása számunkra. Ő segíthet közelebb mindnyájunkat Jézus nagy ideáljához: „Hogy legyenek mindnyájan egy!”

***

A Fokoláre Mozgalom alapítója, Chiara Lubich többször beszélt arról, hogy mit jelent a testvériség. Írásom kiegészítéseként kiválasztottam tőle két rövid összegzést:

A testvériség útja a párbeszéd

Mit jelent párbeszédet folytatni? – tette fel a kérdést Chiara Lubichnak egy újságíró indiai útja alkalmával. Ő pedig így válaszolt:

„Párbeszédet folytatni mindenekelőtt azt jelenti, hogy ugyanarra a szintre helyezkedünk, és nem képzeljük magunkat különbnek másoknál. Bárkivel lehet párbeszédet folytatni, a legkisebbekkel, a legszánalomraméltóbbakkal is. A párbeszéd azt is jelenti, hogy teljesen megnyílunk, és meghallgatjuk, ami a másik szívén fekszik. Azt jelenti, hogy félretesszük minden saját gondoltunkat, érzelmeinket, mindazt, amihez ragaszkodunk. Félreteszünk mindent, hogy „beléphessünk” a másikba. Utána természetesen mi is azt kérjük a másiktól, hogy hallgasson meg bennünket. Így megragadhatók azok a közös elemek, amelyekről párbeszédet tudunk folyatni, és megállapodhatunk abban, hogy ezeket közösen megéljük. E párbeszéd által megvalósul az egyetemes testvériség, amiért munkálkodunk. Meg tudjuk találni a közös nevezőt a tőlünk legtávolabb álló emberekkel is.

(…) Mindenütt szeretni kell, ezért beszélünk mi a „szeretet művészetéről”, ami az evangéliumban gyökerezik. Az evangélium olyan szeretetet kér tőlünk, amely nemcsak a rokonainkra és barátainkra terjed ki, hanem mindenkire: szeretnünk kell a feketéket, a fehéreket, a sárgákat, az amerikaiakat, az indiaiakat, az olaszokat… Mindenkit szeretnünk kell! Elsőként kell szeretnünk, mert ha nem kezdeményezünk, akkor nem várhatjuk, hogy a másik lépjen. Nekünk kell tehát kezdenünk. És szeretnünk kell mindenkit, mert az evangélium azt mondja, hogy az Atya fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is: nem tesz soha különbséget. Elsőként kell szeretnünk, mert Jézus Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk. Egészen biztos, hogy nem mi szerettünk elsőként. Továbbá olyan szeretetre van szükség, amely úgy szereti a másikat, mint saját magát, „saját magát” – szó szerint értve. Ezen kívül Krisztust kell látnunk a másikban, mert életünk végén, az utolsó vizsgán azt fogja nekünk mondani: „Éheztem, szomjaztam. És innom adtatok”. Ő volt ott minden felebarátban. Végül pedig konkrétan kell szeretnünk, eggyé kell válnunk a másik emberrel: szenvedni a szenvedővel, örülni az örvendezővel… A szeretetnek ezt a művészetét kell élnünk, bárhol is vagyunk, ez a siker kulcsa a mindennapi életben is.”

A népek testvérisége

„A keresztény népeknek vagy képviselőiknek képeseknek kellene lenniük arra, hogy feláldozzák kollektív énjüket. Ez az ár, amit fizetniük kell. Egyébként nem kevesebb kéretik mindannyiunktól ahhoz, hogy lelkeink összeforrjanak az egységben. Olyan időket élünk, amikor minden népnek ki kellene lépnie a határain túlra, és távolabbra kellene tekintenie. Elérkezett az a pillanat, amikor mások hazáját ugyanúgy kell szeretnünk, mint a sajátunkat. Tekintetünknek új tisztaságra van szüksége. Nem elég elszakadni önmagunktól ahhoz, hogy keresztények legyünk. Korunk Krisztus követőitől többet kér: új társadalmi tudatosságot követel, amellyel nem csupán saját hazánkat építjük Krisztus törvénye szerint, hanem segítünk mások hazáját is felvirágoztatni. Az egyház egyetemessége nyilvánul meg ebben, az a természetfölötti látásmód, amellyel a mennyei Atya látja a világot, és amely annyira különbözik a miénktől. Krisztus misztikus testének valóságát olyannyira kiválóan kellene élnünk, hogy képesek legyünk azt megjeleníteni társadalmi misztikus testként is.”

(Chiara Lubich: A világ királynője, részlet)