Az egyik kér, a másik szervez, a harmadik meg ad

Az események felgöngyölítéséhez felvettem a kapcsolatot az ügyben főszerepet játszó személyekkel, akik készségesen segítettek nekem, így összeállhatott az alábbi írás, amelynek segítségével most az olvasók is megismerhetik ezt a példaértékű történetet. A lány anonimitását szeretnénk megőrizni, ezért írásunkban a Kriszti nevet kapja.

Bevezetőül szóljanak az egyik segítségnyújtó szavai:

„Nézem a közösségi médiát, ontja a negatív híreket, az emberek cukkolják egymást. Az idei COVID-helyzet miatt mindenkinek váratlan kihívásokat kellett megoldani, egy kicsit el is merültünk ebben. Sokszor jutott eszembe az elmúlt év végén, hogy tényleg azon kell pörögni a családnak, hogy az internet jelerőssége gyenge? Jómagam gyakran adományozok, főként úgy, ha személyesen egy konkrét személyt tudok segíteni. Amikor tudomást szereztem a lány sorsáról, azonnal léptem, és utaltam pénzt. Amikor én pályakezdő voltam, egy plébános megengedte, hogy az örökölt lakásában lakjak, és spóroljak az újra. Megbízott bennem, segíteni akart személyesen nekem. Micsoda terhet vett le rólam, sosem fogom elfelejteni. Kihez forduljunk segítő szándékkal, ha nem egy fiatal lányhoz, aki egyedül él, bizonytalanságban?

Milyen jó, hogy vannak, akik észreveszik a szükséget, akik nem közönyösek, mernek szólni, akik hisznek a jóban.

Aki észreveszi a szükséget, éppoly fontos, mint aki támogatást ad.”

Ismerjük meg a történetet:

Kriszti osztályfőnöke egy októberi tanári értekezleten beszélt először a nehéz helyzetben lévő diákról. Beszámolt a kollégáinak arról, hogy Krisztinek romlik a teljesítménye, egyre rosszabbak az osztályzatai. Mivel 12. osztályos, érettségi és felvételi előtt áll, most különösen nagy szüksége lenne a jó jegyekre, az odaadó tanulásra. Az osztályfőnök nem csak a puszta tényeket sorolta fel, figyelmesen, szeretettel ennek a teljesítményromlásnak a hátteréről, az emberi dimenziókról, a lány hányatott sorsáról is beszélt. Az édesanyja, akinek több kapcsolatból több gyermeke is volt, Krisztiről öt éves korában lemondott. Amikor már küszöbön állt a döntés, hogy a kislány nevelőotthonba kerül, jelentkezett érte az apai nagymama, aki vállalta a nevelését. Sajnos ez sem jelentett a kislánynak stabil megoldást, mivel nagymamája nem rendelkezett biztos anyagi háttérrel, a lelki biztonság pedig azért hiányzott, mert felerősödtek az időnként megjelenő édesapa alkoholproblémái, a gyermek verbális és fizikai bántalmazás áldozata is lett.

Kriszti az általános iskola elvégzése után ötosztályos gimnáziumba került. Ezzel egyidőben meghozta azt a bátor döntést, hogy elkezd leszakadni a labilis hátteret nyújtó családtól. Felvételt nyert egy kollégiumba, ahol határon túli magyarok, szociálisan rászoruló középiskolások lakhattak, egyúttal tehetséggondozó program is volt. Kriszti három évig a hétvégékre még hazajárt, de az utolsó évben már ennek sem látta értelmét, és elkezdett a saját lábára állni. Munkát vállalt, Tescóban dolgozott, volt pénztáros, takarító. Mivel azonban minden szabad idejében dolgozott, hogy tudjon venni magának ennivalót, ruhát, tisztálkodási szereket és egyéb alapdolgokat, a két intézményben, a kollégiumban és az iskolában egyre kevésbé tudott teljesíteni, megfelelni az elvárásoknak. A jegyei romlani kezdtek, a kollégiumba nem ért vissza az előírt időben, esetenként nem volt jelen a kötelező tanulóidőben, a megadott programokon.

Egyszerű lenne legyinteni, hogy na tessék, íme egy megbízhatatlan, lázadó fiatal!

Milyen jó, hogy ehelyett az osztályfőnök fontosnak tartotta megismerni a hátteret, a mélyebben húzódó okokat. Megtudta nem csak a fent leírtakat, hanem arról is meggyőződhetett, hogy Kriszti lelkiismeretes, becsületes, messzemenőkig jóakaratú lány. Nem csak magát próbálta ellátni ugyanis a munkával keresett pénzből, hanem igyekezett támogatni a féltestvéreit is, akikkel időnként találkozott, sőt, olykor bevásárlással segített egy ismerős nénit is.

Az igazgatóhelyettes asszony még alig pár hete dolgozott az iskolában, amikor az értekezleten elhangzottak az osztályfőnök szavai, aki beszámolóját ezzel zárta: „Én már tehetetlen vagyok, mit gondoltok, mit tehetünk érte?”. A kollégák segíteni akartak, ki-ki, ahogy tudott. Néhányan ingyen korrepetálást ajánlottak fel Krisztinek. Más időnként felhívta, megkérdezte, hogy van – hiszen a gimnazisták digitális oktatásban vettek részt, így elmaradtak a napi szintű személyes találkozások.

Az igazgatóhelyettesnek pedig – akinek még az egyetemista gyerekei is azon töprengtek, hogyan segíthetnének – eszébe jutott egy régi kolléganője, akiről tudta, hogy a Fokoláre Mozgalom aktív, lelkes tagja, és lehet rá számítani, ha segítségkérés híre jut el hozzá. Felhívta, és valóban, ezúttal is tudott közvetíteni, tudta, milyen csatornán kell eljuttatni a „segélykiáltást”, hogy az célba érjen. Emellett szintén az iskola helyettes vezetője volt az, aki pozíciójának köszönhetően könnyebben, gyorsabban tudott tárgyalni Kriszti érdekében a hivatalos szervekkel, például a gyámüggyel és a kollégium vezetőjével. Őszintén csodálja Krisztit, amiért nem züllött el, nem hagyta, hogy lehúzza a környezet, hanem fel tudott állni, bátran úgy döntött, hogy otthagyja a rossz irányba haladó családtagokat, saját lábára állt, és nem várt arra, hogy majd csak megoldódik valahogy az élete. Tette mindezt olyan csendben, visszafogottan, panasz nélkül, hogy az osztálytársai csak nagy vonalakban ismerték a hátterét. Kevés barátja volt, fakadhatott ez abból is, hogy a munka mellett gyakorlatilag semmire nem maradt ideje, de abból is, hogy szégyellte a vele történteket, nem akarta, hogy kérdezgessék, pláne hogy lenézzék, vagy akár sajnálják. De azért is alakulhatott így, mert Kriszti a megélt viszontagságok miatt érettebb a koránál, egész más problémái vannak, mint egy rendezett családban élő kortársának.

Egy dolog volt még nagyon fontos: olyan tapintatosan felajánlani a segítséget, olyan diszkrécióval kezelni a nehézségeket, hogy Kriszti ne érezze tolakodásnak. Ne érezze azt, hogy túlságosan belépnek az életébe – melynek hajóját a viharos tengeren is ügyesen kormányozta –, ne érezze úgy, hogy rátelepszenek, és a feje fölött döntenek. A diszkréció egyébként olyan jól működött, hogy senki se dicsekedett a maga részével, a tanári gárda tagjai se nagyon tudták egymásról, ki hogyan segít, csak véletlen derültek ki esetek, hogy valaki éppen Kriszti érdekében jár el.

Egy házaspár (álnevük legyen Anna és András) a Facebook-on a Fokoláre Mozgalom oldalán találkozott a felhívással, hogy aki tud segíteni az érettségi előtt álló lánynak, jelentkezzen a megadott elérhetőségen. Ők ismerték és fel is hívták az összekötő embert, aki tovább tudta irányítani őket az igazgatóhelyetteshez, így azóta már közvetlenül vele tartják a kapcsolatot.

Miért ütötte őket szíven ez a felhívás, miért érezték megszólítva magukat?

A szeptemberi életige („Adjatok és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”) magyarázatában nagyon megérintették őket a következő mondatok: „Isten nem azért tesz így, hogy mi meggazdagodjunk. […] Azért tesz így, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni; hogy Isten javainak kezelőiként – hiszen minden az Övé – a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat.”

Látták maguk körül, hogy a világjárvány miatt sokan elvesztették a munkájukat, sok család nehéz helyzetbe került, az ő életük viszont kimondottan harmonikusan, nyugodt mederben telt, András otthonról is tudott dolgozni, anyagilag is, lelkileg is megerősödtek ezekben a hónapokban.

Azt érezték, ezzel nem csak az lehet Isten terve, hogy ők jobban vagy kényelmesebben éljenek

– amit Istentől kaptak, azt bölcsen akarták felhasználni, valamit vissza akartak ebből adni mások felé. Az dolgozott bennük, hogy ha Isten meghívást ad valamire, alkalmat is fog nyújtani annak kivitelezésére. Adódott is ősszel egy-egy alkalom, de azok csak egyszeri apróbb támogatási lehetőségek voltak. Aztán amikor meglátták a Fokoláre Facebook-oldalán ezt a felhívást, úgy érezték, nekik szól.

Először felajánlották a régi családi laptopot, amit Anna még az egyetem alatt használt, és ami aztán a dédnagymamát szolgálta, ő Skype-olt rajta, de már neki sem kellett. A még jó állapotú gép így Krisztié lett, erre égető szüksége is volt, hiszen akkor a középiskolások a veszélyhelyzet miatt már online oktatásban vettek részt. Következő támogatásnak kigondolták, hogy egy rendszeres kis összeggel segítik az érettségire készülő lányt, de aztán Anna körbetelefonálta a közeli barátokat is, akikről tudta, hogy hozzájuk hasonló anyagi helyzetben vannak. Megkérdezte őket, tudnák-e Krisztit támogatni. Egy-két napon belül érkeztek is a pozitív válaszok, és egy lelkes állandó kis csapat verbuválódott, akik havonta fix összeggel segítenek.

Ez már akkora havi „ösztöndíj” lett, hogy Kriszti felmondhatott a munkahelyén, és a tanulásnak tudja szentelni az idejét.

Anna és András azt is felidézte magában, hogy ők milyen szerencsések voltak tinédzserként: fix családi háttér, szerető szülők, nagyszülők, és gondtalan középiskolás évek, amikor nem volt más dolguk, csak a tanulás. A család esténként imádkozik is Krisztiért, sokat gondolnak rá, mindig örülnek, ha az iskola helyettes vezetőjétől híreket kapnak róla. Közvetlen kapcsolatuk ugyanis nincs Krisztivel, határozott döntésük, hogy a névtelenségbe burkolóznak, nem akarják, hogy a fiatal lány lekötelezve érezze magát. Ők ezt egyszerűen úgy tekintik, hogy a Jóisten meghívására igent mondtak, a továbbiakat is az Ő kezébe helyezik.

Négy család adományaiból áll össze az a havi összeg, amivel támogatják Krisztit. Azzal a kéréssel (nevezhetjük feltételnek is), hogy szentelje az idejét újra a tanulásnak, szorgalmasan hozza fel újra a jegyeit, álljon helyt az iskolában, aztán majd az érettségin és a felvételin.

Most épp így is tesz, félszegen, de örömmel elfogadta a felajánlott pénzt, tudva, hogy ez jóakaratú emberektől érkezik, és az ő számára óriási segítség. Tudja közben azt is, hogy ez átmeneti állapot, pont azért is kell odaadóan tanulnia, hogy továbbtanulhasson – és az egyetem mellett majd valószínűleg újra dolgoznia kell, hogy fenntartsa magát. Új kollégiumot is kell keresnie, mert a jelenlegiben csak középiskolás tanulók lakhatnak. Szükség lesz tehát még a benne lévő erőre, bátorságra, kitartásra.

Most egy értékes ajándékot kapott a felkészüléshez, erőgyűjtéshez: időt. És azt a bizalmat, hitet, hogy mindig vannak körülöttünk jó emberek!

A támogató családok azt is átérezték, hogy milyen nehéz lehet Krisztinek a karácsony, amikor mindenki a családjával ünnepel. Szerették volna, ha Kriszti érezné személyes szeretetüket is, és családjuk része lenne, amennyire lehet. Ezért karácsonyra kis csomagocskát készítettek neki, amiben az apró ajándékok mellett a kisgyerekek Krisztinek készített rajzai is benne voltak. Ez nem csak Kriszti számára volt ajándék, hanem építette a segítő családokat, fontos tapasztalat volt még a gyerekek számára is.

A karácsony, a téli szünet még egy gyakorlati okból is nehéz volt: a kollégium bezárt a januári iskolakezdésig. Erre is megoldást kellett találni Krisztinek. Itt is érkezett segítség: egy idős házaspár fizette neki a két hétre otthont adó szállást.

Zárásul Annát és Andrást idézem: „Amink van, az nem a miénk, az anyagi dolgainknak csak a kezelői vagyunk. A talentumhoz tudnánk ezt hasonlítani: nem áshatjuk el, csak akkor lesz több, ha továbbadjuk. (…) Nehezen álltunk rá az interjúra, de aztán arra gondoltunk, hátha gyümölcsöző lesz ez a történet, hátha a cikk olvasói között lesz olyan, aki mostantól nyitottabb szemmel fog járni, és egyszer ő is tud majd másoknak adni.”

Igen, hátha… Mi hisszük, hogy sok jó ember van a világban!