Az elvilágiasodás kora és ami azon túl van

Richard Dawkins, Christopher Hitchens, Daniel Dennett és Sam Harris^[1] neves amerikai tudósok tollából a közelmúltban Isten létét tagadó, a vallást a képzelet szüleményének kijelentő, sőt maró éllel a vallást méregnek nevező könyvek sora jelent meg az Egyesült Államokban. Nem csak a kritika által egyaránt dicsért és elmarasztalt tartalmuk miatt kell szót ejteni ezekről a könyvekről, hanem önmagában azért, mert ilyen témával jönnek. Az emberiség történetére tekintve feltehetjük a kérdést, hogy alakult ki ez a szemléletmód? Miért törekszik a nyugati kultúra arra, hogy száműzze Istent és a vallást a politikából, gazdaságból, oktatásból, tudományból, technikából, művészetekből, az élet szinte minden színteréről?

A kereszténység hajnala

Kezdjük az időutazást a Kr.u. 130-ban, amikor egy ismeretlen szerző Diognétoszhoz írt levelében ezt a írja a kor keresztényeiről:

„A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. … Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. … Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.  A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is itt vannak a világban, de ők sem e világból valók.”^[2]

A Német-római Birodalom kora

A 8. század végére a keresztények társadalmi helyzete mélyreható változáson ment keresztül. Míg születésük hajnalán saját hazájukban is idegenek, „a világban, de nem a világból” valók voltak, amikor III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt a Német-római Birodalom császárává koronázta a régi Szent Péter-bazilikában, egy keresztény birodalom keresztény uralkodójának alattvalóivá váltak.

_{Részlet a Vatikánból: III. Leó pápa császárrá koronázza Nagy Károlyt (Wikimedia Commons)}

Ez a nagyívű történet egyszerre lenyűgöző, összetett és bizonyos szempontból csodával határosnak nevezhető, ám nem  könnyű felismerni azokat a logikus lépéseket, amelyeknek következményeként alakult így a történet. Talán jogos a kérdés, hogy ez egy természetes fejlődés eredménye?

Része-e az Egyház küldetésének, hogy egy látható birodalmat hozzon létre ezen a világon, saját területtel, törvényekkel és polgárokkal, akik kifejezetten ragaszkodnak az Egyház tanításaihoz és küldetéséhez?

Megpróbálhatunk elméleti választ adni erre a kérdésre, de tanulhatunk valamit abból is, ami a történelemben történt. Az egyház ma is létezik, bár nincs keresztény birodalma vagy császára. Ami történt, nem volt elkerülhetetlen, de jó okunk van azt feltételezni, hogy valószínűleg megjósolható volt. Elég csekély volt az esély arra, hogy az Egyháznak sikerül első kísérletre megmaradni „a világban, de nem a világból”.

Egy lovassportból vett hasonlattal élve keményen megdolgozott a pénzéért, de talán a léc túl magasan volt ahhoz, hogy ne verje le. Hadd soroljak fel néhány szempontot, ami miatt nehéz lehetett és lehet megmaradni a keresztény szeretet iránti elkötelezettség útján: jelentős számú kevésbé szent pápa és kevésbé bölcs császár, belülről az „eretnekek”, kívülről pedig a „hitetlenek” támadásai; továbbá, ha spirituális értékeket ér támadás, nem próbálnánk akár földi hatalommal is védelmére kelni? Hogy tartsunk ki, miközben odafordítjuk a másik arcukat is?

Kihívások minden irányból

Mégis, azt mondanám, a legnehezebb kihívás ebben a bizonyos törekvésben az volt, hogyan kezeljék az egyén Istentől kapott szabadságát. A más hitű idegeneket csak akkor fogadják a Birodalomban, ha beleegyeznek a megkeresztelkedésbe? Ha egy keresztény birodalomban a szülők jámbor keresztények, mi van akkor, ha a gyerekek elhagyják szüleik hitét? Mi van akkor, ha a Birodalom egyes részein egy kisebbség többségbe kerül, és megköveteli, hogy megválaszthassa saját erkölcsi szabályait és törvényeit, amelyek kifejezetten elutasítanak minden keresztény befolyást? Mit kell tennie az Egyháznak? Mit tegyenek a keresztények? Összegyűjtsék csapataikat és ellentámadásba lendüljenek? De milyen taktikával? És mi a végcél? Mindent feltéve egy lapra egyenesen egy keresztény világbirodalomra törekedni?

_{François Marius Granet: Egy parasztlány búcsút vásárol, 1825 (Wikimedia Commons)}

Bármi legyen is a válasz ezekre a kérdésekre, a nyugati kultúra szekularizációja valóság. Lehetetlen pontosan meghatározni, mikor kezdődött. Michael Allen Gillespie^[3] szerint gyökerei egészen a 14. századig nyúlnak vissza, amikor Petrarca^[4] az egyén belső világának adott hangot, valamint összeomlott a skolasztikus filozófia, vagyis az egyetemességen és tekintélyelvűségen alapuló világkép, és helyébe lépett az egyetemességet elvető nominalizmus. A különféle erők egymásnak feszülésében a reneszánsz és a reformáció is szerepet játszott, akárcsak az értelmiségiek jelentős részének az a nézete, amely szerint az empirikus tudomány bebizonyította, hogy a vallási igazság tévhit és babona keveréke.

Hogyan tovább?

Mi, akik keresztények vagyunk, eltűnődhetünk, hogy mit tegyünk. Be kell látnunk, hogy a szekularizáció térhódítása nem éppen sikertörténet. Vannak, akik azt állítják, hogy a két világháború és a totalitárius rendszerek felemelkedése a huszadik században a felvilágosodás korszakával kezdődő megállíthatatlan folyamat eredménye voltak. De már a tizenkilencedik században voltak olyan gondolkodók, mint Dosztojevszkij^[5] és Nietzsche^[6], akik elképesztő előrelátással írtak egy olyan jövőbeni nihilista társadalomról, amely Nietzsche kifejezésével „meggyilkolta Istent”.

Dosztojevszkij pedig így fogalmazott: „ha Isten halott, akkor mindet szabad” – beleértve a gulágokat és a gázkamrákat is.

Mégis, az olyan gondolkodók, mint Michael Gillespie, Eric Voegelin^[7], David Walsh^[8] és Charles Taylor^[9] úgy gondolják, hogy a nyugati kultúra keresztény kezdeteitől a szekularizáció kialakulásáig tartó történet egy folyamat eredménye, nem pedig szakadásé. Még Marxról is elmondható, az „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” logikáját követve, hogy semmi másra nem vágyott, mint az emberi testvériségre, amelynek gyökerei az ókeresztény közösségben gyökereznek, amelynek tagjai mindenben közösek voltak, és senki sem látott szükséget – bár Marx úgy gondolta, hogy ezt emberi eszközökkel el lehet érni. Ez a folytonosság azt jelenti, hogy nem csak azt lehet nyomon követni, hogy mi ment rosszul, hanem néhány iránymutatást is kaphatunk arra vonatkozóan, hogy mit kell most tenni.

_{Szabadság, egyenlőség, szekularizáció! – hirdeti a tábla Párizsban, az azonos neműek házasságáért való tüntetésen, 2013. januárjában (Wikimedia Commons)}

A trójai faló

A 21. század első negyedére világossá vált, hogy a nyugati társadalmakat súlyosan fenyegeti a belső megosztottság, széttagoltság, kulturális összeomlás és az intézményeikbe vetett általános bizalomvesztés; és határaikon túl Afrikában és Ázsiában hatmilliárd ember egyáltalán nem szimpatizál a Nyugattal. A nyugati társadalmak már évtizedek óta minden pénzüket az ütősnek vélt liberális demokráciák, a szabad piacgazdaságok, valamint a tudomány és technológia kombinációjába fektették, ráadásul az egyének megválaszthatják saját értékeiket, erkölcsi szabályaikat és életmódjukat. Talán ez a ráadás lesz a trójai faló a történetben. Ha az önzés, a lazaság és a fogyasztói hedonizmus jellemzi a kultúrát, hogyan maradhatna fenn? Természetesen ki lehet játszani a mesterséges intelligenciát aduásznak, de ettől ne várjunk sokat.

Tehát a kérdés még mindig ez: mit tegyenek a keresztények? Kapnak egy második esélyt? Tanulnak-e a múltjukból, és újra megpróbálják meggyőzni a világot arról, hogy valóban nincs más megoldás a problémákra és kihívásokra, mint gyakorlatba ültetni a felebarát iránti szeretet egyszerű, mégis mély szabályát?

^{[1] Olyan neves tudósok, akik kutatásaikkal az ateizmust és szekularizmust népszerűsítő Új ateizmus társadalmi és politikai mozgalom zászlóvivőiként azt a nézetet hirdetik, hogy a vallás babona, melyet nem szabad egyszerűen eltűrni. Szerk. Forrás: Wikipédia
[2] (A fordítás forrása: http://tomkaferenc.hu/konyveim/a-keresztenyseg-az-orom-vallasa/83-keresztenyek-tanusagtetele-a-vilagban-es-a-diognetoszhoz-irt-levelben1/)}

^{[3] Amerikai filozófus (1951-)
[4] Francesco Petrarca (1304-1374) a reneszánsz korai évtizedeinek egyik legnagyobb olasz költője.
[5] Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) „vallása pravoszláv kereszténység, nemcsak a Biblián épül, hanem azokon a tradíciókon is, amelyeket a pravoszlávia évszázadokon át táplált”. (Laziczius Gyula: Dosztojevszkij fejlődése IV.)
[6] Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844-1900) a vallást hazugságnak tekintő német klasszika-filológus.
[7] Eric Voegelin (1901-1985) német-amerikai filozófus, szociológus, politológus
[8] David Walsh a washingtoni Catholic University of America politikatudomány professzora
[9] Charles Taylor (1931-) kanadai filozófus}