Madeleine Delbrêl: aktivista és misztikus

1933. október 15-ét írunk. Madeleine Delbrêl és két másik lelkes szociális munkás hölgy letelepedik Párizs egyik déli, kommunista külvárosában, a Szajna-parti Ivry-sur-Seine-ben, amit aztán soha többé nem hagynak el. Keresztényként abszolút társadalmi kisebbséget képeznek a kommunisták között, akik addigra kézbe vették a helyi szociális és politikai életet. Mindeközben a plébániára visszahúzódó többi hívek zárt közösséget alkotnak, semmilyen kapcsolatuk nincs a kommunistákkal.

„Madeleine és társnői nem hajlandók csakis a plébániai környezetben élni, nem akarnak azonosulni a területet uraló hatalommal, akkor sem, ha az éppen katolikus. Azonban nem akarnak foglyul esni a politikai harc logikájának sem. Az „utcán” akarnak találkozni az emberekkel, vagyis az életük konkrét valóságában. Megrendíti őket, milyen nyomorúságos állapotok között élnek a munkások tömegei és családjaik.

Madeleine és barátai nem a plébániához kötődő emberek akarnak lenni, hanem mindenki felé nyitottan akarnak élni, az utcákon: „»Az evangélium köré gyűlve értettük meg, mit kell tennünk« – írják az evangéliumi körökről, azokról az összejövetelekről, amelyeken az evangéliumot olvasták a valós helyzetekre vonatkoztatva.”^[1] – emeli ki Andrea Riccardi Perifériák című könyvében.

Jelentéktelenül kicsinek tűnő apostoli kaland veszi kezdetét. Madeleine barátságot köt Ivry kommunistáival, akiknek nagyra tartja odaadását. Később, a háború éveiben együtt dolgozik az önkormányzattal a Szociális Szolgálat színeiben. Bár hatékony munkája nyomán a 40-es évek végén a kommunista városvezetés szorosabb együttműködésre kéri fel, Madeleine egy idő után otthagyja ezt a munkát, hogy a körülötte kialakuló Irgalmasság csoportnak éljen.

_{Madeleine Delbrêl a társnőivel}

„A Raspail utca 11. alatti ház, ahol Madeleine és társai berendezkedtek másfél évvel Ivrybe érkezésüket követően, hamar központtá vált – olvassuk a 15 nap imádság Madeleine Delbrêl gondolataival c. kötet előszavában, mely felvázolja Delbrêl életútjának főbb szakaszait. – A ház ajtaja bárki előtt nyitva állt. Mindenki biztos lehetett abban, hogy szívesen fogadják, és ha szüksége van rá, segítenek neki. Itt született számos kis és nagy ötlet a szükséget szenvedők szolgálatára. Madeleine és társai nem voltak híján a képzelőerőnek. Az alázatos szolgálat éppúgy lelkesítette őket, mint a nagy ügyek: kiállni a Rosenberg házaspárért vagy a halálraítéltekért az Egyesült Államokban, támogatni egy kommunista aktivistát, akit a háború végén homályos okokból börtönöztek be. Csoportjukhoz, amelynek az »Irgalmasság« nevet adták, számos fiatal nő csatlakozott.  Hozzávetőleg tizenöt kisközösséget alkottak”^[2].

Később ezek a közösségek egyszerűen a Madeleine Delbrêl csoportjai néven terjednek el. Olyan laikusok a tagjai, akik az evangéliumi útmutatást kívánják követni szegénységben élő nem hívők között, elmélyült testvériségben.

A kommunisták között dolgozva mély barátságba kerül többükkel, nagyon sok mindenben megérti őket, de – főleg az eszmék szintjén – egyre jobban ráébred a távolságra is tőlük.

„Lenin írásainak alaposabb tanulmányozása és az Evangélium elmélyültebb olvasása ráébresztette őt annak nehézségére, hogy keresztény hitét és apostoli életét a marxistákkal szoros kapcsolatban teljesítse ki. Személyesen átélt mostoha tapasztalatait később megírta a Marxista város, a misszió földje című munkájában. Kommunista barátai nem nehezteltek érte, mert meg voltak győződve Madeleine tevékenységének hitelességéről és a szegények iránti őszinte elkötelezettségről. (…)

Korán felismerte azt is, hogy néhány keresztény munkáltató nem tulajdonít jelentőséget a szociális politikának. Madeleine állásfoglalása egyszerre volt lojális és éleslátó. Nem próbált plébánián belüli plébániát alapítani, de véleményét mindig egyértelműen elmondta arról, hogy a gyülekezetből hiányzik az apostoli lendület. Mindezt harciasság nélkül, ám meggyőződéssel és kérlelhetetlenül tette, akárcsak a marxistákkal.”^[3].

_{Madeleine egy ünnep után}

Bekapcsolódik a francia egyház forrongó változási hullámába, különösen a társadalmi-szociális téren. Szívesen kérik ki véleményét, konferenciákra megy előadni. A munkáspapi mozgalom támogatója (Suhard bíboros kinevezi a kezdeményezés megszületésében szerepet játszó tanácsadói bizottság tagjává) Charles de Foucauld kistestvéreihez is eljár, részt vesz a Francia Misszió Szemináriumának megalapításában…

„Madeleine ezzel együtt egészen eredeti jellemvonásokat mutat, sajátos női szemléletmód, evangéliumi bölcsesség jellemzi és nagy rokonszenvet érez a környezet iránt, amelyben él: »A falon ott van a település térképe – mesél Madeleine egy találkozóról a szociális központban. – A csoport azonnal két részre oszlik: minden nő az ablakhoz megy, minden férfi a térképhez. Jelentéktelen, mégis sokatmondó dolog. A nők számára az élet nagy tanítómester.«^[4] ”^[5]

Madeleine fiatalkorától gyenge egészségének a sok munka nem tesz jót, egyre többet betegeskedik, a szülei helyzete is az ő vállát terheli. Mindössze 60 évesen váratlanul hal meg. Társai 1964. október 13-án késő délután találnak rá holtan az íróasztalánál.

De mi is alakította ennek a lánynak a személyiségét, milyen történések hatására kezdett bele társnőivel 29 évesen a korabeli francia közegben legalábbis ellentmondásosnak ható életbe, amelyben összekapcsolódott az egyházhoz tartozás és a munkások és szegények melletti (a kommunistákra jellemző) elköteleződés? Hogyan vált a 20. századi nyugati egyház szociális hivatásának zászlóvivőjévé?

Madeleine Delbrêl Nyugat-Franciaországban született. Bár gyerekkorában járt hittanra, a hit iránt itt felkeltett érdeklődését elsöpörték a kamaszkorában sűrűn látogatott irodalmi és filozófiai körök, amelyekbe apja vezette be. Tizenöt vagy tizenhat évesen elfordult a hittől és ateista lett. Ám ezekben a körökben is találkozott keresztényekkel, és mivel nyitott szellemű volt, érdeklődéssel fordult feléjük is. Köztük ismerte meg Jean Maydieu-t, akibe szerelmes lett. Bár kapcsolatuk tartósnak ígérkezett, Jean váratlanul elhagyta, és belépett egy szerzetesrendbe. A lányt mélyen megsebezte a szakítás, és időbe telt, míg azt elfogadta. Húszéves volt ekkor. Közben történt egy másik meghatározó élménye is: a megtérés. Felfedezte Istent, aki – saját szavai szerint – mindig „egy személy” volt számára. Saját útja keresésébe fogott. Egyházi csoportokat, lelkiségeket ismert meg. Későbbi élethivatására a legnagyobb hatással az apostoli lelkületű Lorenzo atya volt, aki megismertette vele az Evangéliumot s annak radikalitását. Madeleine „lassan ráébredt, hogy nem hívők és szegénységben élők közé vágyik, hogy körükben élje meg az Evangéliumot, ahogy ő mondta, »vállt vállnak vetve« velük”. Tervébe két barátnőjét is bevonta. Letették a szociális munkás diplomát, hogy munkájuk során kapcsolatba kerülhessenek ezekkel az emberekkel, majd elköltöztek Ivrybe. Ott újabb társak csatlakoztak hozzájuk, és belefogtak egy hiteles evangéliumi kalandba…

De vajon melyek ennek a kalandnak a megkülönböztető jegyei, és milyen misztika áll a hátterében? Madeleine és társnői a szociális tevékenységet – ahogyan ő írja – az „egyetemes testvérek” családias lelkületével és hozzáállásával végezték, nem pedig kontrollt gyakorolva, bürokratikus és elnyomó módon.^[6] A szükséget szenvedő embereket nem „eseteknek” tekintették, hanem a női közösség barátainak. Közel lenni a peremen élő emberekhez és konkrét drámáikhoz: ez volt Madeleine és barátnői hivatása. Nem érezték magukat különbözőnek az emberektől, még ha az evangéliumi üzenet tanúságtevői is voltak…

Arra éreznek hívást, hogy az emberek között kell legyenek, anélkül, hogy külön világnak éreznék magunkat (legyen az a plébánia vagy a szerzetesi közösségek világa), az emberekhez hasonlóan öltözködve, mellettük lakva. 1937-ben Madeleine kiadja a Nous autres, gens de la rue (Mi, az utca emberei) című kötetet:

„Mi, az utca emberei minden erőnkkel hisszük, hogy ez az utca, hogy ez a világ, amelybe Isten helyezett minket, az életszentségünk helye. Mivel a szeretetben örömteli tevékenységre találtunk, nem teszünk különbséget imádság és cselekvés között. Számunkra az imádság cselekvés és a cselekvés imádság…”.^[7]

E nők tevékenységének a célja nem a hittérítés volt, nem is a kommunista propaganda elleni küzdelem, hanem hogy létrehozzák az élet egy olyan terét, ahol az „egyszerű, ragályos és testvéries szeretet” uralkodik mindenkivel kapcsolatban. Abban hittek, hogy így áramlik a szeretet abban a világban, amelyben élnek, amelyre nem kívülről tekintettek rá, nem ítélkeztek felette.

Riccardi professzor úr így zárja Perifériák c. könyvének róla szóló fejezetét: „Ami különösen szíven üti az embert Madeleine Delbrêl történetében és írásaiban – amelyekre erősen rányomja bélyegét emberi tapasztalata és az őt körülvevő világ konkrét megfigyelése –, az nem más, mint a perifériák és azok szegénysége, nyomora, ellentmondásai iránt érzett evangéliumi „szenvedély”. Egy kisebbségi társadalmi helyzetben kiforrott szenvedélyes szeretet ez, amelynek állandóan megoldhatatlan problémákkal kellett szembesülnie. Ez a hozzáállás egy mély missziós életérzés kifejeződése, amely a 20. században nem kevés embert érintett, nem csupán a világ déli részén, más civilizációkban és kultúrákban, hanem magában az európai városban is.

A cikk forrásául szolgáló könyvek: Andrea Riccardi: Perifériák, és Bernard Pitaud: 15 nap imádság Madeleine Delbrêl gondolataival a Vigilia és az Új Város Kiadó jóvoltából magyar nyelven is olvashatóak.

_{[1] Andrea Riccardi: Perifériák, Budapest, Vigilia Kiadó, 2023.
[2] Bernard Pitaud: 15 nap imádság Madeleine Delbrêl gondolataival, Budapest, Új Város Kiadó, 2021.
[3] u.o.
[4] Charles F. Mann: Madeleine Delbrêl. Una vita senza frontiere. Gribaudi, Milano, 2004, 93–94.
[5] Andrea Riccardi: Perifériák
[6] Vö. Madeleine Delbrêl: Professione assistente sociale. Gribaudi, Milano, 2007.
[7] Madeleine Delbrêl: Noi delle strade. Gribaudi, Milano, 1969, 88.}