Az idősek és álmaik: van-e helyük világunkban?

Olvasási idő: 3 perc

A gyorsan változó dolgok között szerepel az öregedés kultúrája is, hisz az én nemzedékemből sokan együtt öregszenek a szüleikkel.

Ez bizonyos szempontból gyönyörű tapasztalat, mert olyan szülő–gyermek barátságot tapasztalhatunk meg, amelyet az előttünk járó nemzedékek alig ismertek. De az éremnek van másik oldala is, mégpedig az, hogy a szüleink testi hanyatlása miatti szomorúság és negatív érzelmek hozzáadódnak a saját öregedésünk miatt érzett bánathoz. Egészen más dolog hetvenévesen megtapasztalni, hogy a szülőnk öregszik és készülődik az elmúlásra, mint harmincévesen.

Világszinten elfelejtettük, hogyan kell megöregedni és meghalni. Láttam meghalni a nagyszüleimet, és megtanultam jobban élni. Ők tudtak meghalni, mert örökölték a „meghalás művészetét” a saját nagyszüleiktől és szüleiktől. Nem végeztek külön tanfolyamot, nem jártak pszichológushoz, a halál része volt az élet mesterségének.

„Félsz a haláltól, Pippo?” – kérdeztem egy idős barátomtól.

„Ez egy „masciata” (ejtsd másátá), egy olyan dolog, amit mindenki megtesz: meg fogom tenni én is, vagyis ami mindenkivel megtörténik, meg fog történni velem is” – felelte.

A „masciata” szó az ascoli nyelvjárásban (és néhány közép–dél-olasz vidéken) annyit jelent, mint ügy, dolog, mesterség; „fare le masciate”, mondják az asszonyok, amikor vár rájuk a házimunka.

Szomorú és igazságtalan azonban úgy megöregedni és meghalni, hogy közben a mobiltelefonok és a tévék előtt ülünk,

amelyek műsorai egyre inkább kizárólag az idősek piacára készülnek: tele túlzottan kíváncsiskodó bűnügyi hírekkel és ostoba vetélkedőkkel, amelyek ezenfelül a szerencsejáték kultúráját is táplálják, ráadásul közpénzből. Nyugati civilizációnk egyik nagy szegénysége, hogy megfosztotta az időseket attól az örömtől, hogy nap mint nap láthassák az unokáikat (és a gyermekeiket). Ez olyan kollektív nyomorúság, amelyet még nem tudatosítottunk magunkban teljesen. Átfogó háborút indítottunk a család ellen, még ha gyakran érthető jogok érvényesítéseképp is, de közben túlságosan alábecsültük azt a hatalmas életfájdalmat, amelyet ezzel minden korosztályban előidézünk.

Az öregedés kezelése fontos és kényes kérdés a közösségekben is. Aki egy karizmatikus közösségben él vagy azt vezeti, annak etikai felelőssége lenne mindent megtenni azért, hogy intézményeinek élete hosszabb legyen a sajátjánál – így elkerülve, hogy a karizma az ő életével együtt véget érjen. Egy öregedő közösségnek létfontosságú szüksége van fiatalokra és középkorúakra, akik életerejükkel és jövőbe vetett hitükkel képesek azt újraéleszteni. A valóság azonban azt mutatja, hogy a friss szervezetek fiatalokkal vannak tele, a régebbiek pedig öregekkel.

Mégis, lehetséges fiatalokat és hiteles hivatásokat vonzani a régi közösségekbe is – de ehhez arra van szükség, hogy a fiatalok az idősekben ne nosztalgiázó embereket lássanak. Inkább azt kellene tapasztalniuk, hogy az idősek is a jelenben élnek, a holnap előkészítésén fáradozva; hogy nem a múltban keresnek vigaszt, hanem szenvedéllyel végzik munkájukat az utolsó erejükig; és hogy ugyanolyan lelkesedéssel nyitják ki a közösség iskolájának kapuját, mint amilyen áhítattal a templomban kinyitják a tabernákulum ajtaját; és hogy legalább egy új fát ültetnek a kertbe, hogy árnyékot adjon a jövőnek.

Elsősorban nem a tagok átlagéletkora az, amely ma távol tartja a fiatalokat sok közösségtől, hanem annak a reménységnek a hiánya, hogy a jelen és a jövő még lehet szép.

Egy közösség már halott, amikor a tagjai abban bíznak, hogy nem fognak újak csatlakozni, mert nem kívánják másoknak a saját boldogtalanságukat. És így az idősek megszűnnek jövőt nemzeni; a maradék kevés fiatal is megöregszik belülről, fiatalságát kényszerű áldozatként éli meg, és mindenki feje fölött beborul az ég. Kapcsolat van az idősek álmai és a fiatalok próféciái között: a fiatalok csak olyan környezetben tudnak prófétálni, ahol az idősek és a felnőttek reményteli álmai felvidítják a légkört.

Ez igaz a polgári és gazdasági életre is, mert az egyik legnagyobb akadály, amellyel a fiatalok ma szembesülnek, az a felnőttek és az idősek nagy, jövőt szülő álmainak hiánya; s ez még inkább igaz azokra a közösségekre és szervezetekre, amelyek kollektív eszmények köré csoportosulnak.

Még egy haldokló közösség is feltámadhat, ha legalább egy fiatal elkezd prófétálni egy olyan térben, amelyet az idősek életre szóló álmai töltenek be.

A tölgyfa, amely alatt az öreg Ábrahám és Sára ígéretet kaptak, hogy fiuk születik; Sámuel meddő anyjának, Annának könnyei és Erzsébet meglepő várandóssága mind azt hirdetik, hogy az ember lelki életében bármikor születhetnek utódai.