„Az akadálymentesítés a szívekben kezdődik” – Nagy Sándor atya hallássérült referens

_{A cikkben lévő képek 2023. okt. 15-én készültek a Budapest-Tabáni Alexandriai Szent Katalin-templomban az akadálymentes szentmisén és az előtte tartott helytörténeti sétán.
Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Ön siket családban született, tehát a jelnyelv volt az első nyelve?

Az én szüleim siketek, így gyerekkorom óta jelnyelven beszélgettünk egymással, otthon nem a szavaké, hanem a jeleké volt az elsődleges szerep. Hallóként születtem ebbe bele, így egy sajátos szempontból ismerhettem meg a siketek világát. Egykori osztályfőnököm fogalmazott így: „A csend világában nőttél föl, Sanyi.” Ez nagyon igaz. De már egészen korán kerültem halló közösségbe is, bölcsődébe – a gyermekorvosom is javasolta ezt a szüleimnek –, és hát sok halló rokonunk is gyakran látogatott minket: nagyszüleim, nagynéném, keresztszüleim. Így a hangzó nyelvet is hamar el tudtam sajátítani.

Van arról konkrét emléke, amikor felfedezte, hogy a szülei siketsége miatt a családja más, mint a többi családok?

Ez egy érdekes kérdés, így nincs emlékem erről, ez volt a természetes számomra. Akkor tűnt fel igazán, amikor már nagyobb voltam, és mondjuk vártuk a villamost, beszélgettünk, és azt vettem észre, hogy bámulnak minket. Bosszantott engem, hogy hát miért bámulnak, de édesanyámtól mindig azt a választ kaptam, hogy azért, mert nem értik, hogyan beszélünk.

Összeségében pozitív emlékei vannak a gyerekkoráról, vagy inkább az jut eszébe, hogy sokan furán néztek a családjára?

Alapvetően pozitív, igen. Emellett azért néha megtapasztaltam, hogy van egyfajta különlegessége a családunknak. Amikor hatosztályos gimnáziumba kerültem, akkor például én is részt vettem a szülői értekezleteken, én voltam a tolmácsa édesanyámnak. Ez furcsa volt, de ugyanakkor nekem természetes is.

Előfordult, hogy a tolmács szerep miatt olyan helyzetekbe került, amiben gyerekként nem lett volna helye?

Gyakorlatilag ez végigkísérte a gyerekkoromat. Nem egyszer, nem kétszer kerültem olyan helyzetbe, ahol én voltam az interface a halló világ és a szüleim között. Volt több olyan helyzet, ami nem igazán gyerekekre méretezett. Amikor boltba mentünk vásárolni, és nekem kellett elmondani, hogy mit szeretnének a szüleim, fordítani az eladók válaszait, máskor meg hivatalos ügyeket intézni, akár telefonon keresztül. De kézenfekvő volt, hogy én fordítok, nem is nagyon volt más lehetősége a szüleimnek.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Ebben történt változás azóta? Ma már jobban megoldott, hogy a siketek tolmácsot kapjanak a különböző helyzetekben?

Állami szinten is sok előrelépés történt, vannak tolmácsszolgálatok, ahol lehet tolmácsot kérni. Meg azért a technikai vívmányok megjelenése is sok segítséget jelentett. Ugye a korábbi telefonokkal csak beszélni lehetett, aztán a mobiltelefonok már rövid szöveges üzenetet, sms-t is tudtak küldeni, a mai okostelefonokkal meg már videotelefonálni is lehet.

Az interjúra készülve megnéztem A Bélier család című filmet, melynek a főszereplője egy CODA (Child of Deaf Adults – Siket Szülők Gyermeke), és a történetben a szülőknek nagyon nehéz volt feldolgozniuk, hogy a lányuk érdeklődése egy olyan világ, a zene felé fordult, amiben ők egyáltalán nem tudtak részt venni. Az Ön családjában hogy élték meg az ilyen helyzeteket?

Gyerekkoromban én is tanultam hangszeren játszani, furulyáztam, és a tanév végén mindig volt valamilyen előadás, és ahogyan minden más társamé is, úgy az én szüleim is jelen voltak. Felnőtt fejjel reflektálva döbbentem rá, hogy ez mennyire nem magától értetődő! Nagyon megható erre az emlékre visszagondolnom, hogy édesanyám, aki nem hall, mégis ott van a gyerekének a furulya előadásán. Ez a szeretet nagyon sajátos, különleges megnyilvánulása számomra.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

A közelmúltban láttam egy koncert hirdetésén, hogy jelnyelvi tolmács is lesz az eseményen. Mit jelent a zene a siketek számára? Hogyan lesz számukra élmény egy koncert?

Az utóbbi időben kezdődtek el itthon a koncerttolmácsolások, ez korábban ritkaságszámba ment. Ugye a nagyothallók azért több mindent érzékelnek a külvilágból, míg a siketek alapvetően nem hallanak, viszont a hangok által keltett rezgéseket és a ritmust is érzékelik. Ehhez még hozzáadódik a látvány meg a tolmácsolás is, és az összhatás egy nagyon klassz élményt tud adni. Édesanyám is – bár nem hallja a zenét – nagyon szeret táncolni, ha van egy halló kísérője, akkor hamar rá tud hangolódni.

Van egy nagyon izgalmas magyar kezdeményezés is, a Beethoven-projekt. A Danubia zenekar vezetőjének, Hámori Máténak az ötlete volt, hogy egy koncertre meghívnak hallássérült embereket. Itt lufit foghatnak az ölükben, így a levegő rezgéseit jobban érzékelhetik, beülhetnek a zenekarba, megérinthetik a nagybőgőt vagy bármily másik hangszert. Hallássérült gyerekek és felnőttek is nagyon szeretik. Mi is voltunk egyszer édesanyámmal, én akkor éppen tolmácsként voltam jelen, de egy nagyon izgalmas élmény lett mindkettőnknek.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Időnként akkor manapság is tolmácsol?

Igen. A televíziós szentmise-közvetítéseken a nagyobb ünnepeken én szoktam tolmácsolni. Aztán kisebb közösségi alkalmakon, kirándulásokon, vagy ha éppen nincs tolmács, akkor a szentmisében is. De az nehéz helyzet, amikor hangzó nyelven is meg jelnyelven is kell beszélni. Ez a kettős szerep eléggé kimerítő.

Egyszerűen nehéz kétfelé figyelni vagy más oka is van?

A magyar jelnyelv nem mindig követi a hangzó nyelv mondatszerkesztését, így igazából amikor hangzó nyelven is beszélek, akkor azt kísérem le jelelve, amikor viszont nem beszélek közben, akkor a magyar jelnyelvet használom, ami sokkal egyszerűbb szerkezetű, nem mindig vannak mondjuk ragok.

Következetesen magyar jelnyelvet mond, vagyis minden nyelvnek saját jelnyelve van?

Pontosan, sokan meglepődve kérdezik, hogy a jelnyelv az nem nemzetközi? Hát nem.

De azért vannak hasonlóságok?

Vannak, persze. Német siketekkel van közelebbi kapcsolatom, egy tanulmányút keretében volt alkalmam több közösséget is meglátogatni. A különböző hangzó nyelvek is máshogyan közelítenek meg egy-egy fogalmat. Ezért amikor lefordítunk valamit, akkor egy újfajta értelmezést is adunk. A jelnyelvek is a hangzó nyelvüket követve egy-egy dolognak a sajátos oldalát emelik ki.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

A hangzó nyelvekben is sokszor egy-egy kép van a fogalmak mögött, ami nyelvenként változó, és akkor ezt próbálja meg az adott nyelven jelelni?

Igen, igen. Pont a hallássérült pasztorációnak van egy számomra kedves mondata, ami sok mindent összesűrít: „Láthatóvá tenni a hal(l)hatatlant”. Ezt érthetjük egy l-el is, vagy két l-el is. Ezen munkálkodunk egy kis csapattal a teológiai nyelv esetében is, hogy ami a hangzóbeszédben elhangzik, azt valami módon láthatóvá tegyük. Van egy kis jelnyelvi műhelyünk, ahol együtt gondolkozunk siket, nagyothalló, tolmács testvérekkel, hogy egy-egy kifejezésnek mi lehet a kézenfekvő jele. Például, ha karácsony ünnepéről beszélünk, akkor a karácsonyfa, a fenyőfa jelét mutatom. De ez a jel semmit nem mutat meg abból, hogy ez Jézus születése, és mit jelent a hívők számára. Ötleteltünk, hogyan lehetne ezt kifejezni. Megihletett Ferenc pápának egy 30 másodperces jelnyelvi videóüzenete, amelyben olasz jelnyelven boldog karácsonyt kívánt (Buon Natale): mutatta, hogy buon (jó) és natale (születés), ami egy ringató kézmozdulat. Innen jött az ötlet, hogy a karácsonyt magyarul az ajándék és kisded jelével mutassuk. A húsvétnak pedig a magyar jelnyelvben a locsolás mozdulata a jele, de ugye annak mi köze van a feltámadáshoz? Közösen találtuk ki a német jelnyelvből merítve, hogy a feltámadás jeléhez mi még hozzátesszük, hogy harmadnap. Mind az advent-karácsony, mind a nagyböjt-húsvét ünnepkör gyakori szavaira alkottunk jeleket, s ez a jelnyelvi szótár megtalálható a honlapunkon.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Kanyarodjunk még vissza egy kicsit oda, hogy hogyan lett Önből pap. Mikor érezte meg a hivatást?

Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem a természetet, szerettem kirándulni, így a gimnázium befejezése után nem is volt kérdés számomra, hogy biológiával szeretnék volna foglalkozni. Igazából az egyetemi tanulmányok alatt merült föl bennem a kérdés, hogy az az Isten, akinek az oltár körül is szolgálok, meg nagyon fontos a szerepe az életemben, kicsoda is valójában. Nagyon sok kérdésem támadt, és elkezdtem válaszokat keresni. Láttam szép papi példákat, és rátaláltam a jezsuita lelkiségre, ahol fontos volt nekem, hogy ők otthon vannak a tudomány világában és a lélek dolgaiban is. Több lelkigyakorlaton részt vettem Dobogókőn, a hitem egyre jobban mélyült, és kezdett kibontakozni, hogy az Istennek mi is a terve rólam. Kezdtem sejteni, hogy nem biztos, hogy a tudományos pálya lesz az én utam. Még befejeztem a képzést, de a szakdolgozathoz már egy olyan témát választottam, ami nem az állatvilághoz, hanem az emberhez kötődik. Egy hallásjavító műtéti eljárásnak, a cochleáris implantációnak az idegélettani hatásait vizsgáltam. Több tudományterület metszéspontjában ez egy izgalmas rápillantás volt arra, hogy hol tart a tudomány most ebben, a belső fül eredetű siketséget hogyan tudja áthidalni akár egy ilyen eszközzel. Utána egy évet dolgoztam még biológus gyakornokként, és ez az egy év munka világában töltött idő alkalmas volt a hivatástisztázásra is. Ekkortájt született meg bennem a döntés, hogy igent mondok az Úr hívására, világi papként. Jelentkeztem a bíboros úrnál, aki pedig Esztergomba küldött, és ott tanultam hat évet. Csak zárójelben mondom, hogy az itteni szakdolgozatomban is a hallást választottam, teológiai oldalról közelítettem. Azt jártam körül, hogy milyen lehetőségei vannak az embernek, hogy meghallja Isten igéjét. Szent Pálnál olvassuk, hogy a hit hallásból ered, de akkor mi van azokkal, akik nem hallanak?

És milyen következtetésre jutott?

Az izgalmas az, hogy az Isten úgy teremtett minket, hogy képesek legyünk meghallani az ő igéjét a hallássérültségtől függetlenül, merthogy ő a szívünkön keresztül szól. Olyan szép, ahogyan Benedek pápa megfogalmazta a siket ember meggyógyítása evangéliumi magyarázatában, hogy nemcsak fizikai eredetű siketség létezik, hanem lelki siketség is.

Vannak, akik kiválóan hallanak a fülükkel, de a szívük zárva, és vannak, akik egyáltalán nem hallanak a fülükkel, viszont a szívük nyitva.

Ez a szép ebben, hogy bár lehetnek érzékszervi akadályok, a legfőbb akadályok mégis a szívünkben vannak, amiket legtöbbször saját magunknak építünk, vagy éppen a környezetünkből rakódnak ránk. Az akadálymentesítés elsősorban a szívekben kezdődik. Ma már sokat hallunk erről, hogy mi mindent érdemes megtenni, és hogy mennyi energiát meg időt kell belefektetni. Van egy ilyen része is, de igazából, ha szerető figyelmességgel fordulunk a másik felé, akkor nagyon sok akadályt át tudunk lépni. Ha például egy siket testvérrel beszélgetek, akkor tartom a szemkontaktust, egy picit lassabban beszélek, artikuláltabban, de nem túlzottan, hogy az már bántó legyen. A legtöbb siket testvér nagyon jól tud szájról olvasni, és már ez az apró figyelmesség nagy hálára indítja őket. És ha még egy-két jelet is tud az ember…

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

A hitet otthonról, a családból hozta vagy önállóan talált rá?

A nagyszüleim szorgalmazták, hogy járjak hittanórára, templomba. A szüleim – pont azért, mert siketek – nem nagyon jártak templomba, mert nem tudtak bekapcsolódni. Akkoriban nem is tudtak róla, hogy van egy hallássérült hívő közösség. De engem szabadon hagytak, jártam hittanra, aztán elkezdtem ministrálni, kezdetben Rákospalotán, aztán pedig Pestújhely lett az a szűkebben vett közeg, ahol fölnőttem, és ahol többféle szolgálatot vállaltam. Gitáros énekkarban énekeltem, táborokban segédkeztem, lelkipásztori kisegítő lettem. A szolgálat része volt a mindennapjaimnak, és aztán az ottani atyák, Molnár Béla plébános atya – aki már nincs köztünk –, Mékli Attila atya terelgettek, keltették fel a figyelmemet a lélek dolgai iránt.

Mit szóltak a szülei, hogy ennyire szorosan a hitben találta meg az útját? Követték Önt a közösségbe?

Az első időben, amikor már sokat jártam a plébániára, és második otthonom volt, akkor elhangzott az a kérdés édesanyámtól, hogy ugye, nem akarsz pap lenni? Akkor még azt mondtam: persze, hogy nem. Aztán amikor később kialakult a hivatásom, először azért nehezen fogadták, azért is, mert én egyke vagyok, meg nehezen tudták elhelyezni, hogy ez mi. De aztán az évek folyamán egyre természetesebbé vált számukra. Édesapám nincs már köztünk, de édesanyám rendszeresen jön és sokat segít itt a plébánián.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Mióta fordít figyelmet az egyház a hallássérültekre Magyarországon?

Éppen idén ünnepeljük a hallássérült pasztoráció újkori fennállásának az 50. jubileumát. Egy testvérpár, Szilágyi Izabella és Vilma kalocsai iskolanővérek kezdték meg a munkát újra a II. világháború után, hogy a siketekhez is eljuthasson az evangélium. Az ő szüleik is siketek voltak, innen az indíttatás, és 1973-ra sikerült egy kis magot kialakítani, akikkel a rendszeres katekézisek, szentmisék útján a közösségépítés elindult. Mind a mai napig vannak olyan tagok, akik a kezdetek óta jelen voltak. A piarista kápolnában tartottak először jelnyelvi szentmiséket, Futó Karcsi bácsi volt a celebráns atyák között az egyik első. Aztán Suló Lajos atya lett a referens nagyon sokáig, a közvetlen elődöm pedig Erdődi Ferenc volt. A piarista kápolnában szegregált módon gyűltek össze vasárnap délutánonként, ott siketek és nagyothalló testvérek tudtak együtt ünnepelni. Mikor 2018-ban bíboros úr megbízott ezzel a szolgálattal, akkor először átvettem ezeket a szentmiséket, aztán sok előzetes egyeztetés, párbeszéd után kiléptünk a kápolnából, hogy a hallókkal együtt ünnepeljük a szentmisét. Akkor a Mátyás-templomban szolgáltam, és 2019 Vízkeresztjén volt az első közös, integrált szentmise. De a fokozatosság jegyében még havi egyszer megmaradt a mise a Piarista kápolnában is.

A Covid betörésével új szakasz kezdődött a miseközvetítések történetében is. Addig csak évente egyszer volt lehetőség a tévében jelnyelvi tolmácsolásra. A Covid alatt minden misét lehetett tolmácsolni, és aztán látva az igényeket, sikerült azt is elérni, hogy minden szentmise feliratozva is legyen. Azóta is ez maradt meg: csak feliratozás van a miseközvetítésekben. Itt a Tabánban a halló hívekkel együtt siket és nagyothalló testvérekkel együtt vagyunk a vasárnapi 10-es misén, mintegy 30-40 fős a közösség, van jelnyelvi tolmácsolás és folyamatos feliratozás is. Az állandó részeket, olvasmányokat előre betöltjük, a prédikációt pedig egy beszédfelismerő szoftver írja a kivetítőtáblára több-kevesebb pontossággal. Ez a legteljesebb akadálymentesítési forma jelenleg.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Azt mondja, hogy sok egyeztetés előzte meg a közös szentmisét. Mik voltak a félelmek, ellenérvek egyik-másik részről?

Egyrészt egy megszokott kis közeg volt a Piarista kápolna, és kilépni valami újba, komfortzónán kívülibe, az nem könnyű. Ugyanakkor a Mátyás-templomi közösségben tudtak a szolgálatról, és ott is beszélgettünk róla, hogy mi lenne, ha… Mind a két oldalról volt egy nyitottság, és akkor elindultunk ezen az úton. Egy nagyon szép emlék, hogy tartottunk egy olyan közös keresztutat is, amikor fordított helyzetű volt a tolmácsolás. Mindig a hallók a többség, a siketek a kisebbség, így nekik tolmácsolnak. Itt pedig jelnyelven zajlottak az elmélkedés szövegei, és hangzó nyelvre történt a fordítás. Mind a két közösségnek nagyon nagy élmény volt, többen megfogalmazták, hogy először nem is értették, hogy mik ezek a szokatlan, hosszú csöndek. De aztán a hallók is megérkeztek ebbe a csöndbe, és egy nagyon szép tapasztalat született belőle. Egy másik nagyon különleges élmény már itt a Tabánban történt, ahol 2022 óta vagyok plébános, és ahová átköltöztek az akadálymentes szentmisék is. Az elmúlt évtizedekben az atyák húsvétkor nem tudtak külön szent három napot tartani a siket testvéreknek, és így csak kevesen tudtak részt venni és nem teljes értékűen. Tavaly a kis tolmács csapatunkkal gondoltunk egy nagyot, és a siketeket is meghívtuk. Ez volt az első olyan szent három nap – ha lehet ilyen nagy szavakat mondani – a magyar egyház történetében, amikor teljes akadálymentesítés valósult meg. Ezt tervezzük tovább vinni, hogy a legnagyobb ünnepeink akadálymentesek legyenek.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

A siketek felé való szolgálat csak Budapesten működik vagy vidéken is vannak atyák és közösségek?

Amíg a Szilágyi nővérek éltek, ők jártak vidéki városokba is, Miskolcra, Pécsre, Szegedre, Veszprémbe, ott is alakultak kis közösségek. Most tudtommal Miskolcon meg Pécsett van egy kis közösség. Sajnos nekem nem terjed addig az erőm, hogy őket is látogassam, de most a jubileumi év kapcsán azért tervezzük, hogy a szálakat szorosabbra fűzzük. Sokáig létezett országos hallássérült pasztoráció, ez most egyelőre nincs. De pont az a tervünk, hogy ne csak magunknak tartsuk meg ezeket az akadálymentesítési tapasztalatokat, hanem elérhetővé tegyük.

Az is egy új dolog, hogy van egy Reménykör nevű szakmai műhely az egyházon belül, ahol próbálunk reflektálni a fogyatékossággal élők helyzetére. A NEK adta az impulzust, hogy elkezdjünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk akadálymentesíteni minden téren: látássérült, mozgássérült, értelmi akadályozott testvérek esetében is. Önkéntesekkel, érintettekkel, különböző szakterületek képviselőivel, és a referens atyákkal is keresve az együttműködést dolgozunk ezen, a NEK-en és a pápalátogatáson már sok minden megvalósult, de keressük tovább az utakat.

^{Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír}

Ha lenne egy varázspálcája, mi lenne az, amit megtenne a hallássérült közösségért?

Most, amikor visszanézünk az elmúlt 50 évre, ezzel együtt a jövőbe is tekintünk. Szeretnénk megörökíteni a jövőnek ezt a különleges szolgálatot egy jubileumi évkönyv formájában. Hogy mit tennék? Igazából azt szeretném, hogy az, ami itt piciben megvalósul a Tabánban, az nemcsak itt működhetne, hanem az ország több pontján is. Épp az az üzenet, hogy mindenkinek van helye az Úr asztala körül, és ha mi szerető figyelmességgel tudunk közelíteni az akadályozottsággal élő testvérekhez – ehhez talán nem is kell varázspálca, csak az a fajta figyelem, amiről beszéltem –, akkor egy pici mennyországot élhetünk meg együtt.

Köszönöm a beszélgetést, és további jó munkát kívánok!