Az örök ifjúság laboratóriumában

Mindannyiunkat váratlanul ért és meglep a tény, hogy a hosszú élet általános jelenséggé válik. Kaptunk még 20 vagy 30 évet, a nyugdíjazás utáni élet reményét. Létezésünket elkezdtük úgy elképzelni, mint amely több életet is magába foglal. Mintha egy laboratórium lenne, ahol újból és újból feltalálhatjuk magunkat, leváltva párunkat, munkánkat, barátainkat, és kísérletezhetünk a lehetőségekkel. Elfelejtkezünk arról, hogy előbb vagy utóbb meg kell halnunk. Az örök ifjúság mítosza ez, amely szerint az élet állandó próbálkozás, döntések és végérvényes választások nélkül. Ez nem pusztán az egyes ember elképzelése, hanem civilizációnk általános jelensége: a társadalom gazdasági hajtóereje, az úgynevezett fősodor (mainstream) is az ifjúság életstílusát próbálja ránk kényszeríteni, amely jelentheti az esztétikus külsőt, a kozmetikát, a fittséget, szépséget, az egészséget. A legnagyobb sértés, amivel valakit illethetünk, ha megkérdezzük, hány éves.

Egyfajta kollektív illúzióban élünk, amelyben már nem létezik az érettség (az úgynevezett felnőttség), és tilos megemlíteni az öregséget vagy a halált, pedig azok is az élet részét képezik.

A statisztikák alapján a nyugati társadalmakban még sohasem volt annyi idős ember, mint ma, de közben az öregkort kitörölték a természetes dolgok tárházából. A lehető legnagyobb tabuként kezeljük ezt az időszakot. Ez pedig zavart okoz mindazokban, akik ténylegesen megöregednek, mert ebben az állapotukban nem találják a helyüket a társadalomban. Csak akkor tudsz értelmet adni az életednek, még ha meg is öregedtél, ha azt mutatod magadról, hogy formában vagy. Példaképp elég a Viagra sikerére gondolni a férfiak körében.

Egy időben a házassággal váltak felnőtté az emberek, manapság már nem. Napjainkban már nincs meg az a természetes generációváltás sem, ami régen, amikor még fiatalabban haltak meg.

Teret kellene adunk gyermekeinknek a társadalomban, engedni őket függetlenné válni, hogy ne szoruljanak ránk. Ezzel szemben azt gondoljuk, hogy bármilyen problémájuk van, mi (halhatatlanok) mindig ott vagyunk, ott leszünk, hogy megvédjük őket. Így nem hagyjuk őket felnőni, csakhogy magunkat pótolhatatlannak érezzük. Ez rövidzárlathoz vezet.

A fiatalok azok, akiknek meg kell újítaniuk és erősíteniük a társadalmat, de erre csak életük egy bizonyos szakaszában, 20 és 40 éves koruk között van lehetőség,

amikor különleges fizikai és lelki energiákkal rendelkeznek, olyan adottságokkal, amelyet nem helyettesíthet a felnőttkor tapasztalata. Ehhez nekünk, idősebbeknek teret kell engednünk, visszalépni egyet. Napjainkban 60 vagy 70 évesen is bőven lehet még erőnk, energiánk, lehetnek álmaink, ötleteink és szenvedélyeink. De hogyan mérhetnénk ezt össze azzal, amit a fiatalok jelentenek a társadalomban? Ha mindig ott maradunk a középpontban, megtagadjuk a következő generációtól a jogot, hogy helyünkbe lépjen.

Vegyünk erőt magunkon, és hagyatkozzunk rájuk! A szelídség a felnőttek képessége, mellyel korlátozzák önnön erejüket és álmaikat azért, hogy teret engedjenek a fiataloknak. Ez a gesztus a politikai és vallási életbeli szerepvállalás terén is a szeretet és a gyengédség jele.

Aktuális és a témához kapcsolódik ezév júniusában megjelent két cikkünk dr. Király Ibolya és Prokopp Katalin tollából. Az utóbbiban a Sant’Egidio közösség által meghirdetett nemzetközi kezdeményezésről is szólunk.