Catherine Belzung neurobiológus a gyermekbántalmazásokról

Catherine Belzung neurobiológus, a nyugat-franciaországi Tours egyetemén professzor, az Institut Universitaire de France tagja, mely a francia tudományos életben különleges kiváltság. Kutatási területe az érzelmek agyi folyamatainak vizsgálata. A Fokoláre Mozgalom önkéntese és az Abba Iskola, a mozgalom tudományos kutatócsoportjának is tagja. Catherine egyik legfrissebb eredménye, hogy kezdeményezésére létrejött egy úgynevezett UNESCO tanszék, mely a gyermekkori bántalmazások témakörét kutatja. Catherine-nal egy római nemzetközi képzésen találkoztam, a Fokoláre Mozgalom szervezésében. Ott hallottam történetét, mely lenyűgözött: a mély fájdalom és nagy csalódás, amit egy szexuális bántalmazási esettel való közvetlen találkozás okozott benne, nem arra sarkallta, hogy otthagyja a közösségét vagy az egyházat, ahol ez történt, hanem cselekvésre ösztönözte, mégpedig nem is akármilyen horderejű tettre.

Mi tulajdonképpen egy UNESCO tanszék, és a ti tanszéketek mivel foglalkozik?

Az UNESCO 1992-ben hozta létre a tanszékeknek az intézményét olyan fontos témák körül, mint az oktatás, a kultúra, a természet- és társadalomtudományok, a kommunikáció, az etika, a mesterséges intelligencia. Ezek a tanszékek összekötik a világ fejlettebb és fejletlenebb országait, bevonják a különböző tudományágakban dolgozó egyetemeket, társadalmi és civil szervezeteket. Jelenleg körülbelül 900 működik belőlük világszerte. A mi tanszékünk a gyermekbántalmazással foglalkozik. Az UNESCO, amikor egy-egy témában kidolgoz valamilyen irányadó dokumentumot, nagymértékben támaszkodik ezekre a tanszékekre. Ha éppen a gyermekbántalmazással összefüggő kérdésen dolgoznak, kapok egy emailt tőlük, amiben érdeklődnek, hogy vannak-e megfelelő szakembereink, vagy valamilyen javaslatunk az adott kérdéshez. Kidolgozhatunk például iránymutatásokat arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet megelőzni a gyermekbántalmazást, és az UNESCO ennek figyelembe vételével fogja kialakítani a saját dokumentumát, amit aztán az egész világ számára kínál fel megvalósításra. Tehát ezeken a tanszékeken keresztül hatást tudunk kifejteni.

^{Az UNESCO tanszék tagjai és az együttműködő szervezetek}

Elmesélnéd, hogyan alapítottad ezt a tanszéket?

A történet 2020 őszén kezdődött, a második Covid-lezárás idején. Ekkor kerültem kapcsolatba egy szexuális ragadozó áldozatával, aki elmesélte nekem, hogy gyermekkorában szexuálisan bántalmazták, és hogy ezt a sokszorosan visszaeső bántalmazót fedezték és ezért további abuzálásokat tudott elkövetni. Elszörnyedtem, mert személyesen ismertem az áldozatot és az elkövetőt is, és soha nem tudtam volna ilyesmit elképzelni.

Mindez a Fokoláre Mozgalmon belül történt.

Igen, a Fokoláre Mozgalomban. Tehát megszólított engem a barátom szenvedése, és azon gondolkodtam, hogy mit tudnék tenni? Tudtam róla, hogy léteznek ilyen UNESCO tanszékek, mert kettő is működött az egyetememen. Ezért arra gondoltam, hogy létrehozhatnánk egy ilyen tanszéket, hogy megtudjuk, hogyan kell reagálni hasonló helyzetben. Egyszerűen megnéztem az UNESCO honlapját, nem ismertem onnan korábban senkit. Meg volt adva egy kapcsolattartó, írtam neki, és azt mondták: igen, benyújthatok egy tervet, de nem írtak semmi konkrétumot.

Neurobiológus vagyok és már korábban dolgoztam különböző projekteken a gyermekbántalmazással kapcsolatban – tágabb értelemben véve nemcsak a szexuális visszaéléseket, hanem a fizikai bántalmazást, az elhanyagolást vagy a gyerekek kizsákmányolását is vizsgáltuk. Ezért arra gondoltam, hogy talán túl szűkös lenne csak a gyermekeket érő szexuális visszaélések vizsgálatára felállítani egy UNESCO tanszéket, jobb, ha kiterjesztetten a gyermekbántalmazást vizsgáljuk.

Volt már tudományos együttműködésünk egy román kollégával a Ceaușescu rezsim bukása után felfedezett romániai gyermekotthonokban talált bántalmazott gyermekekkel kapcsolatban. Közös kutatásunk azt vizsgálta, mit lehet tenni azért, hogy ezek a gyerekek serdülőként és felnőttként ne váljanak maguk is bántalmazóvá vagy mentális beteggé.

Felvettem a kapcsolatot ezzel a román kollégával és ő benne volt a tervben. Aztán lépésről lépésre kerestem meg másokat is. A Fokoláre Mozgalomból azokat, akiknek ilyen jellegű szakmai tapasztalatuk van a pszichológia, a nevelés, a szociológia terén más kollégákkal együtt. Így mintegy két hónap alatt 15-20 szakemberből álló csapatot sikerült felállítani, akik a világ legkülönbözőbb helyein dolgoznak és számos tudományterületet képviselnek: neurobiológusok mint én, vagy gyermekorvosok, pszichiáterek, pszichológusok, neveléstudománnyal és szociológiával foglalkozók. Ekkor kezdtem neki a pályázat összeállításának. 2021. április 17-én nyújtottam be, és napra pontosan egy évvel később, 2022. április 17-én, húsvétvasárnap kaptam meg a pozitív választ. Eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy az UNESCO éppen ezen a napon fog nekem levelet írni.

A két dátum között két fontos jelentés látott napvilágot: 2021 októberében jelent meg a francia katolikus egyház által megrendelt átfogó felmérés eredménye, amit Sauvé-jelentésnek hívunk, és a francia egyházban 1950 és 2020 között elkövetett szexuális visszaéléseket vizsgálta. (Erről cikkünk itt olvasható.)

2022 márciusában pedig megjelent a GCPS Cosulting jelentése, mely a Fokoláre Mozgalom egyik francia tagja által elkövetett visszaéléseket tárta fel. (Magyarul a fokolare.hu oldalon és ebben a cikkünkben olvashatnak róla.) Tehát miközben az Unesco vizsgálta a pályázatunkat, azalatt igen nagy médiafigyelem övezte ezt a kérdést, ami minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy elfogadták. De ezt nem tudhattam még akkor, amikor beadtam a tervet: akkor csak

az áldozat meghallgatását követő nagy szomorúság volt bennem és a vágy, hogy tegyek valamit.

Beszélnél a konkrét projektjeitekről?

Különböző területeken vagyunk aktívak. A tudományos ismeretterjesztés keretében kis videókat készítünk a honlapunkra és közérthető cikkeket is publikálunk. Tudományos együttműködéseket is kezdeményezünk és szakmai szemináriumokat. Szeptemberben lesz például egy háromnapos kongresszusunk, melynek célja, hogy pszichológusok, neurobiológusok és közpolitikai szakértők együtt nézzenek szembe a gyermekbántalmazások kérdésével. Lesznek képzéseink is, nyári egyetemek, idén például ennek keretében az áldozatok kísérésének lehetőségeit fogjuk tanulmányozni. Jövőre pedig azt tervezzük, hogy a pedofil bántalmazók pszichiátriai gondozásáról fogunk nyári egyetemet tartani. Aztán kidolgozunk egy irányelvet is arról, hogy hogyan lehet elősegíteni a megelőzést.

Vannak afrikai partnereink is, akik egy képzést akarnak indítani, mert Afrikában gyakran bízzák a kisgyerekeket dadusokra, de nekik semmilyen képzettségük nincsen. Ezért szeretnének kidolgozni egy képzést és egy végzettséget igazoló vizsgát, hogy javítsák a munkájuk minőségét.

Hogyan jut el a nagyközönséghez ezeknek a kutatásoknak az eredménye?

A Youtube-csatornánkon mini-videókkal érzékenyítjük az embereket erre a témára. Mi tulajdonképpen a bántalmazás? Vagy mit jelent a szexuális visszaélés, ami nem feltétlenül azonos a megerőszakolással vagy a közösüléssel – egy fizikai érintésnek, simogatásnak is maradhat tartós nyoma az agyban, okozhat állandó biológiai változást. Igyekszünk terjeszteni ezeket a gondolatokat, hogy az emberek megértsék, milyen hatással lehetnek ezek a gesztusok a gyermekekre.

Beszéltél a Sauvé-jelentésről és a mozgalomban történt visszaélési esetekről. Immár két év telt el ezek publikálása óta. Milyen a hangulat most a mozgalomban? Sikerült legyőzni a válságot?

Azt hiszem, hogy egy ilyen válsághelyzetben nagyon különböző reakciók születnek. Vannak, akik maguk is áldozatok vagy áldozatok családtagjai. Vannak, akik hallani se akarnak az egészről, teljes tagadásban vannak, másoknak már korábban is megrendült a bizalmuk a vezetésben, és ez a helyzet még jobban elmélyíti a bizalmatlanságukat. Olyanok is vannak, akik kételkedni kezdenek a hivatásukban, mert ezek az események nagyon messze vannak attól, amiről ők álmodtak. Nem beszélhetünk ezért jellemző reakcióról. A legfontosabb természetesen az áldozatok felé megnyilvánuló válasz. Talán a mozgalomnak mindezzel a sokrétű reakcióval számolnia kellett. Úgy gondolom, a mozgalom elismerte, hogy voltak hiányosságok. Ez az első. A vezetés legmagasabb szintjén elismerte az elkövetett hibákat (Jesus Morán társelnök ebben a cikkben beszél a szembenézésről– szerk. megj.) és igyekszik jóvátenni, olyan eljárásokat kidolgozni, melyek megakadályozzák, hogy a jövőben újra előfordulhasson hasonló. Képzéseket is indít, hogy mindenki tudja, mi számít visszaélésnek, és hogy érzékenyebbek legyenek ezekre a jelenségekre.

Arra is kereteket kellett teremteni, hogy az áldozatok fordulhassanak valakihez, aki meghallgatja a szenvedésüket, és hogy megérthessük, mit kell tennünk, ha egy esetleges elkövetővel szembesülünk. Tehát sok eleme van a reakciónak. Az áldozatok felé való jóvátétel kétségkívül a legfontosabb ezek közül: fel- és elismerni, hogy hiányos volt a helyzetek kezelése, és jóvátenni az okozott kárt, aztán pedig kísérni a közösséget, melyet megoszthat a válságra adott reakciók széles skálája, ki-ki az érzékenysége szerint reagál. Az is fontos, hogy ismertté tegye a vezetés mindazt az intézkedéscsomagot, melyet érvénybe léptettek.

Tudom, hogy nemzetközi szinten tagja vagy a Fokoláre Mozgalom vezetőségének és az Abba iskolának is – ez a kutatócsoport dolgozza fel Chiara Lubich szellemi-lelki örökségét. Hogyan élted meg a mozgalom eszményei és valósága között tátongó szakadékot?

Kétfajta válasz lehetséges erre a feszültségre: a harag érzése vagy a szomorúságé. Én soha nem éltem át szó szoros értelmében a haragot. Inkább szomorú voltam. Mivel benne vagyok az Általános Tanácsban, és az Abba Iskolában is, ezenkívül benne élek itt a helyi, franciaországi közösségemben, amit különösen is tapasztalok, az a hatalmas különbség, ahogy a mozgalom központja igyekszik szembenézni ezzel a helyzettel, azaz minden szinten törekszik olyan eljárásokat foganatosítani, melyek megakadályozzák, hogy újra megtörténhessenek ezek a visszaélések és hogy hatékonyan kísérhessék az áldozatokat. Saját szememmel látom, milyen érzékenyen fordul ehhez a témához az elnök, Margaret Karram. Ő tényleg szívből átérzi az áldozatok szenvedését. Egyrészt látom mindezt, másrészt pedig azt is tapasztalom, hogy a mozgalom tagjaiban nem tudatosodik mindez, nem tették magukévá a mozgalom központjának erőfeszítéseit. Talán azért, mert manapság a túl sok információ megfojtja az információt. Annyi hír bombázza az embereket, hogy nem jut el hozzájuk mindez az erőfeszítés.

^{Margaret Karram, a Fokoláre Mozgalom elnöke}

Magyarországon – noha még nem történtek nagy leleplezések se az egyház, se a mozgalom szintjén – valószínűleg még nem érkezett el ez a pillanat, az emberekben mégis nagy félelmet tapasztalok a témával kapcsolatban. Nem kell attól tartanunk, hogy ha túl sokat és sokszor beszélünk az egyházi visszaélésekről, az egy túlzott negatív hozzáálláshoz vezet, az egyház túlzott kritikájához és egyfajta reménytelenséghez?

Én természetesen azt gondolom, hogy fontos beszélnünk erről, persze figyelembe kell venni a kulturális kontextust is. Tudom, hogy bizonyos helyeken, például Afrikában ez egy nagyon tabu téma.

De az a helyzet, hogy a visszaélések legjobb táptalaja, ha ilyen dolgokról beszélni tabu.

Márpedig mindenképpen megálljt kell ezeknek parancsolni, mert a visszaélések következményei több generáción át fennmaradnak. Tehát nagyon súlyos dologról van szó, és ha nem beszélünk róla, akkor azt segítjük elő, hogy ezek a jelenségek fennmaradjanak. Éppen ellenkezőleg, bátorságot kell vennünk, hogy beszéljünk, még akkor is, ha botrányt okozunk, ha nem akarunk hallani se az egészről. A struccpoliktika csak bátorításul szolgál ahhoz, hogy ezek a visszaélések megismétlődjenek és tovább éljenek.

Egy másik félelem, amiről hallok, hogy hogyan kell ezentúl viselkedni. Óvónő ismerőseim mondták, hogy már nem is tudják, meg szabad-e még simogatni egy kis óvodás fejét vagy átölelhet-e egy síró kisgyereket, ha meg akarja vigasztalni.

Számomra egy dolog nagyon világos: akik szexuális visszaélésnek minősíthető dolgot követnek el, azok titokban cselekszenek. Tehát ha azt a gesztust, amit egy kisgyerek felé megteszünk, nyilvánosan tesszük és nyilvánosan meg is tehetjük, akkor amögött láthatóan nincs semmi perverz szándék.

Ami mindenkit meglep, amikor ezek a botrányok kiderülnek – és annyi volt belőlük Franciaországban! – az az, hogy ezek a sokszorosan visszaeső elkövetők általában látszólag kifogástalan emberek. „Ő tett volna ilyet? De hát ő egy nagyon jó ember!” – ez az általános reakció. Éppen azért tudják sokszorosan elkövetni a tetteiket, mert tökéletesnek tűnnek. Ha valaki szörnyetegnek tűnik, akkor biztos nem bízzák rá a gyerekeket, épp azért bíztak rájuk gyerekeket, mert fénylő, angyali, csodálatos, szent embereknek tűntek. Mindenkit sokkol ezért, amikor megtudja egy ilyen emberről, hogy szexuális ragadozó. És félnek bejelentést tenni, mert attól tartanak, hogy nem fognak nekik hinni. A másik lehetséges reakció, hogy elvesztik mindenkiben a bizalmukat, hiszen azt gondolják: teljesen biztos voltam benne, hogy ő egy jó ember, és most meg kell tudnom, miket tett titokban. Emiatt tehát van, aki mindenkire gyanakodni kezd.

Mivel olyan sok szó esik manapság a visszaélésekről, az lehet a benyomásunk, hogy a korábbinál egy sokkal romlottabb világban élünk. Az Unesco tanszéketek honlapján viszont olvastam egy történeti tanulmányt, amiből kiderül, hogy a gyermekek helyzete a századok során egyre javult. Mindezen botrányok ellenére tehát mégis igaz, hogy a gyermekek jólléte jobb most, mint 100 vagy 150 éve?

Igen, az a benyomásunk, hogy több visszaélés történik manapság, mint régen, mert sokat beszélünk róla. Pedig pont az ellenkezője az igaz. Például a francia jelentésben évtizedekre lebontva látjuk a visszaélések számát, és látszik a csökkenő tendencia, tehát az, hogy beszélünk róla a társadalomban, hozzájárul a csökkenéshez. Sajnos nagyon ősi jelenség, hogy akik hatalommal bírnak, visszaélnek ezzel a hatalmukkal, és ez most kezd csak csökkenni, hogy témává vált.

Ez reményre is okot ad, nem? Nem kell reménytelenségbe süllyednünk.

Úgy vélem, fontos helyesen olvasni a számokat. Franciaországban a felmérések szerint a papok körülbelül 3%-a pedofil. Ez egy hatalmas szám, de egyben azt is jelenti, hogy 97%-uk nem az. A figyelmünk erre a 3%-a irányul, ami természetes, hiszen rengeteg kárt okoztak. De néha az a benyomásunk, hogy ma már minden papra gyanakvással tekintenek, mintha a pap azt jelentené, hogy pedofil. Pedig a nagyon nagy többségük egyáltalán nem követett el ilyen bűncselekményeket.

Köszönöm, Catherine, nagyon érdekes mindaz, amit elmondtál. Egy utolsó kérdés: a Sauvé-jelentés publikálása valóban beindított egy tisztulási folyamatot?

Igen. Elsősorban a helyzet tudatosításához járult hozzá, hiszen a számok valóban megdöbbentőek. Aztán a jóvátételi folyamatot is elindította, két új szervezet született, ahová a papok illetve szerzetesek által molesztált személyek fordulhatnak jóvátételért. Ez lehet anyagi jellegű, de lehet másfajta is, például egy áldozat kérheti, hogy az elkövető vagy az őt védelmező szervezet kérjen tőle bocsánatot. Ezenkívül kidolgoztak különböző gyermekvédelmi szabályokat arra is, hogy ezek az esetek ne ismétlődhessenek meg, például, hogy egy felnőtt ember ne maradhasson zárt ajtók mögött kettesben egy kiskorúval, vagy hogy milyen képzéseket kell elvégeznie valakinek, aki gyerekekkel foglalkozik.