Riccardi: Szükségünk van az ökumenére!

Riccardi professzor úrnak a dél-olaszországi Bari Pugliese Hittudományi Egyetemén neki ítélt díszdoktori cím kapcsán tartott beszéde legkevésbé sem tanítás-jellegű. Vissza-visszatérő kifejezései a szenvedély szó, a keresztények megosztottságának botránya… Felidézi a XX. század végének egy-két jelentős ökumenikus mozzanatát. Minden mondatából süt, hogy nem tud beletörődni abba, hogy a közeledés iránti lendület az utóbbi évtizedekben alábbhagyott. A XXI. század lánglelkű prófétájaként teljes realizmussal vázolja fel korunk társadalmának megosztottságát, mely keresztény világunkat sem kíméli, és hív fel a lehetetlennek tűnő küldetésre, mutat rá az isteni tervre: legyünk a béke és az egység hordozói egyházaink között, és másképp, de a más vallásúakkal is.

A Sant’Egidio közösség alapítója előadásának véletlenül akadtam nyomára. Majd alig találtam további fotókat, hírt, szöveget… Riccardi hivatalos facebook oldalán aznap mindössze egy menekültekkel és őket fogadókkal való találkozásának képe szerepelt, mellette a következő mondat: „Teológiai díszdoktorátust adtak át Riccardinak a Bari Egyetemen. Nem törődhetünk bele a háborúba!”

A Sant’Egidio oldalán még ennyi hely sem jutott  alapítójuk díszdoktorátusának a rászoruló felebarátaik részére rendezett karácsonyi gyűjtési akcióik hirdetései és jótékonysági érzékenyítő posztok között. Tanulságos alázat és a küldetésre fókuszálás! Míg maga a beszéd egyedülállóan igaz, mély és tágas szemléletű. Így a magyarországi Sant’Egidio-val történt egyeztetést követően nagy örömmel fordítottuk le és közöljük annak egy részét. Soha időszerűbb gondolatok, mint a keresztények két karácsonya közötti időben! Íme a székfoglaló-részlet:

Merjük megtenni a lehetetlent: a béke és az egység megélését még a megosztottság és háború idején is! Hisszük, hogy ezt senki sem tudja elvenni tőlünk.

Évszázadunk történelme összességében nem volt ökumenikusnak nevezhető: elég, ha a civilizációk összecsapásának elméletére gondolunk, amelyben a vallás is nagy szerepet játszik. Ezt látszanak megerősíteni a 2001. szeptember 11-i tragikus merénylet, illetve a háborúnak mint a konfliktusmegoldás eszközének rehabilitálása, miután alig maradtak élő tanúk közöttünk, akik a shoá és a második világháború borzalmaira emlékeztettek bennünket.

Jelenünk nem békés, épp ellenkezőleg. Ősi falak, régi nacionalista szenvedélyek kerülnek újra felszínre. Világunk pénzügyi és kommunikációs szempontból egyesített, ami lehetőséget ad kifinomult pusztító fegyverek és egy gyűlöletet és előítéleteket terjesztő óriási információs hálózat kiépítésére. Ez a keresztények közti kapcsolatokat is átjárja, hisz ők is a történelem részesei, és nem függetleníthetik magukat a folyamatoktól, ahogyan az egyház sem.

A keresztény egységre törekvés nem csupán egy divatos irányzat vagy a politikailag korrekt kozmopolita szellemiségnek fizetett adósság.

Ezzel szemben az Úr egyik döntő parancsolatában gyökerezik, amelyet túl sokáig figyelmen kívül hagytunk, miközben annyi más parancsolat betartását hirdettük. Néha eszembe jut, amit Jézus mondott: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok”. (Mt 23,23). Nem az egységről alkotott utópisztikus elképzelés miatt, hanem azért, mert a különbségeket, sőt az összeütközéseket is annak a békességnek és egységnek keretein belül kell megélnünk, amelyet az Úr a tanítványaira hagyott.

A megosztottságok gyógyítása úgy történik, hogy az ember azonnal elindul abba az irányba, amelyet a Mester mutat neki, mint a királyi tisztviselőnek, aki könyörgött hozzá: »„Menj csak, él a fiad!” Az ember hitt Jézus szavának, amelyet hozzá intézett, és elindult haza.« (Jn 4,50) 

Az egység elhanyagolása az évszázadok során oda vezetett, hogy a kereszténység a megosztottság szakralizálásának köszönhetően már nem az egység gyümölcse. Napjainkban, amikor az egység mint a kereszténység alapvető jellemzője elhomályosult, a megosztottság nem botrány. Legitimálja azt a (jóval több mint félmilliárd főt számláló) neoevangélikus vagy neopünkösdi mozgalmat, amely gyakran – különösen egyes országokban – egy vallási piac szétforgácsolódott és versengő jellegét ölti. Ráadásul ma magán a katolikus egyházon belül is nagyon erős polarizáció érhető tetten, főleg egyes országokban, szinte mint ’az egy lakásban különélő házaspár’. Ebben világunk töredezettségének folyamata nyilvánul meg, amely mindent az „én”-re vezet vissza: az a kortárs kulturális klímaváltozás – mondja Sacks rabbi –, ami a „mi”-től az „én-re szabott” társadalomhoz vezetett.

Az egység hiánya a béke kérdéséhez vezet vissza minket, hisz a keresztény megosztottság összefügg a népek közötti megosztottsággal.

Nem engedhetjük, hogy legyőzzenek minket a megosztó folyamatok! A küldetés nem lehetőség, hanem ananké, rendeltetés, az Úr akarata. Az egység magvai mindenütt ott vannak az egyházakban, nagyon sok találkozásnál tetten érem őket. Ma a különböző felekezetű keresztények testvérként beszélünk egymással. A magok néha eseményekben bontakoznak ki, melyekből víziók fakadnak.

Emlékszem az Assisi találkozóra, amelyet II. János Pál kezdeményezett. Az 1986-os assisi ikonban egyszerű, de alapvető felismerések vannak az ökumenikus kapcsolatok, a vallásközi párbeszéd, a vallások békéhez való hozzájárulása tekintetében. A vallásközi párbeszéd a békében és az ima dimenziójában fontos ’helyszínt’ talál, így nem fenyegeti az ökumenikus párbeszéd utánzásának veszélye. Másrészt éppen Assisi teológiai jelentéssel teli, de kevéssé feltárt képében láthatjuk meg, hogy milyen kevés választja el a keresztényeket egymástól. „Milyen kevés választja el a keresztényeket!” – mondta nekem egy assisi asszony, amikor látta őket buddhisták, zsidók, muszlimok között.

Megosztott kereszténység egy pluralista világgal szemben.

Ez a többségi iszlámmal konfrontálódó, közel-keleti keresztények esete. Milyen kevés választja el őket egymástól, és mennyi minden köti össze őket!

A Sant’Egidio közösség azt akarta, hogy Assisi útja folytatódjon. Minden évben, a világ különböző városaiban közös imára kerül sor, a párbeszéd sűrű szövedékével övezve. Nem felejtem el az 1990-es, A béke tengere Kelet és Nyugat között című, Bariban tartott találkozót, miután Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot.

Szeretném felidézni az 1998-as bukaresti találkozót is, amelyet a Sant’Egidio szervezett. Ez a keresztények és más vallások közötti találkozó egyebek mellett – amint Hazim pátriárka megjegyezte – egy magas szintű pánortodox találkozó volt pátriárkák és prímás metropoliták részvételével. A találkozót belengte a romániai ortodoxok és görög katolikusok közötti vitának, valamint a kommunista rezsim alatt a patriarchátus birtokába került templomok visszaszolgáltatásáról szóló vitának sebe. Ez az alkalom nem tárgyalás volt, hanem találkozó az hívők jelenlétében.

Az első naptól kezdve, amikor Teoktiszt pátriárka celebrált a latin liturgián, látható volt, amint a rituális fogadtatás átadja helyét az őszinte részvételnek. A hívek fontos szerepet játszottak ebben, mert világosan kinyilvánították a megegyezés iránti vágyukat.

Ez megmutatkozott a lelkes fogadtatásban és az egyetértés gesztusaiban is, de leginkább a záró vallásközi rendezvényen, több ezer ember jelenlétében. Isten népe szereplője volt a közeledési folyamatnak. Athenagorasz pátriárka mondta egyszer: „A teológusok el kell hogy mondják a gondolataikat. De a hívő embereknek is megvan a mondanivalójuk. Isten népének ösztönös hozzáállásában van valami mélyen helyes”. A bukaresti találkozó megnyitotta a kaput II. János Pál 1999-es első, ortodox országban tett romániai látogatása előtt. Emlékszem Wojtyla álmára, hogy az ortodox liturgián is lehessen áldozni. Ebben kifejeződik a rá jellemző lelki érzék. De arra is emlékszem, hogy az emberek a liturgia után hangosan skandálták: „Unitate! Unitate!” („Egység! Egység!”) Assisi szellemisége egy olyan globális világ víziója, szinte a lélek globalizációja, amely az ima és a párbeszéd dimenzióján keresztül érhető el. Megvalósításán ebben a nem ökumenikus jelenünkben kell dolgoznunk.

A széttöredezettségek eme korában nem tudom elfelejteni a a Közel-Keletért felelős keresztény egyházfők imáját, melyre Ferenc pápa vágyából 2018-ban Bariban került sor. Ez a Szent Miklós ereklyéinek 2017-es lenyűgöző oroszországi zarándoklatát követte, mikor is több mint kétmillió orosz vonult fel, hogy hódolatát fejezze ki. Volt némi részem a bari találkozóban, és emlékszem, micsoda szenvedéllyel vett részt Ferenc pápa. Felejthetetlen a Szent Miklós bazilikában egy asztal körül folytatott beszélgetés, egy az első évezredet idéző esemény. Ez a remény nagy jele volt, ami arra késztet, hogy Bari szellemiségéről beszéljek, aminek sajnos ebben a nehéz időszakban nem nagyon volt folytatása, de egy olyan jel volt, amin elmélkedni és dolgozni kell.

Ebben az időben talán azért kell tennünk, hogy megsokszorozódjon azoknak a merész egyházi csoportoknak, embereknek a száma, akik az Úr parancsából kiindulva kezdeményezik az ökumenikus utat. Akik elősegítik, hogy újra fellángoljon a találkozás iránti szenvedély, a meggyőződés, hogy ahogy Antióchiai Ignác mondta: amikor együtt imádkozunk, a megosztó tervei összeomlanak.

Helyi egyházak, egyének, egyházi csoportosulások… mindannyiunknak újra éreznünk kell, hogy a megosztottság botrány, és hogy dolgoznunk kell az egyesülésért.

E széttöredező világunknak szüksége van az egység próféciájára, amely az erőre, hatalomra és gazdasági érdekekre épülő kapcsolatok víziójának alternatívája: ez a keresztények közötti szeretet és testvériség, amely a népeket lakja és közelebb hozza egymáshoz.

Az egyházak közötti testvériségnek történelmet, légkört, valóságot kell megteremtenie, azt az „ökumenikus civilizációt”, amelyről Bartolomaiosz pátriárka beszél: az együttélés civilizációját. König bíboros, aki leküzdötte a kommunista világ falát és átélte az egyházak közötti közeledést a zsinat lezárása után, a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb vívmányaként beszélt az ökumenizmusról:

„A Lélek működése ott világosan látható volt. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a megoldhatatlannak tűnő problémákra lehet kiutat találni, ha bizalommal, helyes szándékkal és Isten akaratába vetett korlátlan bizalommal nézünk velük szembe… Isten számára valóban semmi sem lehetetlen”.

Ez a zsinat forrása, amelyből bölcsességgel és ártatlan lelkesedéssel kell innunk, hogy higgyünk a lehetetlenben: a béke és az egység megteremtésében, még a megosztottság és a háború idején is. Azzal a bizonyossággal, hogy ezt senki sem fogja tudni elvenni tőlünk.