„Azért a víz az úr…” – avagy felelős együttélés a természettel

A hírekben szinte naponta hallunk villámárvizekről, sárlavinákról, a településeket elöntő, sose látott mennyiségű és intenzitású csapadékról, viharok által kidöntött, kicsavart fákról, kitelepített lakókról, hajléktalanokról, mélyszegénységről, vagy éppen hihetetlen szárazságról, aszályról, égő erdőkről. Ezek a hírek egyre gyakrabban itthoniak, nem távoli földrészekről szólnak, hanem rólunk, a mi városainkról és falvainkról.

Amikor a települések fenntarthatóságáról beszélünk, gondolkodunk, akkor ezekre is gondolnunk kell. Az ember nem látja a jövőt, s a legjobb szándékkal is tévedhetünk. A visegrádi királyi palota alsó udvarát, a lovagi tornák küzdőterét Mátyás királynak egy méterrel kellett feltöltetnie, hogy ne sárban folyjon a küzdelem egy évszázaddal Nagy Lajos építkezései után – ennyivel magasabb lett a Duna szintje.

_{A visegrádi Királyi Palota maradványai (wikipedia.hu)}

A nehéz helyzetek – úgy látszik – előbb-utóbb bekövetkeznek, a kérdés csupán annyi, hogy felkészültünk-e fogadásukra, és tanulunk-e ezekből az eseményekből. Lássunk néhány, nem oly régi hazai példát. Azért is érdemes feleleveníteni a történéseket, mert az ember és a társadalom mintha igen feledékeny lenne.

Folyóink, különösen a Tisza és mellékfolyói jelentős árvízveszélyt jelentenek. Régebben is így volt; elég csak Petőfi soraira emlékezni, aki így ír egy reggelen a szelíd folyóról:

„… tengert láttam, ahogy kitekinték. 

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,…”  

Eleink a folyó szabályozásába fogtak, nemcsak az árvízmentesítés miatt, hanem egyben – a vízmélység növelésével – a folyami hajózás biztosítása érdekében is, s a XIX. században ennek végére is jutottak. A szabályozás egy közbenső „epizódja” volt a Szeged pusztulását eredményező 1879-es nagy árvíz. Ha ma végignézünk a Tisza nagyvízi medrében, azt láthatjuk, hogy ezrével állnak benne a nyaralók és „szerszámkamrák” (zártkerti épületek), s ezek közül sokban életvitelszerűen laknak (s nem csupán a lakásukat eladni kényszerültek). Még Szeged városában is. S nem feledhetjük, hogy ma bármilyen építménybe be lehet jelentkezni akár állandóra is, legyen az szerszámkamra, nyaraló vagy üdülő. Végiggondoltuk ezt? Vagy direkt keressük a bajt?

_{A szegedi nagy árvíz egy képeslapon (vizmerce.blog.hu)}

Vízmenti településeink régen kissé távolabb épültek a víztől, mert abban csak a halászoknak és az állataikat itató, fürdető állattartóknak volt dolga. S eleink az Alföld „magaslatait” keresték az épületek elhelyezéséhez. Például Kalocsa városa is majd egy méterrel emelkedik ki környezetéből, ugyanis egy dunai „szigeten” épült. (A szabályozásáig a Duna majd harminc kilométer széles területen „bolyongott”, a Duna-menti síknak nevezett területen). Ahol nem volt számottevő magaslat – mint a Bodrog és a Tisza közén meg több helyütt a Felső-Tisza mentén –, ott favázzal épültek a házak, s annak közeit földdel töltötték ki. A ciklikusan érkező árvíz idején a padlásra költöztek, s a víz elvonultával „csak” a földfal részeit kellett pótolni. Kalocsán, amikor a „magaslat” megtelt, azt belakták, a terjeszkedő város házait földfeltöltésekre építették. Sok munkával járt ez s többletköltséggel? Igen, de megérte.

A folyószabályozás után az árvízvédelem egyéniből közösségi felelősséggé vált, s innentől kezdve az építtetők már túlságosan biztonságban érezték magukat, s a vizek mellé teljesen földfalú házakat építettek (vályogtéglából, rakott fallal, vert fallal). Az 1970-es nagy tiszai árvíz során, amely 45 falun söpört végig, Nagygécen (ma Csengersima része) három ház maradt állva: az égetett téglából épült templom és paplak, valamint a bíró ugyanilyen anyagból álló háza.

_{Nagygéc, 1970. május (ritkanlathatotortenelem.blog.hu)}

A társadalom gyakran a rövidtávú sikerben gondolkodik, ezért ahol út és közművek (villany- és vízvezeték) húzódnak, a mellé gyorsan telkeket is osztanak, s azokat beépítik. A patakokon és folyókon a lehető legrövidebb hidak, legkisebb átereszek épülnek, s a meder rendezése után közelebb, mind közelebb épülnek az újabb házsorok. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy pl. Edelény városában minden nagyobb víz idején újra meg újra elönti a folyó a közintézmények egy részét is. A vörösiszap-katasztrófa is sokkal kevesebb áldozatot követelt volna, ha Kolontáron nem építik be a patakon átvezető út mentét egészen a vízpartig, meg, ha Devecseren legalább egy egyszerű gáttal megvédték volna a régen kialakult lakónegyedet. (Arrafelé, a Bakonyban „bástyákat” szokás építeni, azaz kőkerítéseket).

Másutt a domboldalakat kijelölték beépítésre anélkül, hogy a terület felett, a domb- ill. hegyoldalon övárkot létesítettek volna, hogy megvédjék a telkeket, épületeket a lezúduló víztől. Hollóházától Pilisszentlászlóig (és tovább) sorolhatók a példák.

Nem véletlen, hogy hazánkban többnyire nem a hegy- és dombtetőkön épültek a falvak és városok (ami az olaszországi természeti adottságok közepette normális, jó megoldás volt), hanem inkább a völgyekben, a dombok lábánál. Ma már számszerűsíteni tudjuk, hogy ha egy, a síkon épült ház fűtési energiaigénye (egy családi ház esetében ez az összes energiaigény több mint fele) 100 egység, akkor ugyanezé a szeles dombtetőn 200, a napsütötte lejtő alján meg 70. Nem beszélve a magasabban fekvő területek közművesítési, útépítési, tereprendezési többletköltségeiről, amelyek a használat során is fennállnak.

_{2023 januárjában Észak-Magyarországon a Sajó, az Ipoly, a Tarna, a Zagyva, a Bódva, a Bodrog és a Szuha-patak is kiáradt. A képen Ipolytarnóc, Rákóczi utca. (Facebook)}

A félmegoldást nyújtó vízhálózat-fejlesztés is sokhelyütt okozott gondot. A vízhálózat kiépítésekor sok településen megspórolták a szennyvízhálózat kiépítését (általában még a rendszerváltás előtt), ami a későbbiekben komoly gondokat okozott: megemelkedett a talajvíz szintje, a régi házak pincéi használhatatlanná váltak, az épületek falai elvizesedtek. Sok helyen életveszélyes helyzetek álltak elő, elsősorban a löszös területeken, meredekebb településrészeken.

A földtani veszélyekre sem fordítódott elég figyelem. A települések több mint egynegyed részében jelent ez gondot. Gyakran, amikor problémák jelentkeztek, például a földbe, kőzetbe vájt pincék egy része beszakadt, életveszélyessé vált, akkor a kritikus részeket elfalazták, mintha ezzel a gond megszűnt volna. A közterületek és közintézmények alá nyúló régi pincék több mint 400 településen jelentenek veszélyt, bár ezek megoldására 1975-től 2001-ig kormányprogram működött. A gondot a „lakosságcsere” is növelte – a németek kitelepítése, a II. világháború utáni áttelepítések, tulajdonosváltások –, amit tetézett a földek elvétele, a gazdasági erő meggyengítése.

A sor még hosszan folytatható, mert ide tartozik a közterületek, árkok, vízfolyások elhanyagolása, az aprónak tűnő hibák (járda és útsüllyedések) feletti legyintés, a településrészeket elválasztó beépítetlen területek (holtágak, kiserdők, legelők, kertek) megszüntetése (feltöltése) vagy megcsonkítása, a mély fekvésű területek beépítésre való kijelölése…

_{Pincebeázás (Facebook)}

Mit tehetünk?

A feladatok megosztása, a közösségi és állami feladatvállalás esetén is szükséges felelős döntéseket hoznunk. Például, akkor is gondolnunk kell a veszély elhárítására, amikor elméletileg az állam vagy az önkormányzat felelőssége a gond megoldása. A helyben lakók rendelkeznek a legtöbb és legfrissebb információkkal. Ezek alapján lehet jól döntenünk. Egyik barátunk pl. az erdőszélen azt tapasztalta, hogy a domboldalról levezető út eső esetén patakká válik, s a víz – éppen a telkük felett – nem tudja „bevenni a kanyart”. Ezért támfalat épített a telken belül: így a hatalmas esőzéskor megmenekült a házuk – nem tette azt tönkre a lezúduló víz.

Máshol az önkormányzat lábakra állította az új művelődési házat, s így az árvíz „csak” a pillérek közét önti el. Bölcskén a nagyvízi mederben álló hét öreg házat vásárolta meg az önkormányzat, s így az idős lakók biztonságba kerültek. Ez állami támogatással történt, s a lakók reakciói – rosszullét, kórházi kezelés, harag a polgármesterre… – mutatták, hogy nem könnyű feladat a nehézségek megoldása. Másutt néhány domboldalon álló ház bontása, s az oda vezető út megszüntetése jelentette a veszélyelhárítást.

_{A szegedi Sárga üdülőtelepet nem védi gát. Az itt épült házak nagyrésze – a két halászcsárda kivételével – mind lábakon áll. (szegedma.hu)}

A régi, földbe vájt pincék romlásakor nem az elfalazás a megoldás, hanem a tömedékelés vagy a megerősítés. Lényeges, hogy a tulajdonosok jelezzék a problémát és kérjenek segítséget a közösségtől (kiváltképp, ha önállóan képtelen a gondok megoldására). Ha egy járda, út megsüllyed, beszakad, akkor nem megoldás a feltöltés. Előbb fel kell tárni, hogy mi okozza a problémát, s csak annak ismeretében meghatározni a teendőket. A fogorvos se tömi be azonnal a lyukat, hanem előtte eltávolítja a beteg részeket.

Az önkormányzati képviselők felelőssége nagy. Ne jelöljenek ki alkalmatlan területeket beépítésre, még akkor se, ha a tulajdonosoknak (akár önmaguknak is) ez hasznot hozna. Ez az önmérséklet sok későbbi bajt megelőz. Csak így juthatunk társadalmi szempontból előrébb, így lesznek településeink biztonságosabbak, felkészültebbek az éghajlati változásokra.

_{Esővíz elvezetés} 

Gyakran egyedül nem oldható meg a probléma (egy telek gazdája építhet gátat/falat a telke határán, de azt megkerüli a víz), össze kell fogni a szomszédokkal. Együtt sokkal többre megyünk, ha másképp nem, akkor együtt kezdeményezhetjük a nagyobb közösség (önkormányzat, állam) segítségét – a szubszidiaritás éppen erről szól. Nem pusztán a problémához legközelebbi döntést jelenti, hanem a felsőbb szintek támogatását is.

Kezdeményezzünk, s fogjunk össze!