„Akkor lehet bent tartani egy beteg gyereket a közösségben, ha mindenki kap eszközt hozzá.” – interjú a KórházSuliról

A kórházpedagógia Magyarországon csak kevésbé ismert szelete a közoktatási rendszernek, a pedagógiának. Pedig évente több ezer gyereket érinthet az iskolán kívüli tanulás, ha pedig a mentális betegségek miatt kieső fiatalokat is hozzávesszük, a számok ijesztő mértéket öltenek.  Vannak azonban, akik felismerték: a kortárs, személyre szabott segítség életeket menthet.

Honnan indult az igény, ami létrehozta a KórházSulit?

Pedagógus végzettségű vagyok, és közel 20 évig dolgoztam egy gyerekkórház onkológiai osztályán kórházpedagógusként. Magyarországon körülbelül 50 pedagógus dolgozik kórházban, összehasonlításképpen Lengyelországban egy közepes méretű városban, egy kórházra 25 kórházpedagógus jut. Itthon kevésbé szabályozott a helyzet mind a foglalkoztatás jellegét, mind a módszertani felkészítést illetően. A tevékenység többrétű: annál a gyereknél, aki egy hétig van kórházban, másra van szükség, mint mondjuk egy onkológiai gyerekosztályon, ahol akár egy évig is benn maradnak a gyerekek. Gyakran nehézséget jelent, hogy a kórház, az otthon és az iskola szereplői hatékonyan kapcsolódhassanak.

Miért probléma ez?

Ha a helyszínek és az érintett szektorok (egészségügy, szociális szféra, közoktatás) szakemberei nem kötődnek össze, akkor ezek a gyerekek nem kapják meg az aktuális egészségügyi állapotuknak megfelelő pedagógiai ellátást.

Így sokszor egyszerűen nem tudnak visszatérni az iskolai közösségükbe, a betegség előtti életükbe, a társadalomba, a mindennapokba.

Ennek más okai is vannak, például hogy nincsen tér traumafeldolgozásra, krízisintervencióra sem. A visszatérést az is nehezíti, hogy megszakad a közösségükkel a kapcsolatuk: emiatt pszichés, szociális és életvezetési nehézségek alakulnak ki nemcsak a gyerekeknél, hanem a családjaiknál is. Például csökken az önérvényesítési képességük és nehezebbé válik számukra az időbeosztás.

_{Interjúalanyunk, Tóthné Almássy Monika, a Kórházsuli Alapítvány vezetője (A KórházSuli albumából)}

Én egy ideig a rendszeren belül próbáltam változtatni, külföldi példákat, jó gyakorlatokat kutattam, gondolkoztam, mi az én feladatom, hiszen teljesen más célok vannak a tanítással, amikor egy család az élete legnagyobb krízisét éli. Nem a lexikális tudás az, amivel a gyerekek életéhez a legtöbbet hozzá tudok adni, hanem inkább a közösségben tartás, meg a célok, a motiváció.

Észrevettem, hogy a legfontosabb, hogy ezek a gyerekek ne essenek ki az iskolából és a közösségből, mert nagyon nehéz visszatérni.

Akkor lehet egy gyereket a közösségben tartani, ha mindenki kap eszközt hozzá: az iskolák, osztályok, pedagógusok, szülők. Külföldön láttam a jó példáját rendhagyó osztályfőnöki óráknak, és ahol dolgoztam, ott kórházon belül sikerült megszervezni. Én azonban azt szeretem, ha nagyban is rendben mennek a dolgok, így azt is figyeltem, hogy hogyan lehetne ezen változtatni.

Milyen tevékenységet jelent pontosan a KórházSuli működése? 

2014-15-ben indítottuk el két kollégámmal a KórházSulit. A kórházban elkezdtem keresni azokat a lehetőségeket, hogyan tudom segíteni az otthoni lábadozás alatt azokat, akik a kórházból már hazakerültek, de iskolába még nem járhatnak. Volt néhány egyetemista, akik otthon segítették a gyerekeket, majd fokozatosan érkeztek középiskolások is, tananyagot fejlesztettünk. Kezdetben egyetlen águnk volt, a rászoruló gyerekek direkt támogatása. Ők a kórházakon keresztül érkeznek vagy abból a célból, hogy az otthoni lábadozás alatt segítsünk, hogy a tanév végén osztályozó vizsgát tehessenek, vagy mert olyan súlyos betegségük van, hogy egyáltalán nem tudnak iskolába járni. Illetve vannak olyan gyerekek is, akik már visszamentek az iskolába, de az évek alatt olyan lemaradásaik keletkeztek, amelyet egyedül nem tudnak pótolni.

Olyan kérés is érkezik hozzánk, hogy segítsük őket integrálódni rendhagyó osztályfőnöki óra vagy tantestületi beszélgetés segítségével, megkönnyítve ezzel a gyerek visszatérését az iskolába.

_{2024. évi tanévzáró (Fotó:Járdány Bence)}

Hogyan teremtetek hidat a kórházak, az iskolák és az önkéntesek közt?

Évente körülbelül 350 önkéntessel, főként egyetemistákkal dolgozunk együtt, akiket képzünk az önkéntes munkára. Amikor megérkeznek, egy kétnapos képzés keretében készítjük fel őket. Körülbelül 20 óra után áll egy önkéntes készen arra, hogy munkába álljon. Országosan sok egyetemmel van együttműködési szerződésünk. Ez azt jelenti, hogy az egyetemen KórházSuli kurzust indítunk, amelyre jelentkezhetnek és – bár régen teljesen önkéntes volt – most már kreditet is kaphatnak érte. Az önkénteseink körülbelül egyharmada a kurzus végeztével is velünk marad.

Ők általában pedagógia szakos hallgatók?

Nem, mindenféle szakról jönnek.

Különösen örülünk az orvostanhallgatóknak, hiszen ők teljesen más szemlélettel fognak a jövőben a betegeik felé fordulni.

Természetesen minden más szakról érkezők is személyiségfejlődésen mennek keresztül az önkéntes tevékenységük alatt, rengeteget tanulnak magukról, a határtartásról, növekszik a kreativitásuk, az együttműködési képességük, átalakul az egész szemléletük és világnézetük. Szóval ez mindenkinek nagyon jó, ezért is fenntartható. Közben egy nagyon komoly rendszer áll mögöttük: kötelező esetmegbeszélésekre kell járniuk – pro bono kapunk a Magyar Szupervízorok Egyesületétől szupervíziós alkalmakat –, e-naplót vezetnek, fogadóórákra járnak, ha valaki elakad, coaching segítséget kaphat.

Hogyan zajlik a közös munka?

Az alapkő beszélgetéssel indul, amin jelen van a szülő, a gyerek, az egyetemista, mi, és behívjuk az iskola képviselőjét is. Kitűzzük közösen a célokat. Az önkéntesünk a gyerek tanárával is kapcsolatban van, akivel egyeztetünk, hogy milyen mennyiségű tananyagot bír el ez a gyerek, hova jutott el, mit tanultunk, abból legyenek a kérdések, stb.

_{A KórházSuli albumából}

Mi mással foglalkozik még a KórházSuli?

A kórházi tanulószobákban, a gyerekpszichiátriákon azzal szembesültünk, hogy évről évre elképesztően növekszik a mentális zavarral élő fiatalok száma. Ez már egy kritikus tömeg, hiszen míg iskolánként van egy-egy daganatos beteg gyerek, osztályonként 6-7 mentális zavarral küzd, és a pedagógusok nehézséggel küzdenek a megfelelő támogatásukat illetően. Ezért a 10 év alatt megszerzett módszertani tudásunkat megosztjuk az oktatási szektor szereplőivel. Akkreditált képzést indítottunk pedagógusoknak, valamint egy mentális workshop keretében tavaly két hónap alatt 17 iskola 500 pedagógusához jutottunk el.

A harmadik tevékenységünk – mint mondtam, szeretem, ha a dolgok nagyban is rendben vannak – egy erőteljes szakpolitikai lobbitevékenység. Jó kapcsolatban vagyunk az Oktatási Hivatallal és a minisztérium munkatársaival.

Az együttműködés eredményeképp megszületett a „tartós gyógykezelés alatt álló gyerek” kategória.

Ők azok a diákok, akik egy tanítási évben előreláthatóan 36 napnál – akár nem egyben, hanem részletekben – betegség miatt hiányoznak, és ezt szakorvos igazolja. Így végre láthatóvá váltak a rendszeren belül is ezek a gyerekek.

Az idei évtől KórházSuli Központként működünk, ahol segítjük a gyerekeket, segítjük a rendszereket, és nekem egy nagy következő vágyam, hogy néhány éven belül a családok számára is tudjunk szolgáltatásokat nyújtani.

Nagyon szeretném, ha majd lenne egy saját helyünk, ahova fizikailag is megérkezhetnek. Jelenleg a Mexikói úti Mozgásjavító (szerk. megj.: Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Intézmény) biztosít számunkra egy irodát, amelyért nagyon hálásak vagyunk.

Hogyan tudjátok a feltételeket megteremteni, túl azon, hogy rengeteg pro bono felajánlást kaptok?

Céges és magánadományokból, pályázatokból, 1%-os felajánlásból tartjuk fent a családok számára teljesen ingyenes szolgáltatásunkat.

_{KórházSuli diák (Fotó: Járdány Bence).}

Ha jól tudom, éppen most is zajlik adománygyűjtő kampányotok…

Igen, minden alkalmat megragadunk arra, hogy támogatást szerezzünk, és a követeink sokat segítenek abban, hogy eljusson a hírünk minél messzebb. Ugyanazokat a forrásokat mozgatjuk, mint bármilyen más civil szervezet.

Vannak pro bono felajánlásaink: crm rendszer, jogi segítség, applikáció fejlesztése az önkéntesekkel való kommunikációhoz, szupervízió, fordítás…

Kikre számíthattok és kikre számítanátok még?

A bevételeinknek nagyobbik része céges adományokból származik, amelyért évről évre meg kell dolgozni, ez eléggé bizonytalanná teheti a működést. Ezért nagy célunk szélesíteni a magánadományozói bázist, hiszen sok kicsi sokra megy, több lábon kell állnunk.

Mi élteti benned a lángot?

Nagyon sok személyes történetem van. Van például egy olyan tanítványunk, aki még soha életében nem járt iskolába. Súlyos epilepsziája van, ami naponta sokszor előjön, és ez annyira félelmetes, hogy soha egy iskolában sem tudott egy órát sem eltölteni, mert az iskola nem volt képes a tolerálására, befogadására. Már 3 tanéve tanulunk vele, és végre sikerült egy befogadó iskolát találnunk. Most szeptemberben azzal kezdődött az év, hogy elmentünk az iskolájába. Életében először volt táska a hátán. Meséltünk az osztálytársainak a betegségről, a segítés legjobb módjairól. Ezután ugyanezt tettük a tantestülettel, akiknek módszertani segítséget adtunk.

Az első tornaóráról aztán jött egy visszajelzés: ez a sok kis aranyos gyerek annyira figyelt, hogy ez egy csendes tornaóra legyen, mert Julcsit a zajok zavarják. Amikor pedig a kislány elfáradt, a tanító néni nem elküldte pihenni, hanem azt mondta, hogy most úgyis a paralimpia van, és hogy tudjátok, van, amikor ülve röplabdáznak, kipróbáljuk. Úgyhogy azt látjuk, hogy ezeket a gyerekeket, akik egy ilyen folyamatnak az aktív szereplőivé válnak, úgy erősíti meg, olyan muníciót ad nekik, amelytől ők is többé válnak.

_{A KórházSuli albumából}

Milyen eredményre vagy a legbüszkébb?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a semmiből építettük föl a KórházSulit és hogy tényleg rendszerszintű változásokat tudtunk már elindítani.

Büszke vagyok az elképesztően elhivatott kollégáimra, akikkel nagyon jó együtt dolgozni, nagyon békés, baráti a kapcsolatunk. Annak is nagyon örülök, hogy az önkéntesek is jól érzik magukat, és természetesen, hogy életeket tudunk visszaigazítani a normál kerékvágásba. Millió történetünk van: például azé a gyereké, aki baleset következtében lebénult nyaktól lefelé. Nem tudta, hogy mi legyen, de miután őt pont egy szociális munkás segítette, ezért ő is szociális munkásnak kezdett el tanulni. Mivel nem tud egyedül közlekedni, az anyukája állandóan kíséri, és egy év után az egyetem felajánlotta az anyukának, hogy ha már úgyis ott ül minden órán, akkor végezze el ő is a képzést. Most együtt járnak egyetemre. Vannak olyan önkénteseink, akik nem tudták, hogy milyen pályát válasszanak, amit aztán itt találtak meg. Egy pécsi lány a nálunk végzett önkéntesség hatására Pécsett kórházpedagógusként kezdett el dolgozni. Szóval tényleg megvalósulni látszik az a vágyam, hogy hassunk egymásra, és ezt a nagy energiát forgassuk bele és vissza egymásba.

Ha csak egy dolgot megváltoztathatnál  a világon, akkor mi lenne az?

Szerintem nagyon-nagyon jó lenne, hogyha mindenki túl tudna lépni magán. Hogyha meglátnám, hogy nem lehetek úgy jól, ha körülöttem nincsenek jól a többiek. És hogy nekem ebben szerepem és felelősségem van.

Milyen jövőt képzelsz el a KórházSulinak 5 vagy 10 év múlva?

Van egy gyönyörű épületünk, a kapu felett ki van írva, hogy KórházSuli Központ. Tágas tér, messzire lehet látni, besüt a nap, ott képezzük az egyetemistákat, vannak benne tanulószobák, egy családterápiás központ, ahova jönnek-mennek a családok… egyszóval nagy élet zajlik, képzéseket tartunk sokaknak. És akár van egy olyan águnk, amely saját bevételt termel, hogy ne legyen kiszolgáltatott a helyzetünk.

Nagyon kívánom neked, hogy ez létrejöjjön!