Ahol a papok a kölcsönös szeretetet tanulják: papi iskola Loppiánóban

Kiss Imre atya, jelenleg szarvasi plébános hét évig az olaszországi Loppiánóban működő papi iskola vezetője volt. Egy évvel ezelőtt, hazatértekor kérdeztük az iskoláról, az ott szerzett nemzetközi tapasztalatairól.

ahol-a-papok-a-kolcsonos-szeretetet-tanuljak-papi-iskola-loppianoban

Elsőként talán tisztázzuk az olvasó számára, hogy mi is ez a  Loppiano?

 

Loppiano a Fokoláre Mozgalom első modell-települése, közismertebb szóhasználattal élve „városkája”. Az olaszországi Firenze közelében, Incisa in Val d’Arno község mellett fekszik. 800 lakosa van a világ 65 országából, akik néhány hónaptól kezdve akár több évet is itt töltenek valamelyik lelkiségi iskolában, művészeti vagy gazdasági központban, vagy épp a Sophia Egyetemen. Célja, hogy lakói megvalósítsák egymás között a kölcsönös szeretet evangéliumi parancsát.

 

Tulajdonképpen mi az a papi iskola?

 

A „papi iskola” az intézmény családias neve, hivatalosan ez a „Közösségi Lelkiségi Központ Egyházmegyés Papok és Kispapok számára”. A szemináriumban filozófiai, teológiai és pasztorális tanulmányokat végeznek, és nagyon komoly spirituális képzést is kapnak, de emellett szükség van a közösségi lelkiség tapasztalatára. Ezt az újdonságot a II. Vatikáni Zsinat, és már előtte az egység karizmája hozta el, de még nem annyira ismert és a kispapoknak nincs benne tapasztalatuk. A püspökök is megerősítenek minket abban, hogy nagy szükség van egy olyan iskolára, ahol közösen éljük és ezáltal elsajátítjuk az egység lelkiségét. Ahogy Giancarlo Faletti, a Fokoláre Mozgalom korábbi társelnöke mondta: itt a papok a kölcsönös szeretet tanulják.

 

Könnyen engedett el a püspököd erre a szolgálatra, amikor itthon is nagy szükség van a papok munkájára?

 

Minden püspök más. A mi püspökünk nemcsak nagylelkű, hanem olyan látásmódja van, amellyel az egész egyházat figyelembe veszi: mi, papok a világegyházat szolgáljuk. Aki pedig részt vesz egy ilyen szolgálatban és néhány év után visszatér, az az egyházmegyéje számára is gazdagodást jelent mindazzal a tapasztalattal, amit kint szerzett.

 

Mise a loppiánói templomban.

 

Milyen várakozással indultál Loppiánóba és mit tapasztaltál?

 

Arra számítottam, hogy a testvériség városába megyek, és ez a várakozás nagyszerűen beigazolódott: egy mindennapos, egyre mélyülő lelki tapasztalat lett. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebben részem lehetett, hiszen egyedülálló a világon. Ugyanakkor mélyen átéltem a magam kicsiségét is. 57 évesen mentem ki, tehát már nem voltam fiatal. Olaszul valamennyire már tudtam, de korántsem tökéletesen. Loppiánót csak nagyjából ismertem, tehát meg kellett ismernem a város működését, a kapcsolatokat, a szaknyelvet. Sok mindenbe bele kellett jönnöm, de szerencsére nagyszerű elődök nyomába léphettem, és az ő példájukat igyekeztem követni.

 

Milyen feladatot láttál el ott?

 

Én hét kurzust vezettem a papi iskolán. Nem szokásos lelkipásztori feladataim voltak, tehát nem egy plébánia vezetését végeztem, hanem egy képzési feladatot láttam el. Ezt a feladatot nem egyedül, hanem egy csapattal közösen végeztük, ami nagyon megnyugtató volt, biztonságot adott.

 

Lehet csapatban vezetni egy iskolát?

 

Loppiánóban azt hangsúlyozzuk, hogy a köztünk lévő Jézus nevel minket, nem pedig egy mester vagy egy jól képzett pap, és nem is egy teológus vagy pasztorális szakember.

Három-öt ember, akik között kölcsönös szeretet van, és akik már élik ezt a lelkiséget, modell lehet a többiek számára. Hét év tapasztalat azt mutatta, hogy a papi iskola a vezetők számára is tanulás: mi is tanuljuk a lelkiséget.

Egyetlen mester van, Jézus, és mi mindannyian tanítványok vagyunk. Vannak, akik talán előrébb járnak, és így szolgálják a többieket, de mindenki tanul.

 

Hogyan éltetek együtt papok és kispapok?

 

A résztvevők és a vezető csapat tagjai vegyesen kis életközösségeket, fokolárokat alkottak. Egy fokolárban 6-7 fő, és az egész iskolában pedig a létszámtól függően három vagy négy fokolár volt. Mi, vezetők, egymás között is éltük a közösségi lelkiséget, igyekeztünk megvalósítani egyfajta családi légkört. Erre azért is volt szükség, mert a többiek csak fél évre, esetleg kilenc hónapra jöttek, mi pedig tartósan ott éltünk. Azt éreztük, amit mi megélünk, abba a közegbe hívhatjuk meg a többieket is.

 

Egy közös ünnep pillanata.

 

Bekapcsolódtatok Loppiano életébe?

 

Mindennap részt vettünk a város közös esti szentmiséjén, havonta pedig legalább egy közös előadáson a többi lelkiségi iskolával együtt. Voltak kulturális programok is, ünnepek vagy éppen közös szolgálatok, amikor több száz látogató érkezett. Őket közösen kalauzoltuk, segítettünk fölszolgálni az ebédnél, vagy utána mosogatni és kitakarítani a termeket. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a papi iskola nem önmagában működik, hanem Loppiano szerves része. Sokat kaptunk a városkától, és éreztük, hogy a mi hozzájárulásunk is nagyon fontos.

 

Milyenek voltak a nagy egyházi ünnepek?

 

Mindig egy fantasztikus nemzetközi légkörben ünnepeltünk, hiszen Loppiánóban 65 országból vagyunk jelen, így az ünnepi jókívánságok legalább 25 nyelven elhangoztak. Megjelentek a különböző népek, kultúrák énekei, viseletei, szokásai is. Elsősorban azért voltak szépek ezek az ünnepek, mert a résztvevők között igazi, kölcsönös szeretet volt, másrészt pedig nagyon színesek, látványosak is voltak, amiben az egyház felemelő sokszínűségét lehet tapasztalni. Az egyház ugyanis „katolikus”, azaz egyetemes, és mindenkit magába foglal.

 

Hogyan tud ennyi nyelv és kultúra együtt élni?

 

Loppiánónak titka a kölcsönös szeretet törvénye: úgy szeretjük egymást, hogy készek vagyunk az életünket is adni egymásért. Egy bizonyos idő után eljutunk oda, hogy erre szövetséget is kötünk.

A mindennapokban ez azt jelenti, hogy akkor tapasztaljuk meg Jézus erős és vigasztaló jelenlétét, ami vezet és feltölt bennünket, ha személyesen mindannyian igent mondunk a keresztre feszített és elhagyott Jézusra.

Chiara Lubichtól tanultuk ezt a reggeli imát: „mert elhagyott vagy, Jézus, mert vigasztalan vagy, Mária, felajánlom a napomat.” Az egység alapja az, hogy személyesen választjuk az elhagyott Jézust a nehézségekben, az akadályokban, a meg nem értettségben, és a fájdalmakra nagylelkűen igent mondunk.

 

Több magyar is élt ezekben az években Loppiánóban. Volt köztetek egy erősebb összetartás?

 

Az első évben csak örömmel üdvözöltük egymást, amikor találkoztunk, például mise után. Később együtt ünnepeltük március 15-ét egy közös ebéddel, idővel pedig kéthavonta találkoztunk egy-egy estére, hogy megosszuk az életünket és megerősítsük egymást. Úgy gondoltuk, hogy ez az összetartozás az egész városban megélt testvériséget is erősíti. Az alkalmaink nyitottak voltak: mások is beköszöntek, koccintottak velünk vagy röviden becsatlakoztak a beszélgetésbe. Nem egy befelé forduló közösség voltunk, hanem azt kerestük, hogy magyarokként hogyan tudjuk hozzátenni a saját részünket a nemzetközi városkához.

 

Az akkor ott élő kis magyar csapat.

 

Hogyan tekintett a többi nép a magyarokra?

 

Sokan nem ismernek minket, főleg azok, akik másik földrészről érkeztek. Ugyanakkor, akik valamennyire ismerik a történelmünket, tisztelettel tekintenek ránk. Nyitottságot és érdeklődést tapasztaltam mindenki részéről, előítéletektől mentesen.

 

Hét év után hazatértél. Mi vár rád itthon?

 

Augusztus 1-jétől Szarvason vagyok plébános. Korábban nem ismertem ezt a plébániát és a várost se, úgyhogy mindenki és minden új, és én is új vagyok az egyházközség számára. Szarvason a katolikus felekezet abszolút kisebbségben van: a tizenötezer lakosból kétezer katolikus van, ebből nagyjából kétszázötvenen gyakorlók. A legtöbben evangélikusok, és van egy kisebb református közösség is. Sok a vegyesházasság, amelyben az egyik fél katolikus, a másik pedig protestáns, és a templomba járó katolikusoknak is a hetven százaléka vegyes felekezetű családhoz tartozik.

 

Hogyan fogadtak Szarvason?

 

Nagy befogadást és segítőkészséget tapasztaltam, a szarvasiak nagyon barátságosak és hálásak. A három evangélikus lelkésszel már megismerkedtem, a református lelkésszel pedig hamarosan felvesszük a kapcsolatot. A polgármestert is meglátogattam, baráti találkozás volt. Azóta már többször is kerestük egymást, tiszteletjegyet is küldött egy színházi előadásra.

 

Mik a terveid a jövőre nézve?

 

Az első hónapban leginkább a fészekrakás kötött le: megismerni és működtetni az infrastruktúrát, a plébániát. De folyamatosan próbálom fölvenni a kapcsolatokat a hitoktatókkal, egyházközségi képviselőkkel. A fő feladatomnak azt érzem, amit korábbi is mindenhol annak éreztem: a közösség építését. Úgy gondolom, hogyha egy közösség élő, akkor elindul kifelé, van egy kisugárzása és evangelizál.

 

* * *

 

Kiss Imre 1980-ban végzett a Budapesti Hittudományi Főiskolán. Később a római Gregoriana Pápai Egyetemen licenciátust, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen doktori fokozatot szerzett. 1987-től a Szegedi Hittudományi főiskolán tanított, amelynek öt évig egyúttal spirituális igazgatója volt. 2000 és 2012 között a Szeged-Csanádi Egyházmegye általános helynöke volt. Káplánként Újszegeden, plébánosként Kisteleken, Szeged-Tarjánvárosban, majd Újszegeden szolgált. 2013 és 2019 között vezette a loppiánói papi iskolát, hazaköltözése óta a Békés megyei Szarvason plébános.

 

Papi hivatásáról, a papi közösség erejéről, a plébániai életről, a hívekkel való közös munkáról nemrég mesélt az Új Városnak.

 

 

Fotó: Loppiano facebook oldal és Kiss Imre albumából

Forrás: A cikk eredetileg az Új Város 2019/5. számában jelent meg.

Legújabb könyveink: