Boldoggá tesz, ha segíthetek – Beszélgetés Beer Miklós nyugalmazott püspökkel

Nagymaroson kerestük fel Beer Miklóst, aki egyike azon egyházi személyiségeknek, akik gyakran foglalnak állást korunk társadalmi kérdéseiben. Nyugalmazása óta a Szent Ferenc Szegényei Alapítvány kuratóriumi elnöke, mely alapítvány a teremtett világunk védelméért, a párbeszéd kultúrájának megteremtéséért, a hiteles keresztény értékrend képviseletéért száll síkra. A járványhelyzet tanulságairól, a média szerepéről, a cigánysággal kapcsolatos tapasztalatairól kérdeztük őt.

boldogga-tesz-ha-segithetek-beszelgetes-beer-miklos-nyugalmazott-puspokkel

Püspök úr, mit tanulhattunk a mostani járvány kapcsán?

 

Az egymással való törődés fontosságát. A közelmúltban részese voltam egy videókonferenciának, amelyet éppen ebben a témában tartottak. Különböző foglalkozású emberek szólaltak meg. Megragadott engem Röhrig Géza hozzászólása. Filmszínész, színházi ember, verseket is ír. Most New Yorkban él. Amikor meghallotta, hogy nagy gondok vannak, nincs elég ember, aki eltemesse a járványban elhunytakat, jelentkezett önkéntes sírásónak. Ebben az említett beszélgetésben többször elhangzott, hogy nem becsüljük az Úristennek ezt a csodálatosan szép teremtett világát. Pusztítjuk a mi gyönyörű földünket.

A telhetetlenség átka, hogy jelképesen szólva elesszük a kenyeret a sok éhező elől. Az egyik oldalon a nagy kényelem, a luxus, a másik oldalon a sok éhező ember a világban.

Ferenc pápa is mindig azt mondja, szívtelen ez a világ. Nem veszi észre a másik embert. Arról, hogy valaki Afrikában, vagy másutt született… nem tehet. De nem jobb a helyzet idehaza sem. Hogy csak az elmúlt hetek szomorú eseményeire utaljak: Hogyan juthatnak el a fiatalok odáig, hogy előveszik a kést, hogy nem tisztelik sem önmagukat, sem a másik embert? A nevelés hiánya, meg a drogok. Azt mondják, hogy a késelésben részt vevő fiatalok a kábítószer hatása alatt álltak.

 

Egyre erősebb a társadalmi feszültség, az előítéletek térhódítása. Honnan ered ez az előítéletes, rasszista gondolkodás?

 

Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a Káin és Ábel történetétől indul minden. „Őrzője vagyok a testvéremnek?”– kérdezi cinikusan Káin. A féltékenység, az irigység, ez van minden mögött. Most éppen Jeszenszky Géza, volt külügyminiszter cikkét olvastam. Olyan bölcsen azt mondja: Gondoljuk végig, hogy mi magyarok miben hibáztunk az I. világháború kirobbantásánál, vagy abban, amilyen lekezelő módon viselkedtünk az itt élő nemzetiségekkel. És csodálkozunk, hogy utána azt mondták, ebből már elég. Az önteltség, beképzeltség, gőg, mind az eredendő bűnre vezethető vissza. A rasszizmusról beszélünk. Az a nagy baj, hogy a politikai haszonszerzés eszközévé vált.

Milyen csodának kellene történnie, hogy változtassunk ezen a tendencián? Hogy megbékéljünk egymással, hogy egyenrangúnak tekintsük a cigányt, a románt, a tótot? Milyen jeleket kell még küldenie Istennek, hogy észhez térjünk?!

Itt van ez a járvány. Láthatjuk, hogy a vírus nem válogat. Akár Mózes törvényeit olvassuk, akár Krisztus tanítását, mindig ott van a figyelmeztetés, hogy szeresd a te Uradat Istened és szeresd a felebarátodat. Mert mindenki a felebarátunk. Mindenki, aki embernek születik, a mi felebarátunk, a testvérünk. Milyen alapon mondjuk azt, hogy nekem ehhez jogom van, nekem ez kijár, neked meg nem. Az ilyen magatartás oda vezet, amit Hitler és követői tettek… A fajelmélet valami sátáni dolog volt.

 

 

Püspök úr sokat hallatja a hangját a médiában. Miért tarja fontosnak, hogy megnyilatkozzon a társadalmi kérdésekben is?

 

Öt évvel ezelőtt kezdtünk el egy interjúsorozatot Réti József barátommal, s ennek nyomán minden évben született egy-egy kötet. De gyakran megkeresnek az újságok is. Volt egy ki nem mondott elvem, hogy mindenhová elmegyek, ahová hívnak. Az interjúköteteim kapcsán sok könyvbemutató rendezvényen vettem részt mindenfelé az országban, Soprontól Debrecenig, Kecskeméttől Győrig. Ezeken a beszélgetéseken újból és újból megfogalmaztam a véleményem a világról, az élet eseményeiről, vagy akár a történelemről, az egyházunkról.
Az utóbbi időben felvetődött néhány olyan téma, amiről összefoglalóan fejthettem ki a gondolataimat. Ilyen kérdés volt például, hogy hogyan látom az elmúlt harminc évet. Aztán a járvány kapcsán, hogy milyen lesz a világ a járvány után. Mit tanulunk ebből a helyzetből. Ferenc pápa útmutatásai nyomán az ökológiai válságról is írtam. Arról, hogyan kellene megbecsülnünk teremtett világunk kincseit.
Nagyon izgatnak a társadalmi kérdések. Mióta nyugdíjas lettem, úgy éreztem, hogy az Úristen még feladatul adja nekem, hogy többet foglalkozzam a cigányság helyzetével. Ezért is jött létre a Szent Ferenc Szegényei Alapítvány. Ezzel párhuzamosan kezdtem el a videóblogot, Havonta kétszer-háromszor beszélek valamilyen témáról. Érdekes látnom, hogy a fiatalok mennyire a virtuális világban élnek. s nagyon sok visszajelzést kaptam tőlük. Most már tudom, hogy ez a vlog, hát így lettem vlogger…

 

Tudunk-e manapság valódi párbeszédet folytani?

 

Meggyőződésem, hogy a párbeszéd kultúráját építenünk kell. Nagyon nagy a felelősségünk abban, hogy megtiszteljük-e a vitapartnereinket, meghallgatjuk-e az ő álláspontjukat, úgy, hogy ugyanakkor az ember képviseli a saját nézőpontját, elmondja a véleményét.
Most Nagymaroson élek. Itt felettünk magasodik a Hegyestető és a kilátótorony, ahonnan az egész Duna-kanyart be lehet látni. Több út is vezet a Hegyestetőre.

Én úgy gondolom, hogy az élet fontos kérdéseit nem lehet egysíkúan megközelíteni. El kell tudnunk fogadni, hogy más nézőpont is van, más út is vezet a hegytetőre, de a cél közös. A párbeszéd alapelve számomra az, hogy tisztelni kell egymást.

 

Egy püspök, egy ismert személy szava messzire elér. De mit tegyenek az egyszerű hívek? Hallassák a hangjukat a környező világ problémái, sokszor igazságtalanságai láttán?

 

Ezt úgy nevezik, hogy állampolgári felelősség a közügyekért. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy elmondhassa a véleményét, de meg is kell hallgatnunk egymást. Ahogyan Ferenc pápa mondja: „Többet hallgass, kevesebbet beszélj.”
Az állampolgári felelősség a közügyekért nagyon régi téma, amit azután a politika szépen elfelejtett, félretett.

Teremteni kellene olyan fórumokat, ahol a hétköznapi problémákról beszélni tudnak az emberek. A nevelés kérdéseiről, a toleranciáról, a környezetvédelemről, az egészségügyi gondokról, vagy a szociális gondoskodás kérdéseiről. Meghallgatni az egyéni emberi sorsokat, „érzékenyíteni” a közvéleményt.

Egy fiatal cigány barátom nemrégen doktorált az ELTE szociológia tanszékén. Disszertációjának a témája az egyház és a cigányság kapcsolata volt. A professzora azt mondta a hallgatóinak, hogy nem ad diplomát annak, aki nem tölt el legalább két hetet egy cigány faluban. Hogy közelről lássa a cigányság valós problémáit, azt, hogy milyen körülmények között élnek emberek. Persze nem csak cigányok élnek nehéz helyzetben. De a professzor azt kérte, hogy a saját szemükkel győződjenek meg arról, hogy milyen az, amikor nincs villany, nincs víz, csak az utcai kútból, nincs megfelelő iskolai lehetőség és nincs munkahely. Visszatérve a kérdéshez, nagyon fontosnak tartom, hogy lehetőséget teremtsünk arra, hogy megszólalhassanak az emberek.

 

 

Ha már az egyéni sorsokról beszélünk, felidézhetnénk néhány tapasztalatát a cigánysággal kapcsolatban?

 

A múlt héten beszélgettem egy cigány családanyával. Karancsságon nőtt fel. Az édesapja mindig azt mondta nekik, hogy tanulni kell, mert a cigányság jövője azon múlik, hogy tanulnak-e a fiatalok. Megfogadta az apai tanácsot, és a bátyjával együtt leérettségizett. Azután férjhez ment egy afrikai származású mérnökemberhez. Három gyermekük van, egy fiú és két lány. A fiú már a testnevelési egyetemen tanul, az idősebb lány óvónő lett, a kisebbik pedig még főiskolára jár. Ez az asszony mindig azt mondja, hogy a hitéből merít erőt. A családjával együtt rendszeresen járnak a templomba, s rengeteg feladatot vállal az egyházközség életében is. A falujában ő vezeti a püspökség karitász csoportját. Nagyszerű teremtés!
De eszembe jut egy másik történet is. Amikor Pilismaróton szolgáltam, a hittanos csoportban volt egy kislány. aki gyönyörűen énekelt. Mindig mondtam neki, hogy képeznie kellene a hangját, hisz azért kapta Istentől ezt a csodálatos adományt, mert küldetése van vele. Amikor nyolcadikos lett, az egyik pillanatról a másikra meghalt az édesanyja. Az édesapja egy asztalosüzemben dolgozott. Volt még egy kisöccse, akkor tízéves lehetett. Az apa arra kérte, hogy maradjon otthon, ne tanuljon tovább, mert gondoskodnia kellene a testvéréről. Így aztán nem is tanult tovább, főzött, mosott ellátta a háztartást, nevelte a kisöccsét. Én aztán eljöttem Pilismarótról, de azért tartottuk a kapcsolatot. Ez a lány időközben férjhez ment. Amikor már Vácra kerültem, egyszer telefonált, hogy nincs-e valamilyen álláslehetőség a püspökségen. Találtunk is számára munkát és egy szolgálati lakást, és azóta is, immár tíz éve, ott dolgozik a püspökségen. Ő takarít, a férje pedig a kertet gondozza. A fiuk a katolikus iskolába jár, szépen tanul. Azt hiszem, hogy hetedikes vagy nyolcadikos volt az idén. Engem nagyon boldoggá tesz, hogy tudtam segíteni rajtuk.

 

Sokat hallunk és beszélünk arról, hogy mi a gond a cigányság életvitelével, de kevés szó esik arról, hogy mit tanulhatunk tőlük.

 

Huszonegy évig szolgáltam Pilismaróton, így közelről megismerhettem az ottani cigányok életét. Nagy hatással volt rám az összetartásuk, a gyerekek iránti rajongó szeretetük. Felidézem azokat az emlékeket, amikor keresztelni hozták a piciket. Mindig meghívtak az ünnepi asztalhoz, megható volt látni az örömüket, ahogyan összetartott a család.
De szólhatnék az öregek tiszteletéről is. Egy másik emlékem egy idős cigány muzsikushoz kapcsolódik. Mindig eljött a maróti búcsúba, s eljátszotta kedvenc nótámat is. (Ledüllött, ledüllött a szénaboglya tetej…) A falu szélén laktak nagyon szerény körülmények között. Amikor meghalt, felkeresett a fia, s szégyenkezve mondta, hogy nincs pénzük a temetésre. Ez talán még 1990 előtt történt. Elmentem a tanácselnökhöz – akkor még ő volt a falu vezetője –, és megkérdeztem, hogy mit tehetnénk értük. Rendes ember volt, segített is. Szerény körülmények között egy kis szekéren vittük ki az öreg muzsikust a cigánytelepen át a temetőbe. A férfiak levett kalappal kísérték. Sosem felejtem el, ahogyan meggyászolták, ahogyan búcsúztak tőle. Sírt a család, s én együtt sírtam velük.

Azt tapasztaltam, ha csak egy kicsit is megérzik a cigány emberek, hogy szeretettel fordul feléjük valaki, akkor tízszeres szeretettel viszonozzák azt.

A végén meg akartak választani engem polgármesternek. Alig tudtam lebeszélni őket.
Néhány szót arról, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni. Én nem így tapasztaltam. Volt Pilismaróton egy szelídgesztenyés, amikor kezdett érni, láttam, hogy már kora reggel mentek a cigány családok – ez még a TSZ időben történt –, jött értük egy traktor utánfutóval, s amíg le nem ment a nap, szedték a gesztenyét. De jártak csigázni, gombászni, vagy kamillát, bodzát és más gyógynövényeket gyűjteni. Értettek hozzá. Nagy mulasztása a társadalmunknak, hogy ezek a munkalehetőségek elvesztek a cigányok számára.

 

Beszélgetésünk végén milyen tanáccsal bocsátana útra bennünket?

 

Megismételném, amit már az elején is mondtam. Vegyük észre azokat a feladatainkat, amiket eddig elmulasztottunk. Most a járvány idején erre is rádöbbenhettünk. Jobban becsüljük meg egymást, figyeljünk oda a másikra. Adjunk hálát az Úristennek az egészségünkért, meg a föld javaiért. Becsüljük meg azokat, és jó testvérként osszuk meg egymással.

 

 

A Szent Ferenc Szegényei Alapítvány munkájáról és Beer Miklós videóblogjáról bővebben itt olvashatnak: https://szentferencszegenyei.hu/

 

 

Fotó: Beer Miklós videoblog és Fialovszky Magda

Legújabb könyveink: