Egyedülálló anyák és a keresztény közösség

Az élet a fogantatással kezdődik. A gyermek Isten ajándéka. Egyszerű igazságok, amiket magunk is vallunk, de vajon sikerül ezeket az üzeneteket szeretettel átadni az éppen legjobban rászorulóknak? A katolikus – és más keresztény egyházak is – hisznek a legapróbb életek védelmében, elviekben támogatják a gyermekvállalást, de mi valójában a tapasztalat? Bátran mehet-e be a templomba a várandós hajadon lány, akinek éppen a legnagyobb támogatásra van szüksége, vagy inkább sohasem jelenik meg többet a helyi misén vagy istentiszteleten?

Fölkavart a történet, amikor egy egyedülálló anyuka ismerősöm mesélte, annak idején milyen nagy reményekkel próbált csatlakozni egy kisgyermekes csoporthoz a helyi plébániájukon. Legnagyobb csalódására azt a választ kapta, hogy „ha őt nem zavarja, hogy a tagok mind házasok, akkor jöjjön nyugodtan, de szerintük ez nem neki való.” Számára egyértelmű volt az üzenet: férj nélkül gyereket vállalni bélyeg, egy szégyenfolt a keresztény közösség szemében.

Bár egészen más körülmények miatt, de Mária is hasonló helyzetben találhatta volna magát, ha József nem jegyzi el őt még az állapota láthatósága előtt…

És abban az időben a „bűnét” halálbüntetéssel, megkövezéssel torolták volna meg.

Jogi tanulmányaim kapcsán az életvédelem és az abortusz területét kutatva merült fel bennem a kérdés, hogy a Katolikus Egyház álláspontja egyszerű és világos, viszont mégis akadnak vallásos meggyőződésük ellenére olyan nők, akik a mesterséges terhességmegszakítást választják. Mi az tehát, amin változtatni tudunk, és amin változtatni kellene? A válasz meglehetősen egyszerű lehetne, de mégsem élünk vele…

A „templomi szorongás”

A probléma gyökerét vizsgálva egészen a templomainkhoz, közösségeinkig juthatunk. Sajnos nem ritka jelenség a templomi szorongás elsősorban a fiatalok, de akár az idősebb korosztály körében is. A kamaszkort követő fiatal felnőtt évek még mindig sok bizonytalanságot rejtenek magukban: az ember keresi önmagát, próbálja megszilárdítani személyiségének legfontosabb sarokköveit, amiben fontos szerepe van a hitnek, és főleg egy befogadó közösségnek.

Talán ismerős lehet az érzés, hogy fiatalon kimarad párszor a szentgyónás, és az ember áldozáskor a helyén marad. Ez gyakran bizonyos szégyenérzettel párosul, azt érezhetjük, hogy nem voltunk elég jók, nem teljesítettük az elvárásokat, és ezt nem elég, hogy magunkban is meg kell emésztenünk, hanem még a szomszéd néninek és talán a diakónusnak is feltűnik, hogy ülve maradtunk. Mindenki láthatja, hogy ezen a héten „alulmaradtunk”, hogy valamilyen nagy bűnünk lehet, és ilyenkor legszívesebben csak gyorsan távoznánk minél kevesebb szemtanútól kísértve.

Valahogyan és valamiért kialakult egy közösségen belüli kisebbségi komplexus bennünk, hívekben.

Szorongunk a misén, hogy vajon elég hangosan éneklünk-e, nem rontunk-e bele az ima szövegébe, vagy nem látta-e valaki, hogy véletlenül ülve maradtunk a közös felállásnál.

Számtalan apró dolog van, ami miatt az ember aggódhat – ehhez hozzáadva a közösségi média felületein elvárt tökéletes imázst, még a templomban is mutatni próbáljuk a lehető legjobb énünket, hogy nehogy mint keresztények mások szemében kevesebbnek mutatkozzunk.

Az egyedülálló kismamák fogadtatása

Egy ilyen közösségi alapélmény hatására, ahol félünk attól, hogy a pap, a testvérek mit gondolnak rólunk, sajnos nem meglepő, hogy az egyedülálló kismamák, miután fény derült a nemvárt terhességre, nagy ívben kerülik el az addig látogatott templomot.

Az abortusz legfőbb okai között foglal helyet az állapotos nő súlyos válsághelyzete, ami alatt sokszor nem is anyagi nehézségeket, hanem a saját környezetének hozzáállásától való félelmet kell érteni. A várandós fiatal lányok első gondolata általában nem az egzisztenciális háttér, a fiatal évek feláldozása, hanem az, hogy vajon mit fog szólni a család, a barátok, ismerősök, a közösség, az iskola vagy egyetem, a tanárok, és a sor még nagyon hosszú. Előfordul, hogy az anyát először a boldogság öntené el a benne növekvő élet gondolatától, azonban ehelyett inkább a szorongás, szégyen és kirekesztettség érzése kerekedik felül benne.

És ebben van borzasztóan nagy szerepe és felelőssége az egyház(ak)nak, nekünk. Az elítéltség érzése helyett, amit a házasság előtti szexuális kapcsolat (vagy még tragikusabb esetben nemi erőszak) – vagyis végső soron a szüzesség elvesztésének napvilágra kerülése okozott, azt a támogatást kellene éreztetnünk az adott személlyel, amit ebben az esetben feltétel nélkül mindenki érdemelne. Egyedül világra hozni egy gyermeket, majd apa nélkül nevelni fel (akár elvált nőként) hatalmas feladat! Ahelyett, hogy az anyának azon kellene aggódnia, hogy hogyan fognak rá nézni mindezek után az emberek, azt kellene éreznie, hogy az, hogy igent mond a gyermekére, egy nagyon bátor lépés, ami nem megvetést, hanem tiszteletet érdemel.

Amíg belőlünk, keresztényekből egy aprócska félmosolyt, cinikus megjegyzést, hüledezést, megbotránkozást vagy enyhe kárörvendést vált ki egy várandós (hajadon) lány híre, hogy „na tessék, ő se tartotta be a Tízparancsolatot”, hogy várhatjuk el, hogy az adott helyzetben ne a legkönnyebb utat válassza az illető?

Mit reagálnánk, ha kiderülne, hogy nem is önszántából ment bele egy szexuális együttlétbe, hanem megerőszakolták?

Amíg nem a legnagyobb bátorítással és szeretettel fordulunk a hasonló helyzetű kismamák felé, hogyan ítélkezhetünk azok felett, akik a társadalmi meghurcolás helyett a menekülést választották?

Mit tehetünk, mit tegyünk?

A különböző életvédelmi alapítványok, egyedülálló anyákat segítő szövetségek mellett fontos, hogy az Egyház különböző szintjein is eljuttassuk az üzenetet a híveknek, felebarátainknak. Ha egy elkeseredett ember, legyen az akár fiatal, várandós vagy idős – esélyt adva a vallásunk megismerésének – betér egy templomba, és a misén a prédikációban a „halálos bűn”, „tisztátalanok”, „paráznaság” és „pokol” szavak kapják a hangsúlyt, nem csoda, hogy nem a krisztusi irgalmassággal, az átölelő szeretettel és megbocsátás kegyelmével fog szembesülni. Sosem tudhatjuk, hogy ki az, aki először jelent meg a templomunkban, és ki az, aki utoljára, ezért van nagy jelentősége a prédikációknak, az evangélium hirdetésének.

Nekünk, világi híveknek is feladatunk, hogy a közösségen belül az elfogadást és szeretetet sugározzuk minden testvérünk felé, hogy ne a látványos imádkozásban versengő vasárnapi keresztények legyünk, hanem szerény, a többi bűnöst támogató és el nem ítélő emberek. Le kell bontanunk az abortusz és a házasságon kívüli terhesség hasonló megítélését, hogy akik ilyen helyzetbe kerülnek, érezzék általunk is, hogy az élet áldás, akkor is, ha nem szentségi körülmények között fogant, és ugyanolyan tisztelet és öröm illeti, mint a legkeresztényibb család gyermekáldását! Minden esetben igaz ugyanis: a születendő gyermek ártatlan, és semmit sem tehet a fogantatásának körülményeiről.