Egyház és társadalom törésvonalai – találkozás Aaron Wessman atyával

Olvasási idő: 8 perc

Aaron Wessman atya közel egy hetet töltött el Magyarországon a Piarista Rend meghívására: a nekik tartott lelkigyakorlat is a könyvére, illetve annak központi kérdéseire épült, és örömmel tudtuk meg, hogy a kötetet több plébánián és egy piarista gimnáziumban is feldolgozták. Wessman atya szeretettel és elismeréssel beszélt Magyarországról. Szerinte annak oka, hogy eddig csak egy ilyen kis ország nyelvén jelent meg a könyve annak tudható be, hogy a magyarok szeretik maguk számára magasabbra tenni a lécet. Ő úgy érzékeli, nagyobb hatásunk van a világra nekünk, magyaroknak, mint hinnénk…

Az Új Város Központban az egyik első elhangzó kérdés az volt, hogy eddig hány nyelvre fordították le Aaron atya művét, és magunk is meglepődtünk, hogy eddig a magyar fordítás az első és egyetlen… Wessman atya kifejezte, mennyire hálás az eseményen jelenlévő fordítónak, Kapás Orsolyának, aki hosszú és fáradságos időt töltött el a könyvével, és aki a fordításon keresztül olyan elméleti kérdésekre is rávilágított, mint egyes terminusok, teológiai kifejezések jobb és mélyebb megértése. A könyvben felbukkanó kíváncsiság kifejezés kapcsán például felpezsdült a társaság: vajon a kíváncsiság negatív vagy pozitív szó, és mennyiben egyezik a kíváncsiskodással? A kíváncsiság persze önmagában még nem lehet eredendően pejoratív: a kérdések feltevése és az érdeklődés nem mindegy, milyen szándékkal, milyen célból történik – sommázta Aaron atya.

_{Aaron Wessman atya, a szerző és Kapás Orsolya, a fordító}

Miért fordult Aaron atya figyelme a polarizáció jelensége felé? A Glenmary Home Missioners rend [Glenmary Hazai Misszionáriusok] az 1920-as években indult, mikor William Howard Bishop atyát vidékre helyezték, és beleszeretett a rurális Amerikába. Megtapasztalta viszont, hogy a katolikus egyház jelenléte igen csekély az északkeleti (New York) és délnyugati (Kalifornia, mexikói határ) régiókhoz képest: a hagyományosan protestáns USA mintegy 1000 megyéjében nincs jelen az egyház – ez a terület az ország területének nagyjából harmada. Ugyanakkor maga a katolikus egyház sem nagyon foglalkozik a vidékkel, ahol a lakosság közel 40%-a nem tartozik semmilyen felekezethez vagy vallási közösséghez. Az itt élő keresztények viszont túlnyomó többségében az evangelikál felekezethez tartoznak, amely egy neoprotestáns, a Bibliát szó szerint értelmező (pl. hét nap alatt történt a Teremtés), a szentségek intézményét nem ismerő és a liturgiát mellőző, ám a saját hitüket és vallásos meggyőződésüket rendkívül buzgón terjesztő és kifejező vallási közösség. Közöttük sokan egyenesen katolikus-ellenesek. Az ilyen vidékeken élők soha életükben nem találkoztak még a katolikusokkal, katolikus pappal. Bishop atya missziós területként fogta föl ezt a vidéket, és 1938-ban megalapította rendjét, amely ma főleg az Appalache-hegység és az USA délkeleti tájain folytat missziót: a papok letelepednek valahol, ahol összebarátkoznak a helyiekkel, barátkoznak a helyben már létező más felekezetekkel és a szeretetkapcsolat és az evangélium megélése által kezdik megismertetni velük a katolikus tanítást. Kicsinyke közösség alakul körülük, amely kezdetben „önfenntartó”, majd mikor már templom is épül, és stabillá válik a plébánia, a missziós atyák átadják a fenntartását a legközelebbi egyházmegyének, a missziós papok pedig továbbköltöznek egy következő állomáshelyre. A Glenmary misszós munkája során tapasztalta tehát először Aaron atya a mérgező polarizáció légkörét, mivel ez a „terepmunka” számos kiélezett eszmei törésvonal mentén húzódik. Ezért fordult a kérdés tudományos tanulmányozása felé is.

Manapság az amerikai társadalom rendkívül megosztott. „Volt-e korábban példa rá, hogy az amerikai elnök nyíltan kritizálja, sőt támadja a pápát?” – tette föl a kérdést az egyik résztvevő. Aaron atya nem tudott volna konkrét korábbi esetet mondani, de azt hangsúlyozta, hogy korábban a progresszív baloldali politikusok rendszeresen odamondogattak a katolikus egyháznak, amiért az aktívan és hangosan fölemelte a hangját olyan kérdések, mint az abortusz vagy az azonos neműek házassága – mondván, hogy az egyház maradjon csak meg a saját belügyei és a lelki élet mellett. Ehhez képest Donald Trump összezördülését Leó pápával inkább a figyelemfelkeltés motiválja: míg Ferenc pápát a progresszív baloldal „szövetségesének”, képviselőjének tekintették Amerikában, addig az amerikai származású Leó pápa a mai napig egy rejtély a jobboldali konzervatívok számára. A protestáns múltú Amerikában korábban nem igazán foglalkoztak azzal, mit mond a római pápa, viszont az 1960-as évek óta katolikus politikusok – kezdve Kennedy elnökkel egészen Biden elnökig, de a mostani alelnököt, a katolikus megtérő J. D. Vance-et is lehetne említeni –, valamint katolikus legfelsőbb bírák, befolyásos emberek egyre nagyobb hatást gyakorolnak az amerikai társadalomra. Ugyanígy növekszik azoknak a száma, akik odafigyelnek a pápa szavára – a hívek számának növekedésével egyetemben. Nem elhanyagolható Wessman atya szerint az sem, hogy az algoritmus milyen témákat kap föl – ennek is szerepe lehet abban, hogy sokkal nagyobb reflektorfényt kapott a legutóbbi elnöki csörte a pápával.

Az egyik résztvevő, Tóth Pál, a Fokoláre Mozgalom egyik saját dialógus kezdeményezésének (DialogUE) koordinátoraként mesélt arról, hogy a kelet-európai katolikusok a posztkommunista korszakban még mindig megőrizték a kommunizmus egység-képét: egy párt, egy vezető, egy eszme, egy közös ellenség.

Szomorú, de közös identitást valóban lehet kovácsolni közös ellenségképből. Wessman atya Sartre-ot idézte, aki keserűen azzal viccelt, hogy a franciák akkor értettek leginkább egyet boldogan egymással, amikor a nácik megszállták az országot. Az amerikaiakat korábban szintén összekötötte a közös ellenségkép: a nácik, majd a kommunisták, majd a terroristák, de most megszűnt az egy, közös ellenség. Lehetne beszélni a progresszív baloldal negatívumairól is, de a jobboldali, konzervatív diskurzus Amerikában jelenleg közös ellenségképet próbál kovácsolni az illegális bevándorlókkal kapcsolatban, akik a narratíva szerint „megmérgezik az amerikaiak vérét”, elveszik a munkájukat, agresszívak, erőszakolnak, és „megeszik a háziállatokat, a kutyákat”.

Egy másik kérdésre Wessman atya kifejtette, hogy szerinte főleg a latínó hátterű illegális bevándorlók és a magyarországi cigányok között látható párhuzam abban a tekintetben, hogy mindkét csoport esetén a kollektív hibáztatás (bűnözés, rendbontás, züllés stb.) és a „nem kellene itt legyenek” típusú hozzáállás vált mérvadóvá a jobboldali, konzervatív narratívában. Eközben az afroamerikaiak az amerikai társadalom egy speciális csoportja: többségük kizárólag a rabszolgaság következményeképpen él ma az USA-ban, és a majd’ 400 éven át tartó dehumanizálásuk, kizsákmányolásuk a rabszolgaság eltörlése után még hosszú ideig fönnálló apartheid következtében a mai napig érezteti hatását. Bár papíron egyenlő jogok illetik meg őket, főleg az USA déli államaiban jelenleg is számos településen elkülönülten élnek feketék és fehérek egész városrészekben, amelyek között a jelentős anyagi, infrastrukturális, kulturális és szociális különbségek, hátrányok fennmaradtak. Hozzá kell tenni, hogy Amerikában a fekete közösség, de a kisebbségek általában javarészt a szociális és társadalmi helyzetükből fakadóan választásról választásra a demokrata oldalra szavaztak, és ebben a legutóbbi, 2024-es választások egy kis elmozdulást hoztak a republikánusok javára. Magyarországon viszont hasonló, tömbszerűen egységes tendenciákat nehéz lenne a cigánysággal kapcsolatban megállapítani.

Az amerikai identitás válságban van: korábban a kereszténység egy közös pont volt, mára ez eltűnt. Korábban élt az amerikai álom: valósítsd meg önmagad, az amerikaiak pionírok, határ a csillagos ég, mára viszont az amerikai álom elérhetetlenné vált: óriási szakadék tátong a társadalom kőgazdag csúcsa és a megélni képtelen, ám ironikus módon megfelelő képzettséggel, szaktudással rendelkező, elszegényedő tömegek között. A progresszív baloldalnak a pluralizmus, a különböző társadalmi csoportidentitások fenntartása miatt fontos, hogy egyre kevesebb közös nevező legyen, a történelemszemléletben különösen. A megosztottság, a kiélezettség egy olyan fontos esemény kapcsán is látványos, mint a napokban ünnepelt 250 éves amerikai függetlenség. Hogyan is tekintsenek magukra az amerikaiak? Hogyan tekintsenek magukra 400 évnyi rabszolgatartás után? És egyáltalán, ki számít amerikainak? Bevándorlóország vagy hetedik generációs, az amerikai anyaföldből élő, tősgyökeres telepesek országa? Wessman atya úgy fogalmazott, ez az identitáskeresés olyan, mint az életközépi válság, amikor valaki visszatekint az addigi pályájára, és meg kell magának is fogalmaznia, mit ért el addig, és merre akar továbbmenni.

Rendkívül aktuális kérdés az is, hogyan tudunk párbeszédbe lépni, kommunikálni olyan, körülöttünk élő embertársainkkal, akik ragaszkodnak a mienktől eltérő nézeteikhez, és minket személyünkben sem fogadnak el. Aaron atya a könyvében is gyakorlati javaslatokat tesz a párbeszéd és a másik meghallgatására. Hangsúlyozta, hogy a párbeszéd nem mindig lehetséges, főleg, ha a másik fél nem nyitott rá: bizonyos kérdéseket muszáj elnapolni már csak amiatt is, mert lehet, hogy éppen mi magunk sem vagyunk befogadó állapotban. Egy másik alkalom viszont, amikor aktuálisan nem befolyásol minket például egy otthoni konfliktus, egészségi probléma vagy maga a szélsőséges időjárás, lehet, hogy jobb kiindulópont egy beszélgetésre. Meg kell adnunk a másiknak a tiszteletet, és ki is fejezhetjük a másiknak, ha egy vitás beszélgetés során nem kellő tisztelettel viseltetnek irántunk. Persze, ha a másik fél nagyon nem nyitott a politikai eszmecserére és úgy általában a személyünkre, akkor előbb más témákban törekedjünk a közös pontok megtalálására.

A társadalomtudósok szerint a statisztika is azt mutatja, hogy érveléssel csekély esélyünk van a másikat meggyőzni, mivel a véleményünket sokszor az identitásunk határozza meg, ezért a saját önképünkön kellene változtatni. Ha viszont szeretetkapcsolatba lépünk egymással, elmélyítjük a bizalmat, akkor arra érdemes fókuszálni, hogy a másik mit élt át, mi a története, változott-e valaha a véleménye, hogyan tekint önmagára. Ha ezeken a beszélgetéseken, önreflexiókon keresztül képes eltávolodni a saját véleményétől, akkor új szemmel rátekintve már föl tudja tenni magának a kérdést: ez az eszme, nézet valóban én vagyok-e?

A közös beszélgetést fotózkodás és egy kis vacsora zárta. Aaron atya a dedikálást követően sietett tovább. Mint megtudtuk, testvérei, unokahúgai és öccsei és édesanyja is eljöttek, hogy együtt megismerjék Kelet-Európát, ugyanis a családjuk 4–5 generációval ezelőtt Zakopane környékéről vándorolt ki az Egyesült Államokba. Így a budapesti látogatás után oda vezetett az útjuk. Távozása előtt így köszönt el: reméljük, hamarosan újra találkozunk!