Első évem a rákkal – Gőbel Ágostonnal beszélgettünk

Gőbel Ágoston szerkesztő, riporter, újságíró jellegzetes zengő hangját a Kossuth, a Katolikus és a Mária Rádió hallgatói egyaránt ismerhetik, rendezvények moderátoraként is találkozhattunk vele. A közelmúltban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kommunikációs referenseként dolgozott, erről mesélt is lapunknak. Most viszont merőben személyes ügyéről kérdeztük: alig egy éve rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála, s az elmúlt éve a betegséggel való küzdelemről szólt, melynek sajnos még nincs vége. Miután beavatott az elmúlt 12 hónap történéseibe, arról is beszélt, milyen gondolatok érlelődtek meg benne jótanácsok, gyógyulás, szenvedés, bakancslista témákban. Vissza-visszatért arra, milyen sokat jelentett neki a kapcsolat Smohai Ferenccel (Ferivel), a Fokoláre Mozgalom magyarországi közösségének egyik első tagjával, aki másfél évig küzdött a rákkal, majd 2023. december 25-én, 70. életévében fejezte be földi életét.

Emlékszel a pillanatra, amikor kiderült a diagnózis?

Tavaly január 9-én tudtam meg. Akkor még csak ultrahangos vizsgálat volt, de már abból egyértelműen látszott, hogy valamilyen daganatról van szó. Nem tudtuk még, hogy jó- vagy rosszindulatú, és akkor még azt hittük, hogy csak ez az egy van. Az utána következő napokban, újabb vizsgálatok eredményeképp vált világossá, hogy nagyon sok helyen jelen van, és hogy egy hosszabb menet elé nézek.

Hogy érintett téged ez az első hír?

Igazából ez nem érintett annyira mélyen, mint amikor először megláttam a dudort a nyakamon, még decemberben. Arra kifejezetten emlékszem, az egy erős pillanat volt. Egy karácsonyi hangversenyre készülődtem, meg akartam borotválkozni, és ahogy odaálltam a tükör elé, észrevettem egy látványos kis dudort a nyakamnál, ami a legutóbbi borotválkozásnál még nem volt ott. A legeslegelső gondolatom az volt, hogy ez tumor lehet, és rögtön eszembe jutott Smohai Feri, mert neki is a nyaka tájékán kezdődött, és egy ideig nem vették észre. Csak a második gondolatom volt az, hogy talán ez teljesen normális, vagy hogy majd csak kikapják onnan, ha nem oda való… Próbáltam nyugtatni magam. Ez decemberben történt, aztán jött a karácsony, ami után még elmentem a taizéi közösség év végi találkozójára, Németországba.

Tehát decemberben még nem mentél orvoshoz?

Nem. Édesanyámnak megmutattam, aki orvos, és ő még jobban megijedt, és örült volna, ha Németország helyett minél előbb orvoshoz megyek. De én egyáltalán nem bánom, hogy kimentem. Mivel én voltam a magyar csoport vezetője, nem akartam az utolsó pillanatban visszamondani, és nagyon szívesen is vettem részt. A találkozó fantasztikus volt, nagy lelki töltetet adott, jó volt így kezdeni az évet, több ezer fiatallal, imádkozva. De utána már nem lehetett tovább odázni, elmentem a háziorvosomhoz, aki adott egy csomó beutalót, és attól kezdve nagyon gyorsan történtek az események. Január 9-én volt az első ultrahang, másnap a biopszia, és két nappal később már az eredménnyel telefonáltak édesanyámnak, hogy azonnal kemoterápiára van szükség. A január 13-a volt még egy erős pillanat, mert akkor volt a CT-vizsgálat, és akkor derült ki, hogy nemcsak a nyakamnál van daganat, hanem sok helyen a testemben. Édesanyám ezt sírva mondta el nekem a telefonba.

Hogy reagáltál erre a még rosszabb hírre?

Isten elé akartuk vinni ezt a helyzetet, elhatároztuk, hogy családilag elmegyünk aznap este misére. Ez egy rettenetesen fájdalmas szituáció volt, azért is, mert édesapám is beteg volt, komoly műtét előtt állt. Két napra rá, 15-én kellett befeküdnie és 16-án műtötték. Elmentünk a misére, és a Jóistenre bíztuk magunkat. Hogy a derűnek mennyire fontos szerepe van ebben az egész történetben, már azon az estén megtapasztaltuk. Beültünk a padba, csöngettek, és kijött a pap teljes feketében… Kiderült, hogy egy gyászmisére jöttünk. Egymásra néztünk és nevettünk a Jóistennek a humorán. Ott a misén egyébként az volt a nagyon erős megérzésem, hogy meg fogok gyógyulni, de ez nem lesz egy egyszerű menet. Hosszan fog tartani, fájdalmas lesz, küzdelmes, de meggyógyulok.

Aztán nem telt el egy hét, és már bent feküdtem az Onkológiai Intézetben, kaptam az első kemoterápiás kezelést. A hazai egészségügyben szokásoshoz képest fénysebességgel történt minden. Édesanyám révén is, aki orvosként mindig tudta, hogy kit kell éppen megkérni ahhoz, hogy kicsit tovább gördüljenek a dolgok, hogy elérhessünk egy olyan orvost, aki az adott területnek szakértője, vagy hogy gyorsabban elvégezzék egyik-másik vizsgálatot.

Az orvosok mennyire tartották súlyosnak a helyzetet?

Az látszott, hogy komoly a probléma, és ezért legalább négy kemoterápiás ciklust irányoztak elő, ennél többet folyamatosan, egymás után egy beteg csak ritka esetben kap, a szervezetnek ez nagyon megterhelő. Mikor először jártam az onkológusomnál, végignézte a leleteimet, a CT-t, a szövettant, mindent, aztán elmondta, hogy ez milyen típusú betegség, és hogy amint lehet, elkezdjük a kemoterápiát. Akkor én rákérdeztem: „Doktornő, mit mondjak az ismerőseimnek, mi lesz ennek a végkimenetele?” Ő azt felelte: „Ágoston, nyugodtan mondja azt a barátainak, hogy meg fog gyógyulni.” Ez akkor nekem 100% volt. Ekkor már hálás is voltam azért, hogy ez a tumor a nyakamnál megmutatta magát, mert ha ez nem történik meg, akkor élem tovább az életemet, és akkorára nőnek, ami már az élettel összeegyeztethetetlen. Így még jó időben kapták el. Áprilisig aztán le is ment a négy kemó.

_{Képek a kórházból: 2023 február és április.}

Tehát számodra egyértelmű volt, hogy elkezded a kemoterápiát és nem kerestél alternatív lehetőségeket?

Bennem nem volt semmilyen kérdés vagy kétség, de a környezetemben többen léptek elő hirtelen okleveles rákszakértővé, és ajánlottak mindenfélét. Azzal együtt is, hogy tudom, hogy abszolút jót akartak nekem, ez egyfajta nehézség volt, főleg az, hogy hogyan válaszoljak tisztelettel és szeretettel nekik, miközben ragaszkodtam ahhoz, amit az orvosaim előírtak. Nem terveztem kemoterápia vagy műtétek közben életmódot vagy étkezési stílust váltani. A kezelőorvosom alapvetése is az, hogy a szervezetnek erősnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudjon birkózni a betegséggel, és ezek az alternatív diéták sokszor túl nagy változást, megterhelést jelentenek. Érdekes egyébként, hogy ahány onkológus, annyiféle a hozzáállás a rákhoz. És nyilván van olyan, akinek ez vagy az a módszer bevált. De ajánlottak például gyógyítót is, és az év során voltam is egy olyan papnál, aki gyógyító imaalkalmakat vezet, részt vettem egy ilyen misén, és egész biztos, hogy valamilyen módon ez is segített, de ez az orvosi kezelés mellett történt.

Hogy viselted a kemoterápiákat fizikailag és lelkileg? Végig megvolt a hited a gyógyulásban?

Mielőtt befeküdtem volna a negyedik ciklusra, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg azért tekintek ilyen optimizmussal a betegségemre, mert nem merek szembenézni azzal, hogy rossz kimenetele is lehet. Ekkor engedtem először igazán közel magamhoz azt a lehetőséget, hogy alakulhat úgy is, hogy ennek itt most vége. Erre már nehezebb volt kimondani, hogy „rendben, én megteszem, ami tőlem telik, és tudom, hogy a Jóisten is meg fogja tenni, de mégis lehet, hogy az életem befejeződik”. Ebben az elfogadásban nagyon sokat segített Smohai Feri példája. Leveleztünk, beszéltünk is időnként egymással, számomra felemelő volt, amit ő élt. Teljes erejéből meg akart gyógyulni, és mindent meg is tett ennek érdekében, precízen betartotta a diétát, a kezeléseket. Viszont amikor már látszott, hogy mi lesz a kifutása a betegségének, akkor el tudta engedni a gyógyulás lehetőségét. Egy ideig volt benne egy pici csalódottság amiatt, hogy annyi energiát tett bele és nem sikerült – az egyik levelében írt erről –, de aztán teljesen Istenre tudta bízni az egész történetet. Nekem az ő példája sokat segített. Még úgy is, hogy akkor már látszott, hogy nekem használt a kemó, csökkentek annyira a tumorok, hogy műthető állapotba kerüljek. Úgyhogy utána a műtétek során ki is vettek mindent, amit lehetett, négy helyen „nyitottak föl”. Januártól decemberig tehát folyamatosan javuló állapotban voltam. Persze nyilván voltak mellékhatások, az orrvérzéstől kezdve az anyagcsere problémákon át, a haj kihullásáig mindenféle, de összességében javult a helyzet. Én mindaddig magaménak éreztem a doktornő által januárban mondott 100%-os gyógyulást. Aztán most decemberben volt egy CT-vizsgálat, ami azt mutatta, hogy kiújulások vannak több helyen, és mérsékelt növekedés egy másikon. Ennek nyilván megvolt a sansza, csak nem számítottam rá, hogy azonnal és ilyen mértékben bekövetkezik. Most érzem, hogy ez a helyzet erősebben kéri a hitemet, hogy igen, menjünk tovább. A másik, ami most nehezemre esik, hogy amint az elején nagyon világos volt, hogy mit kell tenni, most bizonytalan, hogy mi legyen a következő lépés, nem teljesen egyértelmű a CT-vizsgálat eredménye, eltérő orvosi szakvélemények vannak… Amikor egyértelmű volt, hogy merre van az előre, akkor könnyebb volt kimondani az igent, nehezebb most, amikor elhomályosul az út.

A barátok, a tágabb család, ismerősök támogattak a betegséged alatt?

Nagyon sokan írtak, hívtak, üzentek. Többnyire ennek az imahálónak a fenntartó erejét éreztem. Sokszor viszont azt, hogy mindez rám zuhan és nem bírok el vele, elveszek a rengeteg üzenetben, reakcióban, jókívánságban, nem is emlékszem, kinek válaszoltam, kit hívtam vissza. Hiába mondták, hogy ezt teljesen engedjem el, nem segíti a gyógyulásomat, a kelleténél mégis többet pörögtem azon, hogy a rengeteg felém áramló szeretetgesztusra valahogy reagáljak. Ez egyszerre volt csodálatos és nagyon megterhelő.

Mikor álltál ki egyáltalán ezzel a hírrel a tágabb ismerősi köröd elé?

Azoknak, akik hozzám legközelebb állnak, magam mondtam el, és biztos voltam benne, hogy a tágabb ismerősi köreimben hamar el fog terjedni a hír. De olyan is volt, hogy egy többezer fős Facebook-csoportból másoltak ki nekem egy üzenetet, hogy ott valaki kérte a gyógyulásomat és imádkoznak értem. Soha nem hallottam a csoportról, soha nem hallottam arról az illetőről. Valószínűleg a Rádióból tudhatták, mert a munkatársaimnak valamit mondaniuk kellett, hogy miért tűntem el a műsorokból. Aztán kiderült, hogy Németországban, Szlovákiában, Olaszországban is imádkoznak a gyógyulásomért, ez felemelő érzés volt.

_{Túl a négy kemoterápián, 2023. április.}

Milyen volt megélni, hogy harmincon túli egyedülálló felnőttként, aki már a saját életét élte, a betegség idejére a szüleidhez költöztél?

Nagy biztonságot adott, hogy mellettem vannak, segítenek, hogy mozdulni tudjak, hogy étel legyen, hogy van ott valaki arra az esetre, ha esetleg összeesnék. Nem véletlen, hogy az Onkológiai Intézetbe nemigen érkeznek egyedül, kísérő nélkül. Nagyon fontos ennél a betegségnél, hogy legyen melletted valaki mind fizikai, mind lelki szempontból. A kemoterápiának az egyik legfőbb mellékhatása az, hogy az ember ereje szinte pillanatok alatt elillan, az első emeletre fölmenni megerőltetést jelent. Persze a betegség mindenképpen gyerekké teszi az embert, s felnőttként a gondoskodás néha tud túlzó lenni. Mert milyen egy anya? Szeretetből mindenre oda akar figyelni, ami az életemmel kapcsolatos. Sokszor kértem azokat, akik imával fordultak felém, hogy főleg édesanyámért imádkozzanak, hogy ő bírja erővel ezt az egész helyzetet, mert közben édesapám is gyógyult mellettem a műtéte után.

És milyen volt a kapcsolat a betegtársakkal az Onkológiai Intézetben?

A betegségről, arról, hogy hogy vagy, milyen műtétek vannak mögötted vagy előtted, a kemoterápiában hol tartasz, arról mindenkivel beszéltünk, nemcsak szobatársakkal az egyhetes bennfekvések alatt, hanem bárkivel, akivel összefutottunk a folyosón. Tudtunk egymásról. Egyébként ott mindenki, a hozzátartozók is úgy köszönnek, hogy „Jó napot kívánok, jó egészséget!” vagy „Szia, jobbulást!” S valahogy ott erősek ezek a mondatok. Nem éreztem azt, mint sokszor a hétköznapokban, hogy csak megszokásból mondom. Itt minden ilyen mondatnak súlya volt. A befekvéseken kívül minden csütörtökön be kellett mennem egy délelőtti kezelésre. Még az év elején a kezembe került az a póló, amit tavaly kaptunk, amikor az Új Városnak adományokat gyűjtöttünk. Citromsárga, és az van ráírva: „Új nap, új remények”. Akkor elhatároztam, hogy szeretnék ebben a pólóban elmenni ezekre a csütörtöki kezelésekre, hogy amikor ott várakozunk a napi adagunkra, talán a póló valami reményt is csepegtet az emberekbe. Ült ott a rengeteg kopasz ember – én is hónapokon keresztül kopasz voltam, ez nem túl szívderítő –, és azt éreztem, hogy itt elkél a remény üzenete. Egy idő után a nővérek már úgy hívtak, hogy a vicces pólós úr. Mosolyogtunk ezen, de én teljesen komolyan gondolom ezt a feliratot, mert itt tényleg erre van szükség.

_{Az Új Város Online adománygyűjtő csapata 2022-ben, bal szélen Gőbel Ágoston.}

Változott ezalatt az egy év alatt a viszonyulásod a halálhoz?

Többször elgondolkodtam azon, hogy lesz majd olyan, amikor így, ebben a valómban, ahogy most érzékelem a világot, ez megszűnik, és teljesen máshogy fogok létezni. Ahogy meséltem, a negyedik kemó környékén engedtem közel a gondolatot, hogy ennek vége lehet. Akkor eszembe jutott az is, hogy mi az, amit még szívesen csinálnék az életben, egyfajta bakancslista. És ott, akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy ezek tényleg fontosak-e. Arra jutottam, hogy nem, ezek tök jó dolgok, meg személyesen nekem sokat jelentenek, mondjuk szívesen kimennék Németországba a foci eb-re, vagy az olimpiára, amin még nem voltam. De mi történik, ha úgy halok meg, hogy soha életemben nem voltam olimpián? Semmi. Végignéztem a bakancslistán, és úgy éreztem, ezek teljesen elengedhetők.

Feltetted magadnak a kérdést, hogy miért történt ez a betegség vagy miért éppen veled?

Nem mondom, hogy nem tettem fel ezeket a kérdéseket, csak nagyon hamar leakadtam róluk, mert azt éreztem, hogy bezárnak, pörgök rajtuk, és nem visznek előbbre. Miközben a fókuszt valahol teljesen máshol kellene tartani.

Hol?

A közösségünkben egy fiatal 18 éves fiú, Farkas Domonkos halt meg nemrég leukémiában. Ő mondta többször, hogy a fájdalom célra tartja az embert, könnyebb a lényegre koncentrálni. Nekem is ez volt a tapasztalatom: a fájdalomban könnyebb volt közel érezni magamat Jézushoz, nem folyt szét annyira a figyelmem, erőteljesebben éreztem a jelenlétét. Miközben nem igazán tudom, hogy merre megyünk, van bennem egy ilyen ráhagyatkozás. Megkedveltem ebben az évben a compassió, együttszenvedés kifejezést, mikor Jézus eljön a fájdalomban, társul szegődik a te szenvedésedhez, és már nem egyedül viszed.

Most, hogy testközelből átélted a szenvedést, meg közelről láttál másokat is szenvedni, akár meghalni, mit gondolsz az eutanáziáról, amit Dr. Karsai Dániel az elmúlt hónapokban beemelt a közbeszédbe?

Először is megörültem, hogy erről szó van, és annak is, hogy ilyen módon. Többnyire inkább a vagdalkozás a jellemző, de most – úgy érzem – nem esnek annyira egymásnak az emberek, hanem sikerül tisztelettel véleményt cserélni. Megjelentek szép, keresztény szempontú erkölcsteológiai megnyilatkozások is. Ezekben néha azt éreztem, hogy felhőkön lépkedés van, hogy nem érintjük azt a rögvalóságot, amiben az emberek nap mint nap élnek és szenvednek. Én úgy látom, hogy itt a jogász a jog területén keresett egyfajta megoldást, de szerintem ez nem a jog területe. Keresztény oldalról többen is próbálták bevinni azt a gondolatot a nyilvánosságba, hogy egy ember élete iszonyú fájdalmak közepette, akár már magatehetetlenül is pontosan annyira értékes, mint az enyém, a tiéd, bárkié. Erről nehéz beszélni, és valószínűleg el kell fogadni, hogy ez a gondolat igazán sosem fog átmenni a köztudatba. Nehéz ezt megérteni, mert ma már eljutottunk egy olyan életnívóra, ami miatt könnyebben mondjuk nem az emberhez méltónak azt, ami komoly fájdalmat, nehézséget okoz. Ebben szerintem vannak részigazságok, de az emberi élet alapvetően és minden pillanatában értékes, fájdalmak közepette is. Karsai Dánielt sokan félreértik, mert ő nem akar meghalni, ő élni szeretne, csak nem tud élni, hamarosan meghal, és az a kérdés, hogy az odáig vezető utat megrövidíthetjük-e. Erről én azt gondolom, hogy nem, Dániel pedig szeretné a döntés jogát, és átérzem azt, hogy ez egy iszonyúan komoly nehézség. De ha visszatérhetek Smohai Ferire, akkor ebből a szempontból egy példa számomra, ahogy a családja elkísérte őt ezen az utolsó úton. Ő az egész betegség során komolyan szenvedett, az utolsó napokban különösen is. Egyre soványabban, egy idő után már teljesen magatehetetlenül feküdt, mégis, fel sem merült, hogy az ő élete ne lenne emberhez méltó. Óriási szeretettel vették körbe, imádkoztak érte… Egy olyan emelkedett és gyönyörű légkör volt körülötte folyamatosan, amiben Feri szépen be tudta fejezni földi életét.

Beszéltél arról, hogy most a kiújulások miatt még bizonytalan, hogy milyen kezelések jönnek. Egy ilyen év után hogy tekintesz most a jövőbe?

2024-ben szerettem volna már visszatérni a normál kerékvágásba. Most, a kiújulások és a bizonytalanság miatt nehezebb újra kimondani az igent. Még az is lehet, hogy most jön csak az igazán nehéz része, pedig a 2023-as év sem volt sétagalopp! Mindenesetre visszaköltözöm a lakásunkba, megvannak a jegyek a júniusi foci Európa-bajnokságra, koncertjegyem van tavaszra, áprilisban ki szeretnék menni Bostonba, és visszajeleztem egy májusi esküvőre. Aztán persze tudom, hogy lehet, hogy máshogy alakul, szükség lesz műtétekre vagy más kezelésekre, erre nyitott vagyok. Norvégiába is ígértem egy látogatást, ami valahol a betegség hozadéka! Úgyhogy összességében bizakodó vagyok.

Köszönöm az őszinteségedet és akkor azzal a súllyal, ahogy az Onkológiai Intézetben mondják: Jó egészséget kívánok neked!

Köszönöm!