Hajrá, Jeromos – odafent! (2014–2021)

Decemberben még reménykedve írtuk meg Jeri történetét. A súlyos diagnózis után az első műtét során csodával határos módon sikerült a daganat nagy részét eltávolítani. Jeri hosszú kezelés elé nézett, de nőtt a remény, hogy gyógyulás lehet a nehéz út vége. A családot körülvevő többszáz fős közösség is ezért imádkozott, és segítette őket a mindennapokban is, ki-ki ahogy tudta. Az édesapa pedig rendszeresen írta a híreket az erre a célra létrehozott hajrajeromos levelezőlistára.

Az első, reményteli műtét után a kemoterápia viszonylag nyugalmas hónapjai következtek. Már április volt, tavaszodott, a család és velük együtt mindnyájan

azt hittük, hogy Jeri egyre jobban lesz, hatni fog a génterápiás gyógyszer, amire ígéretet kaptak, és amitől olyan sokat vártunk. Az épp esedékes MR-vizsgálat azonban azt mutatta, hogy a tumor szétterjedt.

Alapos mérlegelés, több körös orvosi konzultáció után született meg a döntés: májusban újra megműtik. Nőtt a félelem, gyülekeztek a felhők. Ahogy fél évvel korábban együtt lélegeztünk fel, most együtt tartottuk vissza a lélegzetünket. Április 16-án a családdal és a közösséggel együtt negyvennapos böjtbe kezdtünk Jeriért. Plébánosuk segítségével és gyors, de hatékony felkészítése után, május 3-án Jeromos elsőáldozó lett. Nagy ajándék, hogy volt még erre idő!

„Istenem, tégy csodát!” – imádkoztuk szüntelenül, sokan: biztos vagyok abban, hogy a lista taglétszáma csak töredéke az imádkozóknak. Mi a csoda? Emberi dimenzióban az egyetlen szóba jöhető csoda a gyógyulás. Azt gondoltuk, hogy a gyógyulás tudná igazán megmutatni Isten dicsőségét.

Amikor az utolsó napok értesítéseiből sejtettük, hogy Jeri az útjának végén tart, akkor kezdtük mélyebben megérteni „a jó halál kegyelmét” kiesdő imát. Jeromos, a hősiesen küzdő, bátor kisfiú megkapta a jó halál kegyelmét. Otthon halhatott meg, a szerettei körében. Napra pontosan az érte vállalt negyvennapos böjt zárónapján.

„Most még csak homályosan látunk, akkor majd színről-színre.”

Mi volt ezzel az Úristen szándéka, vagy miért engedte ezt meg?

Nem tudom a választ. De azt igen, hogy

Jeri sok ember szívét megmozdította, közelebb vitte őket az Istenhez, sokan átértékelték az életüket, nem imádkozó emberek imádkozni kezdtek, újra templomba járnak…

Ezek derültek ki a levelezőlistára érkezett visszajelzésekből. És úgy tűnik, Jerinek is köszönhetően lendületet kap ennek a ritka tumortípusnak a kutatása is.

„Mit sem aggódom, nem féltem életem,

csak hogy végigfussam a pályám,

s a feladatom teljesítsem,

melyet Jézus bízott rám.”

Álljon itt a betegség második felvonásának krónikája, úgy, ahogy a család átélte, és az édesapa a hajrajeromos levelezőlistán megosztotta.

Ápr. 14. Az esti meccs után leültünk a négy naggyal. Jeri észrevehetően napról-napra egyre több tünetet mutat. Szemei összeugorva. Egyensúlyzavara egyre látványosabb. Ma azt vettük észre, hogy felcserél betűket. Aluszékony. Mind a központi idegrendszer problémái.

Ma is voltunk focizni. Esett-kelt, lőtt egy-két gólt, védett néhány szépet, nevetett nagyokat. Nem tudom, lesz-e még ilyen alkalom, és ha igen, mikor. Bárhogy lesz, nagyon hálásak vagyunk az előző néhány hónapért. Szinte felhőtlen volt, idilli, alig éreztük, hogy milyen betegség ólálkodik itt körülöttünk.

Ápr. 15. „A gyerekek miatt nem kell aggódni, ők mind azonnal a mennyországba kerülnek” – ezzel kezdte a ma esti beszélgetésünket Csókay András. Hálásak vagyunk a közvetítőinknek, hogy ilyen gyorsan létrejöhetett ez a találkozás.

A tudományos oldalról nézve csak megerősítette, amit eddig is tudtunk: ez a létező legalattomosabb tumor, a létező legrosszabb helyen. Újra növekszik.

A túlélése értelmezhetetlenül kicsi.

A hitünk oldaláról nézve: vannak csodák. Valaki megkapja, valaki nem. A hívő ember távolabbról nézve meg tudja érteni a szenvedés értelmét is. Vele is így történt. De rendületlenül imádságban kell végigjárni az utat. Fel kell készülni mindenre. És Jerit nem kell félteni – az ember ilyenkor elsősorban magát félti.

Ápr. 30. Délelőtt hívtak az Amerikai útról a hírrel, hogy csütörtökön lesz a műtét, szerdán reggel kell Jerinek befeküdnie. Jobb, hogy előbb túl leszünk rajta, és hát a tumornak is annyival kevesebb ideje van tovább nőni.

Amúgy is teljesen más ez a befekvés, mint az előző. Régóta készülünk rá lélekben, Jeri is abszolút felkészülten fogadta már a hírt a műtét napjáról. Ráadásul a bejelentés utánra időzítettük szüleim bejelentését, hogy meghívják a családot a holnapi Fradi-meccsre, ahol már közönség előtt lesz a bajnokcsapat köszöntése.

Máj. 3. Az esti elsőáldozás egyszerű és szép volt. Erősítse ez is Jerit a rá váró nehéz napokon!

Holnap már a készülődés napja is. Jerin érezni, hogy egyre csöndesebb, de hogy milyen gondolatok futkároznak benne, arról nem nagyon beszél.

Máj. 4. A lefekvés nehéz volt, eltört a mécses, igazából most először. Az a csoda, hogy csak most. Jól tudja, hogy milyen nehéz útra indul holnap reggel. Sőt, még annál is nehezebbre, mint ahogy ő tudja. Én is eléggé kifogytam a szavakból. Úgyhogy már csak annyit írok, hogy nagyon köszönjük a sok mai lélekemelő üzenetet is!

Máj. 6. A doktor annyit mondott, hogy kivettek egy csomó tumort. A tervezett 8 helyett csak 8:40-kor vitték el a műtőbe Jerit. Akkor néhány másodpercre még láthattuk.

Néhány könnycsepp gördült végig a szemén, de nem sírt. Újra és újra elcsodálkozom a bámulatos fegyelmezettségén.

Máj. 12. Noha az első percben valójában feketén-fehéren leírva olvashattuk, hogy ennek a betegségnek a túlélési aránya 0%, bizony megrendítő, amikor ennyire közelről megérint ennek a számnak a valósága. És az út, ami előttünk áll.

Erről azonnal eszembe jut, hogy hálát adjak az előző néhány hónapért. Alig éreztük, hogy itt van velünk a betegség, nem kellett a 0%-ra gondolnunk, rengeteg szép közös élményünk volt. Az első műtét idején ennek sem látszott túl sok esélye.

Utólagos engedelmével Janó atya délutáni leveléből fogok idézni néhány gondolatot, aki nálam sokkal világosabban és szebben öntötte szavakba azt, hogy ez a helyzet tényleg csak a hitünk távlatából értelmezhető.

Szülőként lehet a legnehezebb, nagyon együttérzek Veletek!

Ti adtátok a földi életet, Isten adja az örök életet, de végül is minden életadás az örök életre szól…

Szépségét és fájdalmát is az adja, hogy nem akarjuk, hogy vége legyen, hogy megszakadjon, hogy töredékes legyen. De ami itt a földön töredékes, hiányos, éppen azt pótolja ki Isten, megadja azt, amit mi nem tudunk megadni: a teljességet. Ez a remény, ez a vigasztalás ad erőt fűszálnyi életünkhöz, és ez adhat erőt a nagyon nehéz elkövetkező napokra, hetekre…

Higgyétek el, hogy a Nagyokat és magát Jerit is nem a könnyeitekkel, hanem a hitetekkel, a hitünkkel támogathatjátok a legjobban. Ahogy Weöres Sándor írja: „Isten rajtunk végtelen könny, Isten bennünk végtelen mosoly” – Adjon Nektek erőt az Úr, hogy ez a végtelen mosoly jelenjen meg most kifelé is, a könnyek pedig befelé folyjanak.

Máj. 19. Fölösleges lenne eltagadni annak a jeleit, hogy a betegség új szakaszba lépett. Gondolom, nehezebb lesz írni, és nem lesz olyan derűs olvasni sem a krónikát. Az út meredeken emelkedni látszik előttünk.

Máj. 22. Jerike sokat alszik, csendes, békés. Az ágyból nem nagyon kel ki, inkább mindent oda kér. Sokat lázas, de nem panaszkodik. Két nap alatt elég látványosan csökkent az aktivitása. Ha muszáj, hogy rosszabbodjék az állapota, akkor, ha lehetséges, inkább így rosszabbodjék.

Garami doktor elküldte a hiánypótlást, és még mást is ezt-azt intézett. De Jerikén most azt érzem, mintha ő ezt már nem akarná megvárni. Mintha a csendjében lassan készülődni kezdett volna.

Máj. 23. Pünkösdvasárnap Jerike mintha a célegyenesbe fordult volna a Jóistenhez hazavezető úton. Napról napra érezhetően közelebb van. Ma reggel valóban erős fájdalmakra ébredt. Benyó doktortól kaptunk morfint, az megnyugtatta. Az esti mise után feljött Laci atya, megint megkapta a betegek szentségét, és negyedikáldozó lett. Mind együtt voltunk körülötte.

Máj. 24. Pünkösdhétfő

Öles léptekkel halad Hazafelé, az Úristen – úgy tűnik – irgalmasan megkíméli a hosszú szenvedéstől.

Szombaton még az asztalnál reggelizett, ebédelt, egész délelőtt játszottunk. Délután kerekesszékkel elmentünk fagyizni. Vasárnap délelőtt is még lámáztunk egyet az ágyban. Ma pedig már a szemével sem igen jelez.

Beszéltünk Benyó doktorral. Mondta, hogy a fájdalomcsillapításon kívül elengedhetjük a gyógyszereket, nem kell (nem is lehetne) erőltetni a táplálást. Békésen fekszik, összegyűltünk körülötte. Uram, Jerike útra kész, várja a hívásod!

Máj. 25. Ma 12.20-kor hazatért. Tudta, mikor telik le a 40 nap.

„Megjöttem, itthon vagyok,

nevetnek rám a csillagok.

Jézus fénye rám ragyog,

várnak a szentek és az angyalok.”

Rá emlékezve őrizzük szívünkben az október óta folyamatosan ismételt mottót, Jeri egyik kedvenc énekének a szövegét! Áldás, ha valóban Jézusra merjük bízni magunkat, az életünket, a szeretteink életét.

Lélek add, hogy benned teljesen megbízzak,

a vízen bátran veled járjak,

s bárhová hívsz, menjek.

Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni,

taníts teljes hittel járni,

jelenlétedben élni.