FOGas kérdések – beszélgetés Dr. Jáky László fogorvossal

Jáky Lászlót, Lacit mindig mosolygós feleségével, Edinával együtt a Fokoláre Mozgalomból ismerem. Tudtam, hogy fogorvos, azt is tudtam, hogy a péntek a Bethesda Kórházban a műtéti napja, de a munkájáról nagyjából csak ennyit. Egy találkozásunkon viszont valahogy erre terelődött a szó, és olyan egyedi esetekről mesélt a praxisában, hogy már akkor eldőlt, egyszer majd jobban is kifaggatom. Most megtörtént.

Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? Nálatok családi hagyomány az orvosi hivatás?

Szerettem volna állatorvos lenni, édesapám állatorvos: masszívan lebeszélt róla. Szerettem volna tanár lenni, édesanyám tanár: masszívan lebeszélt róla. Szerettem volna mérnök lenni, tele van a család mérnökökkel: mindenki lebeszélt róla. Úgyhogy nem maradt más, mint az orvosi egyetem. Fogorvos még nem volt a családban.

Akkor erről lebeszélni nem tudtak, de mi vonzott épp efelé? Miért pont fogorvos?

Kizárásos alapon. Matatni, bütykölni nagyon szerettem, az egész gyerekkorom ezzel telt: általában mindig mindent szétszedtem, mindennek új funkciót adtam. Semmilyen gyári játék nem volt jó, azt át kellett alakítani valami olyanná, amivel lehet játszani. Szerettem volna ékszerész lenni, de mivel a családban sok generáción keresztül mindenki az adott kornak megfelelően valamilyen diplomával rendelkezett, volt egy ilyen nyomás is. Édesanyám szokta emlegetni, hogy akinek az Isten észt adott, annak ezt a talentumot használnia kell – tehát nyugodtan lehetek ékszerész, de majd az első diplomám után. És akkor ugye megtalált a fogászat – a dékáni hivatalban azt hitték, hogy tévedésből írtam be ezt első helyre a felvételi lapon, hiszen az első helyen az általános orvosi kart szokták megjelölni. De nem – mondtam, hogy ez részemről nem tévedés, én a fogorvosi karra szeretnék menni!

Miután lediplomáztál, felmerült újra, hogy ékszerésznek tanulj?

Csak a család ismerte ezt a vágyamat. Amikor a legidősebb fiam, Andris készült megkérni a barátnője, Bogi kezét, akkor föltette a kérdést, hogy megcsinálnám-e az eljegyzési gyűrűt. Elkészítettem, nagyon szép lett: fehérarany gyűrű egy lapis lazuli kővel – két régész kelt egybe, ez volt a kérésük – és egy brillel, ami pedig a modernség kedvéért került rá. Később én készítettem a jegygyűrűiket is, és a feleségemnek, Edinának több mindent. De csak ennyi.

A bütykölős előzmények után a fogpótlástan szakterületet értem. De hogyan fordultál emellett a sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekek felé?

Alapvetően a fogpótlás is egy véletlen, mert amikor végeztem, akkor mindenképp igyekeztem budapesti állást szerezni. Már jegyben jártunk Edinával, aki akkor még tanult: neki vidéken nem lett volna jó munkalehetőség, ezért szerettünk volna Budapesten maradni. Volt akkor egy olyan program, hogy egyetemi ajánlással érkező hallgatók számára az egyetem igyekezett állást biztosítani – ezek közt viszont nem lehetett válogatni, és én épp a Fogpótlástani Klinikán kaptam gyakornoki állást.

Aztán megszeretted, és kikötöttél emellett?

Persze, jó volt ez, de nem én irányítottam az eseményeket. Én annyit tudtam megtenni, hogy úgy tanultam, hogy az évfolyam első három hallgatója közé bekerüljek, és ezzel az egyetemi ajánlás meglegyen. Tehát így lett a fogpótlás. Az SNI pedig egy zarándoklaton kezdett formát ölteni. A káposztásmegyeri plébániához – ahova tartozunk – csatlakozott a Velkey család: jó barátok lettünk. Velkey Györggyel, aki akkor a Bethesda kórház orvosigazgatója volt, egyszer egy medjugorjei zarándoklaton arról is beszélgettünk, hogy ők – mint Észak-Magyarország és Észak-Budapest Down-ambulanciája – naponta szembesülnek ezeknek a gyerekeknek éberen megoldhatatlan fogászati problémáival. Akkor, a kétezres évek elején arra volt lehetőség, hogy rövid időre elbódították az együttműködésre nem képes beteget, és megcsináltak egy gyors beavatkozást. Mi is elkezdtünk gondolkodni a megoldásról, a kódolásról a társadalombiztosítás felé. Akkor eléggé körüljártam a témát, cégekkel tárgyaltam, felmértem, milyen berendezés, felszerelés kell hozzá stb. A projekt így fejben már összeállt, de ahhoz, hogy a TB finanszírozás is megvalósuljon, még idő és sokak lobbizása kellett a kormányzat felé. Épp tíz évvel ezelőtt vége lett a jogi procedúrának: 2013-ban lett szakmakód, és vált finanszírozhatóvá az altatásos fogászat az együttműködésre nem képes betegek számára. A Bethesda is kapott egy kvótát, hogy hány gyereket láthat el. Na, akkor kezdődött el élesben.

Közben eltelt egy évtized.

Igen, én akkoriban egy picit meginogtam, mert az első beszélgetések idején voltam kb. negyven éves: ez az „ide nekem az oroszlánt is” állapot. Ekkorra meg ötven is elmúltam, tehát addigra már nemhogy „ide az oroszlánt”, de még egy macskát se! De volt egy ígéretem, tehát gyorsan körülszaladtam az országban többfelé megnézni, hogy az altatásos fogászati kezelés a már működő ellátóknál hogyan zajlik. Meg kellett tanulni a szakmai protokollt. Ezenfelül számomra idegen volt a műtői környezet, alkalmazkodni kellett egy nagy szervezethez, ráadásul a kórháznak sem volt egyszerű az átállás. Egy jó pár hónapig eltartott, amíg ennek a szakmai oldalát összeraktuk: be kellett integrálni egy szokatlan ellátást a kórház életébe. Közben világos lett, hogy azt a mennyiségű kezelést, amit a kórház lehetőségként megkapott, én egyedül nem tudom elvégezni. És akkor történt, hogy teljesen „véletlenül” összetalálkoztam egy kedves barátommal, a Gyermekfogászati Klinika igazgatójával, aki kapva kapott a lehetőségen. Gyakorlatilag ennek köszönhetően állt össze a projekt úgy, hogy csütörtökönként a klinikusok operálnak, péntekenként pedig én.

Milyen az együttműködés a családokkal?

Vegyes a kép. A szülők egy része szeretné az életből, a gyerekéből a lehető legtöbbet kihozni: az ő hozzáállásuk a gyerekük felé és felénk is nagyon támogató. Itt érezhető az is, hogy megbecsülik azt, amit megcsináltunk: utána hosszú évekig panaszmentes, tünetmentes a gyerekük.

A másik véglet az a szülő, aki szeretné, hogyha az élet rajta kívül lezajlana, és lehetőség szerint megúszna minden olyan problémát, minden olyan macerát, amivel neki törődni, foglalkozni kell. Konkrétan: ha a gyereknek fáj a foga, ezt én oldjam meg, de utána ő nem sokat tesz bele abba, hogy a baj ne ismétlődjön meg még egyszer. Na, ilyenkor valóban halmozottan hátrányos helyzetről beszélhetünk, mert szegény gyerek fogain akár minden évben 10-20 beavatkozást kell elvégeznem – a fogai egy idő után már nem is menthetőek, egyszerűen elfogynak. De hála Istennek elenyésző arányban van ilyen kudarcélmény, lényegesen több a siker.

És mennyire együttműködőek a gyerekek? Mi a te szupererőd, amivel közeledni tudsz hozzájuk?

Itt az a szabály, hogy nincs szabály. Próbálunk már a váróban valahogy kapcsolatba lépni a gyerekekkel: a kulcs a mosoly és az elfogadás. Szeretjük őket. Nem tudjuk megjósolni, hogy alakulnak az események. Autizmussal élőket általában zavarja a fizikai kontaktus, más gyerekeknél fontos az érintés – érdemes odamenni, megsimogatni, leguggolni melléjük, beszélgetni egy kicsikét. Sok esetben a vállukat átkarolva, együtt sétálunk be a kezelőbe.

Ezek a gyerekek esetleg verbálisan nagyon rosszul kommunikálnak, de a metakommunikációban meg ezerszer jobbak, és egy pillanat alatt leveszik, hogy őket most az adott szituációban az orvos vagy más nyűgnek tekinti vagy pedig egy elfogadott személynek. Ha érzik, hogy elfogadják őket, akkor nem igyekeznek kívül maradni, hanem sokkal könnyebben beszállnak a történetbe.

Van olyan is, akinél semmi nem működik, és egyszerűen visítva ottmarad a váróban. Ha hál’ Istennek teli torokból visít, akkor elő a telefon lámpáját, gyorsan bevilágítunk, és lediktáljuk az adott státuszt – amikor nagyon ritkán ez sem működik, akkor a szülő otthon egy alkalmas időpontban készít egy fotót az alsó és a felső fogsorról.

Még ha sikerül is bejönni a kezelőbe a gyerekkel, vagy beül a székbe vagy nem. Vagy kinyitja a száját – akár a széktámla mögött állva, akkor a rendes operációs lámpával tudunk világítani – vagy nem nyitja ki. Sok esetben ilyenkor az asszisztens oldja fel ezt a szituációt: én elmegyek a rendelő túlsó végébe, beszélek a szülővel, és addig a kolléganő megy oda mosolyogva – ő is egy háromgyerekes anyuka –, és ő veszi fel a státuszt.

Fordult már elő valami humoros helyzet is?

Van, aki gyönyörűen együttműködik, de volt például olyan autista gyerek is, akivel begyakorolták, hogy ha meglát engem, nyissa ki a száját. Vele bármilyen helyzetben találkoztunk, amikor meglátott, kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Ilyenkor szakaszosan veszem fel a státuszt. Kinyitja, becsukja, megint kinyitja, és így mozaikokból szépen összeáll a kép. A feladat az, hogy az előzetes vizsgálatnál eldöntsük, van-e egyáltalán kezelendő fog, és ha van, akkor mennyi, tehát milyen időtartamra kell a műtétet tervezzük.

Sok olyan gyerekünk van, akiről a szülő azt gondolja, hogy nem együttműködő, mert máshova hiába vitte el, nem nyitotta ki a száját, és csodálkozva mennek haza, hogy eszközös vizsgálatot tudtunk csinálni bent a székben… Esetenként a kezelés is megy éberen. Apránként haladunk, nyilván nem a legnehezebbel kezdem, hanem egy olyannal, ami sikerélmény és gyorsan megvan.

Akkor felveszed a státuszt a rendelődben, és ott eldől, hogy szükséges-e a Bethesdában egy műtétes kezelés?

Igen, kétlépcsős a kezelés.

A nagy szakértelem mellett nagy lelkierőre is szükséged van: ezt honnan meríted, mi tölt fel téged?

Lehetne most itt szépeket mondani, de az az igazság, hogy segítő szakmát általában olyan ember választ, akiben ez az attitűd benne van. Más kérdés, hogy vannak pillanatok, amikor az EMBER kér egy kis segítséget, szép csendben, magában, hogy „Ne az én dicsőségemre, hanem a Tiedre!”, de alapvetően úgy gondolom, hogy ez az élet, ilyen az életformánk: a fokoláre lelkisége nyomán úgy is mondhatnám, hogy mindig élem a jelen pillanatot.

Más területen is kamatoztatod ezt a segítő attitűdöt?

Most már egyre kevésbé széles a paletta, de voltam sokáig közös képviselő a házunkban, egyszerűen azért, mert egy relatíve elidősödött és szegény lakóközösség ügyeit úgy tudtam kézben tartani, hogy az ne kerüljön a háznak sokba: társadalmi munkában csináltam a közös képviseletet, és igyekeztem értelmesen és olcsón megoldani mindent.

Szakmai vonalon nyolc évig az Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozatának titkára voltam, a Fogpótlástani Társaság ellenőrző bizottságának még most is az elnöke vagyok. Az egyetemre visszajártam oktatni egészen 2013-ig, amikor elkezdtük a Bethesdával a közös projektet. Aztán vannak továbbképzések – a legutóbbi kamarai továbbképzésen 760 résztvevőnek beszéltem az SNI-s fogászatról.

A plébánián is aktív vagyok és a Műben is (szerk.: Mária Műve, a Fokoláre Mozgalom, amelyben a Jáky házaspár a Plébániai Mozgalom világi felelősei).

Hány helyen van SNI-s kezelés az országban?

Hat helynek van engedélye: a négy egyetemen működik ilyen, és Budapesten még a Heim Pál és a Bethesda Kórházban. Ezen a hat helyszínen látják el az együttműködésre képtelen gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Budapesten annyiban speciális a helyzet, hogy a Heim Pál és a Bethesda csak gyerekeket lát el, míg az egyetem inkább a felnőtteket.

Három fiatok van. Te is masszívan lebeszélted őket a saját szakmádról, ahogy fiatalként téged a családod?

Nem, én igyekeztem volna továbbadni nekik a praxist, de ők nem találták az életformámat elég vonzónak. Ami nem meglepő, hiszen alig voltam otthon. A fizetésem pedig a házasságunk első tíz évében szinte kevesebb volt, mint az OTP-törlesztőrészlet. A szüleim segítettek minket anyagilag. Én még abban szocializálódtam, hogy párhuzamosan akár négy állást is vállaltam, hogy jussunk valamire. Hétvégeken meg a szüleimnek segítettem az építkezésen: tudok villanyt szerelni, csempézni, parkettázni, épp csak a plafonra nem tudom felcsapni a maltert – azt nem sikerült megtanulni.

Van még olyan álmod, amit meg szeretnél valósítani?

Soha nem voltak ambícióim. Nálunk az élet nem úgy alakult, hogy voltak kitűzött céljaim, és azok eléréséért küzdöttem, aztán elértem. Sokkal inkább egyszerűen mindig adódott valami. Például Velkey Gyurival a beszélgetés a zarándoklatra menet, ami alapján aztán megfogalmazódott egy terv. Vagy teljesen irreális módon össze tudta adni a család egy káposztásmegyeri lakás árát, amit így meg tudtunk venni – valamiért nekünk ide kellett költözni, meg kellett találni a káposztásmegyeri közösséget…

És ugyanígy az összes többi. Egyszerűen voltak helyzetek, amikor az ember azt látta, hogy itt most ez az irány. Amikor anyagilag végképp ellehetetlenült az életünk az egyetemen, akkor indította egy kollégám a Profident céget, amelybe be tudtam csatlakozni. Gyakorlatilag ott kerültünk egyenesbe gazdaságilag. Aztán amikor már távozni készültem a cégtől, megkaptam a felmondásomat. Az emlékezetes medjugorjei zarándoklat után Edinával mind a ketten munkanélküliek lettünk. Arra nagyon emlékszem, ahogy reggel ültünk egymás mellett: kilencre mindennel készen voltunk, ami aznapra tervünk volt. Elmondtuk a rózsafüzért, és ott ültünk egymás mellett reggel 9-kor a nappaliban a kanapén, hogy na, most akkor mi a következő? Mit lehet csinálni? A gyerekek iskolában, óvodában, mi a teendőinkkel a korábban megszokott tempóban végeztünk, és egyébként meg munkanélküliek vagyunk. Most mit csináljunk? Akkor lettem magánorvos.

Szóval vannak szituációk, amikor csak az kell, hogy „Vedd már észre, apám, hogy ott nyílnak az ajtók, és arra kell menni!”. Isten sokféleképpen kommunikál.

Nekem olyan nem adatott meg, hogy mélyen elmélyülve, imában egyszer csak szólt volna hozzám az Isten, hogy „Figyelj, Laci, itt vagyok!”. Volt viszont rengeteg találkozás, beszélgetés, ért rengeteg olyan impulzus, amiknek először nem láttam az értelmét, nem tudtam a kifutását. Aztán amikor kicsit mélyebben átimádkozza az ember a dolgokat, akkor ezek a történetek összeállnak egy iránnyá, amitől lehet félni, ami ellen lehet rendesen tiltakozni, de nem érdemes: sok esetben kiderül, hogy a Rendező már pontosan tudja, hogy mi a végkifejlet.

Amit a Bethesdában teszek, azt sem érzem egy elért sikernek: egyszerűen most ez az irány, és ebben a helyzetben a legjobbat próbálom tenni. Nekem nem az a dolgom, hogy az aratást lássam, én legfeljebb egy kis szellővel vagy egy vízcseppel hozzájárulok ahhoz, hogy a mag szárba szökkenhessen.