Önismereti játék az integrációért

A VONESZO (Volt Nevelők Szolgálata) egy szociális alapítvány, mely léleksegítő, mentálhigiénés tréningekkel támogatja a nevelőket, segítve őket a gyermekekkel végzett munkájukban. A Kamasz Kaland projekt már a gyerekeket célozza: dramatikus alkalmakat szerveznek nehéz sorsú gyermekeknek, ahol a délutánok folyamán az ún. playback improvizációs színház technikáival eljátszhatják az érzelmeiket, megoszthatják egymással életük történéseit. A heti foglalkozások stabilitást, kiszámíthatóságot és rendszerességet visznek az életükbe.

Sás Mirjam egyetemista egy éve önkéntesként vesz részt ezeken az alkalmakon. Először őt kérdezem. Kik vannak jelen, és hogy zajlik egy ilyen alkalom?

Sás Mirjam: Tavaly hét önkéntes volt, tíz gyerek (a családok átmeneti otthonából), és a két tréner, tehát fele-fele volt az arány. Mi, önkéntesek ugyanolyan résztvevőként vagyunk ott, aktívan figyelünk arra, aki éppen beszél, a mintánk segít nekik, hogy ők is jobban koncentráljanak mert ők amúgy folyamatosan beleszólnak abba, amit a másik mond. Úgy néz ki egy alkalom, hogy megérkezünk, körbeülünk, és mindenkinek kell mondania egy szót, egy szimbólumot, hogy hogyan érzi most magát. Például: úgy érzem magam, mint egy hópárduc, mint egy gőzölgő tál spagetti, bármit lehet mondani, nem is kell hozzá kommentárt fűzni, és a végén is mondunk egyet, mielőtt elmegyünk. Ez a keretes szerkezet, és közben történik egyrészt a módszer tanulása, másrészt a történetek visszajátszása. A játékmester (a szakmai vezető) kiül, és valaki jelentkezik mesélőnek. Elmond egy egyszerű szituációt. Egy kissrác például elmesélte, hogy a focimeccsen nagyon megkergették, futottak utána a focipályán a többiek, és ő nagyon félt attól, hogy meg fogják verni, mert ő általában nem jó focista, és nagyon sokszor, amikor gólt kapnak miatta, meg szokták verni. De aztán kiderült, hogy most pont meg akarták ölelgetni, meg hátba veregetni, mert éppen nagyon jó volt, amit csinált. Ezt úgy adta elő, hogy szakadtunk a röhögéstől, de egyébként ott volt annak a drámája, hogy ezt a gyereket rendszeresen verik az osztálytársai. A játékmester ilyenkor még visszakérdez, pontosít, és amikor elhangzott a történet, akkor kijelöli a módszert, amivel a színészek majd visszajátsszák a történetet. Bárki jelentkezhet színésznek. Nagyon érdekes, hogy amikor a színészek visszajátsszák ezt a színpadon, akkor lesz egy érzelmi íve a történetnek, kijön az, hogy milyen kétségbeesetten fut az életéért, kijön ez a furcsa boldogságérzet, hogy most kivételesen nem megverni akarták.

_{Zajlik a playback improvizáció. Középen Sás Mirjam.}

Alapvetően mimikával meg mozgással adnak vissza szinte mindent a színészek, nagyon ritka a beszéd, maximum a legvégén lehet egy-egy szót mondani, de nem kötelező, ezért is sokkal őszintébb meg mélyebb az egész. A testeddel sokkal könnyebb játszani, meg átadni magadat annak, ami történik. A playback igazából az önreflexióban segít sokat, mert megadja azt, hogy kívülről tudok ránézni egy helyzetre. Mondjuk elmeséli valaki, hogy összeveszett a testvérével, és a színészek ezt visszajátsszák. Ilyenkor egyfelől látja azt is, hogy ő hogyan viselkedett ebben a helyzetben, de azt is, hogy a testvére milyen motivációkkal vagy érzésekkel rendelkezhetett éppen akkor. Tényleg egy katarzis élmény, ha kicsit is figyelnek, és megértik a színészek, hogy mi a te történeted, miről mesélsz – nem szavak szintjén, hanem az érzelmek szintjén, és azt vissza tudják játszani.

Hogy mik ezek a technikák, amikkel dolgoznak, azt már Csillag György improvizációs színház vezető, mentálhigiénés szakembertől kérdezem.

Csillag György: Ez egy eléggé komplex módszer. Adott egy keret, és ezen belül mozogva több szempontból is fejleszt, kicsit összefoglalja a többi terápiás lehetőséget, és rugalmas is. Igazodik a pillanatnyi helyzethez, a kliensekhez, az ő igényeikhez, és akkor a legegyszerűbb dolgoktól egészen a katarzisig el tudunk jutni, nagyon széles területet át lehet ezzel mozogni. A keretrendszere, amit kitaláltak, és a technikák, amiket kidolgoztak, az egy nagy biztonságot ad. (Az első playback improvizációs színházat Jonathan Fox alapította 1975-ben, ő dolgozta ki a módszer alapjait, ami aztán azóta is fejlődött – szerk. megj.) Akkor működik a dolog, ha létrejön egy olyan fajta tér vagy búra, ami az elfogadáson és a megértésen alapul. Az, hogy a mesélő helyébe tudom magam képzelni, nagyfokú empátiát feltételez, anélkül nem jöhet létre ez a tér. A keret másik eleme a figyelem: amikor kint ülünk színészként, akkor muszáj odafigyelni a mesélőre és az érzéseire, mert különben nem fogjuk tudni visszajátszani. Nem azért figyelek oda, mert mondták, hanem saját magamat fegyelmezem, mert különben nem lesz sikerélmény, ami itt történni fog.

_{Kint állnak a színészek. Bal szélen Csillag György játékmester.}

Az, hogy egy-egy történetet hogyan jelenítünk meg, arra vannak különböző technikák. Csak néhányat említek. A szobor egy viszonylag egyéni technika, ott mindenki a mesélőnek egy arca. Tehát ha elmesélem, hogy nagy várakozásokkal ültem le meccset nézni, de csalódtam, mert kikaptunk 7:0-ra, akkor az egyik tag az örömöt, a várakozást mutatja, a másik a csalódottságot, a harmadik meg azt, hogy elalszom a tévé előtt. A játékban egyfajta mintát mutatunk a gyerekeknek, hogy hogyan lehet kapcsolódni egy másik emberhez, az érzéseihez. Egyenként lépnek ki a színészek: végignézi, amit az előző produkál, és ahhoz kapcsolódik, tehát reagálnia kell. A kórus olyan technika, amikor egymás mozgását kezdjük el utánozni, és mindig más ajánlja be a mozgást, amit átvesz mindenki és egy-másfél percig ismétlünk, aztán valakinek észrevétlenül átadja az irányítást, és őt kezdjük el utánozni. Ez is fejleszt: legyen bátorságom kezdeményezni, de legyen erőm, hogy átadjam, az is sikerélmény, ha kitalálok egy új mozgást. Aztán van az ötlövetű technika, ennek az a lényege, hogy egy hosszú történetet össze tudjunk foglalni öt mondatban, vagy öt szóban. De idáig is el kell jutni, hogy egyáltalán elkezdjük az improvizációs színházat. Most az első alkalmakon egészen januárig, csak meséket dolgozunk fel, amíg el nem érjük, hogy az összes srác komolyan vegye, és odafigyeljen – mert ha egy valós történetet próbálunk majd megjeleníteni, akkor rossz lenne, ha valamelyik nem venné komolyan.

És mitől lesz a saját történetek eljátszása terápiás hatású?

Csillag György: Az empátiától. Attól, hogy belehelyezkedem egy másik embernek a bőrébe. És úgy tudok belehelyezkedni más történetébe, hogy nem sérülök tőle. A történet, a történetmesélés és a lejátszás sem megy soha mélyebbre, mint amennyi bizalmat aktuálisan kelteni tudunk a gyerekekben. Mindenki csak annyit mutat meg magából, amennyit a többiek is – ez egy ösztönös dolog. Nyilván, ha valami mélyebb előjön, akkor ott el kell vinnem egy másik irányba, vagy föl kell dolgozni, tehát nem szabad a levegőben hagyni, ez az én felelősségem. Amikor én a gyerekotthonban csináltam ezt, ahol nevelő voltam, ezt nagyon egyszerűen megoldottam: addig nem mentem haza, amíg nem sikerült feldolgoznom vele azt a dolgot, ami ott kibukott belőle, és amire foglalkozáson nem volt idő. Ezért nem nevezhetjük terápiának, mert ha ezt terápiaként használnánk, akkor ennek egy rendszerbe kéne illeszkednie: amikor vége egy ilyen alkalomnak, és látom, hogy a gyerek jobban megérintődött, akkor felhívom a gondozás helyén a szakembert, hogy ezzel foglalkozzon. Na most ez a rendszer Magyarországon nem működik, nem létezik.

Azt még el kell mondanom, hogy a playback azáltal hat, hogy nem a történetet játsszuk le, hanem a történet mögöttiséget. Ugye három réteget különböztetünk meg: van maga a történet (az nem nagyon érdekes), vannak a mögötte lévő érzések, és van még egy réteg, hogy mi váltja ki az érzést. Ezt a gyerekek jobban csinálják egymás történeteivel, mint mi, felnőttek, hiszen az ő életükből való. A színész a saját érzelmi emlékezetén engedi át a történetet: emlékszik, hogy ő mit érzett hasonló helyzetben, miért csinálta ezt. Azt gondolhatjuk, hogy egy ilyen helyzetben élő gyerek története speciális, de a lejátszás alatt rájövök, hogy az iskolában ugyanilyen félelmeim voltak, ugyanezt éltem meg. Tehát mindannyian magunkra ismerünk. Minél mélyebb réteget játszunk el, annál többeket eltalál a történet.

Miben látszik ennek a fejlesztő hatása?

Csillag György: Mérhetővé is lehet tenni. Volt ilyen vizsgálat egy csoportomnál: videóra vettünk egy egész napos tréninget, és három pszichológus kockáról kockára kielemezte. A folyamat elején és a végén történt a videózás, és azt figyelték, hogy az agresszió milyen mértékben csökkent. Tehát lehet tudományos igényességgel is mérni, de ez nem megy mindig – az említett vizsgálatot egy pályázatból tudtuk megfizetni. Egyébként meg azt látjuk, hogy az a gyerek, aki egy értelmes mondatot nem mond, direkt betart az egésznek, egyszer csak fölkapja a fejét, és odafigyel, a végén pedig megkérdezi, hogy na, mikor lesz a következő csoport.

Évekig dolgoztam egy gyerekotthonban. Volt ott egy szellemi fogyatékos srác, akit folyton kínoztak, amin kiborult, és ez szórakoztató volt a többieknek. Egy playback próba alkalmával ez a szellemileg visszamaradott srác mesélt, a társai pedig eljátszották az érzéseket, amit mesélt. Az egyikük, aki sokszor bántotta, most színészként állt ott, és mélységében visszajátszotta az érzéseket, amiket a fiú megélt. Olyan hatással volt rá, hogy átélhette mindazt, ami a bántalmazott gyerekben lejátszódott a kínzás során, hogy soha többet nem bántotta.

A hallottak alapján számomra elég meggyőző a módszer. Vitéz Andrást, a VONESZO alapítóját és szakmai vezetőjét arról kérdezem, hogy miért pont ezt a módszert választották.

Vitéz András: Alapvetően szeretünk komplex segítséget nyújtani egy intézménynek. A gyermekvédelemben dolgozó nevelőknek akartunk segíteni, de már a legelejétől – 10 éves az alapítvány – voltak foglalkozásaink gyerekeknek is. Eleinte csak éppen olyan, ami lekötötte őket, ameddig a felnőtteknek tematikus foglalkozásuk volt. Közben vetődött fel, hogy jó lenne gyerekeknek is célzottan segítő foglalkozásokat tartani. Akkor írtunk egy pályázatot, mert egy alapítvány nem úgy működik jelenleg Magyarországon, hogy kitalálunk valamit, és akkor azt csináljuk, hanem megnézzük, mire van forrás. Ez egy szerencsés találkozás volt, mert tudtunk a MOL Alapítványhoz pályázni improvizációs színházra, művészetterápiás fejlesztésre.

_{Történet érzelmeinek megjelenítése. Bal szélen Vitéz András.}

2018-ban családok átmeneti otthonában kezdtünk el dolgozni, először a nevelőkkel és gyerekekkel együtt, de aztán azt láttuk, hogy gátolta a gyerekeket, hogy ott vannak azok a felnőttek, akik egyébként tekintélyszemélyek az életükben. Viszont rakoncátlankodtak elég rendesen, és akkor vontunk be önkénteseket, egyetemistákat, akik korban is közelebb vannak, és egyfajta viselkedési minta is lehetnek nekik. A másik változtatás: már nem improvizációs színházzal kezdünk, hogy ne kelljen rögtön megtanulni egy technikát. A meseterápiában meghallgat egy mesét, beszélgetünk, elmondja a véleményét, kapcsolódik hozzá, rajzol, játszik, ennyi. Aztán, amikor eljut a csoport odáig, hogy már meg tudják egymást hallgatni, akkor jöhet a playback improvizáció. Egy óriási élményem volt szerdán: kettő percig csöndben maradt egy srác. Kettő percig. Olyan volt, mintha a csillagokat így lehoztuk volna, és beleharaptunk volna. Pedig előtte ivott meg egy Hell-t, a másik előtte látott egy verekedést, a harmadik egy halálesetet, és mégis: csöndben hallgatták a Gyurit. Na, ha ez eljut öt percig, akkor kezdjük el az improvizációs színházat.

Az alapítvány vezetőjeként meg a gyermekvédelemben jártas szakemberként hogy látja ennek a munkának az eredményét? Sikeresnek érzi?

Vitéz András: Az a helyzet, hogy Magyarországon nem beszélhetünk valódi szociális hálóról. Én még nem találkoztam a magyar szociális munka olyan területével, ahol azt tudtam mondani, hogy minden eszköz, idő és tér megvan arra, hogy ott mérhető fejlődés jöjjön létre. De ez az én meglátásom, erről kutatást nem végeztem. Megmondom, miért van ez így például itt is. A családok átmeneti otthonában egy-másfél évig tud bent lenni egy gyerek. Azért is választottuk ezt, mert itt csak a szülőt kell „megnyerni”. A szülőkkel leülünk, jóban vagyunk velük, edukáljuk őket is, mert ha visszakapnak egy megváltozott gyereket, aki, mondjuk, tud kérdezni, vagy ki tudja fejezni az érzéseit, van szókincse, reagál az érzéseire, azzal tudniuk kell mit kezdeni. Mert ezek a gyerekek ezekben mind fejlődnek. Először azt kiabálja egyik gyerek a másiknak: „Megöllek!” Néhány alkalom múlva meg azt mondja: „Hé, amikor így a székre ütögeted a tolladat, ez annyira zavar. Nem tudnád befejezni?” Ugyanazt jelenti nála.

Én azt gondolom, hogy ha ők mondjuk öt-tíz évig a szárnyaink alatt lehetnének, és kiszámítható normatívát kapnánk erre a működésre, illetve terepet és támogatást, akkor állíthatom, hogy őbelőlük a társadalom teljesen ép és egészséges tagjai lehetnének. De megtanultuk értékelni a kis eredményeket, mert különben nem csinálnánk. Amik valójában nem is kicsik, csak a mi teljesítményorientált világunkban számít kicsinek. Az ő életükben óriási.

Mik a jövőbeni tervek?

Vitéz András: Életben maradni. ( kissé keserűen nevet) Életben maradni, ez a tervünk, és ebben az életben maradásban tanulni ezektől a srácoktól, mert ők bizony nagyon-nagyon szuperek ebben. Hát mi a Gyurival igazából szerintem többet tanulunk egy-egy alkalmon, mint a gyerekek.

És ezzel így vannak az önkéntesek is. Sás Mirjam is úgy érzi, nagyon sokat kap minden alkalommal a gyerekektől. Arról is mesélt, hogyan talált rá erre a projektre, mit ad ez neki, és miért csinálja hétről-hétre.

Sás Mirjam: Tavaly ősszel még bizonytalan voltam, hogy pszichológia alapszakra akarok-e menni, mert érzékeny embernek ismerem magamat, és pont emiatt volt bennem kétely, hogy alkalmas vagyok-e a segítő szakmára, mert ott kell az, hogy határt tudjon az ember húzni, hogy ne roppanjon bele a tragédiák súlyába, amiket lát. Ezért kerestem egy helyet, ahol kipróbálnám magam önkéntesként, hogy ez segítsen a döntésben. Egy családi barátunk dolgozik az alapítványnál, tőle hallottam, hogy indul egy projekt, amiben hátrányos helyzetű kamaszoknak lesznek önismereti alkalmak, művészetterápiával. Ennek megörültem, mert ha segítő szakma, akkor valahogyan a művészeteken keresztül szeretnék gyógyítani – nekem az önismeretemben a legtöbbet az adta. Sokféle művészeti ágat volt alkalmam kipróbálni, és azt tapasztaltam, hogy a művészeteken keresztül nemcsak szavak szintjén, hanem valahogyan mélyebben tudunk kapcsolódni önmagunkkal és egymással is.

Fontos része az önkéntességemnek, hogy tudom, hogy az, hogy én jelen vagyok, a figyelmemet, időmet adom, az már önmagában ajándék a gyerekeknek, mert egyébként nem sok figyelmet kapnak. Másrészt nagyon sokat tanulok tőlük, sokat kapok vissza, ez egyáltalán nem egyirányú dolog. Például fejlődtem az elfogadásban. A saját életem elfogadásában is, meg mások állapotának az elfogadásában is. Sok előítéletemtől sikerült megszabadulnom, mert ők folyamatosan tréningeznek, tágítják a komfortzónámat, meg a tűréshatáraimat, és az hihetetlen nagy ajándék, amikor egy ilyen gyerek megadja neked a bizalmat. Nekem nem teher, mert tudom, hogy nem rajtam van a felelősség – az a trénereké, a szakmai vezetőké, és nekik van ebben több évtizedes tapasztalatuk. Harmadrészt ez engem is fejleszt, sokkal tudatosabbá váltam a saját érzéseim felismerésében, megnevezésében, őszintébb tudok lenni magammal is meg másokkal is, mert ebben a közegben nem lehet megjátszani magamat. Az első pillanattól átlátnak rajtad.

Hogy miért csinálom tovább idén is? Szerintem, aki egyszer látott már gyerekotthont, vagy beszélgetett szociális munkással, nevelővel vagy egyáltalán kapcsolatba került egy ilyen nehéz sorsú gyerekkel, az szerintem többet nem tud ugyanúgy gondolkodni erről. Nagyon sok a szükség, és hiánypótlónak tartom ezt a programot, nyilván csepp a tengerben, de fontos csepp.

Köszönöm mindhárom beszélgetőtársamnak, hogy megismerhettem ezt a nagyszerű kezdeményezést!

Ha támogatnád a Kamasz Kaland programot, most megteheted. Októberben Mirjam több önkéntestársával együtt adományokat gyűjt a program fenntartására. Ha megteheted, adj egy esélyt egy hátrányos helyzetű gyereknek!

Az adományozásról itt található további információ.