Genfest 2012 Budapest – Legyünk hidak!

Pontosan senki sem tudja megmondani, de közel 650 segítő tevékenykedett a különböző frontokon. Néhányan már megfogalmazták, mi is volt számukra az előkészület.

„Lépésről-lépésre haladtunk, ami mindig a másik emberrel való kapcsolatépítésben bontakozott ki. A híd első téglái épültek.”

„Éreztem a megkönnyebbülést, hogy eljutottunk a végére, de azt is, hogy valami növekedett köztünk és minden amatőrségünk ellenére Isten velünk volt gondviselésével, nélküle nem sikerülhetett volna. Volt feszültség az olasz szervezőkkel is, de a személyes találkozás mindent megoldott.”

„Egy albán lánnyal beszélgettem, aki kifejtette, hogy jogásznak készül, de látva, hogy a szakmát mennyire csűrik-csavarják, ezért köszöni szépen, de neki ez nem pálya. Ekkor mondtam neki, ha te nem mész oda, akkor ki fog ott dolgozni és hogyan fogja azt alkalmazni, amit itt a Genfesten tanult. A reakciója meglepett, mert azt válaszolta, hogy én vagyok az első, akitől bátorítást és biztatást kapott.”

„Rengeteg olyan segítő volt, aki alig ismerte a Fokoláre Mozgalmat, de eljött és maximálisan adta a részét. Amikor láttam a hiányosságokat, sokat segített egy társamnak a mondata, hogy ne arra figyeljek, ami tökéletlen, hanem arra, ami már működik, és ezt fogják a résztvevők is magukkal vinni.”

„Az ökumenikus csapat is eléggé zöldfülű volt, de ha hallgattunk a belső hangra és építettük a kapcsolatokat egymás között, akkor láttuk, hogy a félelmen túl össze tudtuk kapcsolni a nagy vallások képviselőit a nem katolikus keresztények képviselőivel.”

„A magyarok nyitótáncában vettem részt és a próbák alatt dolgoznom kellett, de igyekeztem megoldani, hogy ezt a kettőt össze lehessen egyeztetni. Harmincan voltunk lányok, akik együtt táncoltunk.

Tudtam, hogy úgy kell jelen lennem, hogy az életemet adom a társaimért. Mégis azt éreztem, hogy fiatal vagyok ehhez, nekem túl radikális ez a kihívás.

A próbák alatt viszont meg kellett tartanom a másikat például egy mozdulattal, és így rám volt bízva, akiért az életemet adhattam. Nem feltétlen a fizikai halállal.”

„A logisztikának voltam az egyik főszervezője, és sok próbatételnek voltam kitéve, de a fiatalok öröme mindent felülmúlt. A fuvarozásban volt, aki hajnali ötkor befejezte szolgálatát, akkor átült a saját kocsijába, lement Szegedre, hogy részt vegyen egy tanári értekezleten, majd annak befejeztével visszajött Budapestre és folytatta az érkezők szállítását. De mindegyik fiatal maximálisan túllépte a saját teljesítőképességét és közben boldogok voltak. A parkolások sehogy sem működtek és nem minden csoport érkezett meg a jelzett időpontban. Például az amerikaiak, akiknek a gépe Frankfurtban ragadt a sztrájk miatt. Már majdnem elindultam, hogy nem jöttek meg az utolsó lehetséges géppel sem. Aztán mégis vártam még. Landolt a gépük, de akkor derült ki, hogy az összes csomagjuk elveszett. Mosolyogva jöttek ki a tranzitból és csak egy kérdésük volt. „Akkor megyünk az Arénába, ugye?” És a program kezdetére éppen odaértek.”

„Az első alkalom volt, hogy a Genfest híre és maga a rendezvény hihetetlen módon terjedt: a közösségi hálókon, facebookon, twitteren keresztül. Ezen a területen különösen is fontos a szakemberek munkája, a jövőben is, mert nélkülük semmi nem valósult volna meg. A kereskedelmi médiához is fordultunk és sikerült a világi, közéleti és ifjúsági műsorokban megjelenni, nem maradtunk meg csak az egyházi vagy vallási média területén. Sokat jelentett a fiatalokkal való közös munka, számíthattunk egymásra, tanultunk egymástól, képességein és energiáin túl teljesített mindenki. A médián túl előrelépés volt a társadalmi, politikai és egyházi kapcsolataink területén is.”

A tapasztalatokat válogatta: Tóth Judit (A teljes cikk megjelent: Új Város 2012/10. 18–19. oldal)

Az elmúlt hónapok azért is vésődtek örökre emlékezetünkbe, mert a Genfestre való készület közben erősödtek a kapcsolatok a szomszédos és a közelünkben lévő országok fiataljaival, akikkel együtt dolgoztunk a rendezvényért.

Nagyon érdekelt, hogy a „külföldi kollégák” hogyan látták a találkozót és legfőképpen a folytatás lehetőségét. Mit érlelt meg bennük a háromnapos budapesti találkozó?

Verenával, aki Grazban él, sokat leveleztünk a szombat esti program lehetőségeiről. Ő így látta a Genfestet: „A program alatt újra és újra két kérdés járt az agyamban: mi többet tehetnék? Mit csinálhatnék jobban? – Hallottam a színpadon elhangzott történeteket, tanúságtételeket. Fiatalok, akik a háború közepette élnek, szegénység és betegségek veszik őket körül – mégis az életüket adják egymásért, például elhagyják az otthonukat, hogy egy nyomornegyedben segíthessenek. Én ehhez képest luxusban élek. Van lakásom, autóm, munkám, családom és barátaim, szabadság és béke van az országomban. Elgondolkodtam ezen és megértettem valamit. Azt hiszem ez az, amit a leglényegesebb hatásként vittem haza a Genfestről.

Rájöttem, hogy nem kell nagy akciókat szerveznünk, nem kell lemondanom a lakásomról, ugyanakkor az összes kis dolgot a mindennapi életemben úgy kell szem előtt tartanom, mint »lehetséges épülő hidat«.

Például, hogyan nézek vagy mosolygok az emberekre, hogyan dolgozom együtt a kollégáimmal. Mindezt anélkül, hogy bennem lenne a ragaszkodás ahhoz, hogy ők változzanak ennek hatására. A lényeges nem a mit, hanem a hogyan.”– Verena

Angéla a szerbiai magyar fiatalok közé tartozik, fontos változások indultak el náluk: „Régebben nem értettem, miért nem tudjátok elmagyarázni, milyen is egy találkozó, egy Genfest… Most már értem, mert lehetetlen elmondani.” – Többen ilyen visszajelzést adtak nekünk a Genfest utáni találkozókon. Megható volt hallani, mennyire mélyen vésődött a lelkekbe a Let’s bridge! mottó és maga a légkör, amelyben három napig éltünk Budapesten. Örömmel hallottuk, hogy Szabadkán a horvát és a magyar közösségekhez tartozó fiatalok már nem két különböző csoportot alkotnak. A Genfesten felébredt bennük a vágy, hogy jobban megismerjék egymást, és mostantól együtt találkozzanak. Az újvidéki fiatalok is léptek: az ortodox és a katolikus fiatalok között megszületett az igény, hogy közelebb kerüljenek a másik egyházához és megismerjék egymás liturgiáját. A hidak épülnek! Mélyen megérintettek minket azok a benyomások is, amelyeket olyan fiatalok írtak, akik életükben először voltak közöttünk. Többen azt írták, hogy most első ízben tapasztalták meg, hogy mások szeretik őket, sőt teljesen ismeretlenektől is jött ez a szeretet. Másokban újra megszületett a remény, hogy az életük nem feltétlenül negatív, mert vannak/vagyunk, akik arra törekszünk, hogy a körülöttünk lévő világ változzon.” – Angéla

Egy bécsi lánynak, Lisának volt talán a leglátványosabb szerepe. Ő énekelte a Genfest egyik dalát, mely a CD-n a legelső helyre került: „Két héttel a kezdés előtt már megérkeztem a helyszínre gyakorolni a Let’s bridge című dalt. Hamarosan rájöttem, hogy elég sokan vagyunk… zenészek, énekesek, így az én részem elég kicsi. Akadt egy csomó szabadidőm! Egy ideig mérges voltam emiatt, mert tudtam volna mást csinálni, mint üldögélni, hallgatni és várni, hogy megint én következzek. Aztán rájöttem, hogy a mottónk és a dalom címe – Let’s bridge – egy óriási dolog, de csak úgy valósítható meg, ha megteszem a magam kis lépését. Végre kinyitottam a szemem, és keresni kezdtem, mi lehet az én hozzájárulásom a „hidakhoz”. Úgy építettem a kapcsolataimat a többiekkel, hogy teljesen adni tudjam önmagam (időm, ötleteim, türelmem…). Úgy érzem, ez nagyon fontos volt, mert ezek a lépések – még ha észrevétlenül is – értelmessé tették számomra az egészet és megtalálhattam a közös építkezés lényegét.” – Lisa

A tapasztalatokat válogatta: Gőbel Ágoston (A teljes cikk megjelent: Új Város 2012/11. 16–17. oldal)