Hallgatni arany – avagy a beszélgetés művészete

Viselkedésünknek, kapcsolati mintáinknak nem pusztán közvetlen környezetünkre, hanem a társadalomra, sőt az egész világra kihatása van. Szemelvények Petra Steinmar-Pösel katolikus teológus és társadalomtudós Grazban, az idei Európa-napon elhangzott előadásából.

hallgatni-arany-avagy-a-beszelgetes-muveszete

A lassan csitulóban levő járvány nagy megrázkódtatást jelent korunk embere számára, még ha talán nem is akkorát, mint a II. világháború több, mint hússzor annyi (60-80 millió) halottjával és más súlyos következményeivel. De nem érdemes, nem is szabad ilyen összehasonlításokkal előállnunk.

Látszik viszont, hogy vannak hasonlóságok, és még mindig hasonló alapvető kérdésekkel állunk szemben, mint akkor. Főként, hogy: minden létező különbség és a történelmi megrázkódtatások ellenére hogyan sikerülhet szolidárisan és békében együtt élnünk?

 

 

 

 

Napjainkban sok mindennel kell szembenéznünk, ami félelmet kelt bennünk. A koronaválság mellett ott van például az ökológiai katasztrófa, a gazdasági problémák. Hosszú távú pszichológiai vizsgálatok pedig azt mutatják, hogy ezek a félelmek ellenségessé tehetnek bennünket azokkal szemben, akik mások, mint mi. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ők tehetnek a bajainkról, így könnyen tesszük meg őket bűnbaknak. A bűnbeesés óta hajlamosak vagyunk egymást hibáztatni a bajokért.

Szorongásaink elől a világot barátra és ellenségre felosztva próbálunk menekülni, „várfalainkat magasítva”.

Egy másik reakció a félelmeinkkel szemben, hogy a szórakozásba, túlzott fogyasztásba, a szabadidős és élmény-stresszbe menekülünk.

Közelebbről nézve kiderül, hogy hamis megoldások ezek, és csak egyre mélyebbre és mélyebbre manővereznek minket a válságba.

 

Zygmut Baumann lengyel filozófust és szociológust idézve: „Az egyetlen kiút az,… hogy szembenézünk korunk valóságával, az »egy bolygó, egy emberiség« kihívásaival. […] Keresnünk kell annak a módját, hogyan kerülhetünk szoros és egyre szorosabb kapcsolatba a többiekkel, nem pedig a szándékosan előidézett és önmagunkat felerősítő megosztottsághoz.”

 

De hogyan sikerülhet – különösen a széles körben elterjedt félelmek, előítéletek és társadalmi buborékképződmények közepette – ténylegesen megvalósítani egy ilyen egyre szorosabb kapcsolatot, sőt a „horizontok összeolvadását”?

 

 

Petra Steinmaier-Pösel teológus szerint a döntő kulcsszó a párbeszéd. Ez nem csak az ő személyes meglátása. Ebben az összefüggésben Ferenc pápa nyilatkozatai különösen fontosak, aki eddigi pápasága során központi jelentőséget tulajdonított a párbeszédnek.

Ferenc pápa meg van győződve a következőről:

„Ha van egy szó, amelyet a végsőkig ismételgetnünk kell, az a párbeszéd. […] A párbeszéd kultúrája valódi tanulási folyamatot, valamint aszkézist feltételez, amely segít nekünk abban, hogy a másikat egyenrangú beszélgetőpartnerként ismerjük el, és amely lehetővé teszi számunkra, hogy az idegent, a bevándorlót, egy másik kultúra tagját olyan alanyként tekintsük, akit meg kell hallgatni, mint elismert és értékes partnerünket.

A béke akkor lesz tartós, ha gyermekeinket felvértezzük a párbeszéd eszközeivel

[…].

A párbeszéd kultúrája, amelyet minden iskolai tantervnek a tantárgyak átfogó tengelyeként kellene tartalmaznia, segíteni fog abban, hogy a fiatal generációban a konfliktusok megoldásának egy másfajta módja alakuljon ki, mint amihez most hozzászoktattuk őket.” (A Nagy Károly-díj átvételekor)

 

Lehet, hogy a párbeszéd szó kapcsán valakinek az jut eszébe, mikor néhány vezető, vallás, állam, vállalat vagy érdekcsoport magas rangú képviselője összejön egy hivatalos, kulturált „párbeszédes” eseményre, egyfajta udvarias hangú találkozásra, de amely után valójában nem sok, vagy semmi sem változik.

Most azonban nem erről van szó, hanem olyasmiről, ami mindannyiunkat érint, és amiben mindannyian részt veszünk. Ferenc pápa pedig azt is hangsúlyozza, hogy „senki sem korlátozhatja magát arra, hogy csak néző vagy puszta megfigyelő legyen”. Inkább „mindenkinek […] aktív szerepe van”, és arra hivatott, hogy „részt vegyen a kialakításban és az építésében”. Ferenc ugyanis meg van győződve arról, hogy „a jelenlegi helyzetben nem lehet, hogy mások küzdelmeit csak nézzük. Éppen ellenkezőleg, ez egy egyértelmű felhívás a személyes és társadalmi felelősségre.”

A párbeszéden alapuló hozzáállás nem banális, nem elméleti, hanem rendkívül igényes, gyakorlati és konkrét.

Ma, itt és most megváltoztathatja az életünket, és azoknak az embereknek az életét is, akikkel nap mint nap dolgunk van.

 

A párbeszédre való képességet nem lehet automatikusan feltételezni egy olyan korban és kultúrában, amelyet erősen befolyásolnak a közösségi média kommunikációs formái, az álhírek és a hatalmi alapú beavatkozások, és ahol más kommunikációs formák kulturálisan hangsúlyosabbak. Például hányszor fordul elő, hogy miközben a másik még beszél, mi csak látszólag hallgatjuk őt, ehelyett magunkban sorra kipipáljuk az elhangzottakat, mondván, „ezt már úgyis tudom”? Esetleg közben már ellenérveket is felsorakoztatunk, és saját válaszunkat fontolgatjuk…

A párbeszéd tehát aktív gyakorlást és tudatos döntéshozatalt igényel.

 

 

De milyen támpontjaink legyenek az aktív gyakorláshoz? Öt alapvető attitűd látszik különösen fontosnak és hasznosnak, amelyeket Ferenc pápa Amoris Laetitia című apostoli levelében tett megjegyzései nyomán Petra Steinmaier-Pösel következőképpen fogalmazott meg:

 

1. Időt hagyni és a belső csendet elfogadni:

„Időt szánni, értékes időt áldozni arra, hogy türelmesen és figyelmesen végighallgassuk mindazt, amit a másik mond. Belső csendet teremteni, hogy „zavaró jelek” nélkül hallgathassunk a szívünkre vagy az elménkre. Levetkőzni minden sietséget, félretenni saját szükségleteinket és sürgős dolgainkat, teret adni.

 

2. Valódi jelentőséget tulajdonítani másoknak, és tisztelettel bánni velük:

„Alapvető hozzáállásunk legyen, hogy mindenki hozzá tud valamit tenni az egészhez, mert más élettapasztalattal rendelkezik, mert más szemszögből látja ugyanazt. Fontolják meg ezt, mert más-más aggodalmakat alakítottak ki, és mert más-más tehetséggel és intuíciókkal rendelkeznek!”

 

3. Rendelkezni mentális távlatokkal, és hajlandónak lenni változtatni és kiegészíteni a saját nézeteinket:

„Lehetséges, hogy az én és a másik gondolataiból egy új szintézis születik, amely mindkettőnket gazdagít. Az egység, amelyre törekedni kell, nem az egységesség, hanem az „egység a sokféleségben” vagy a „megbékélt sokféleség””

 

4. Inkább szeretettel, mint versenytársként kell találkoznunk másokkal:

mert így „sikerül jobban megértenünk, hogy a másik mit akar kifejezni és megértetni velünk. […] Nagyon fontos, hogy az ember biztonságát mély döntésekre, meggyőződésekre vagy értékekre alapozza, és ne csupán arra törekedjen, hogy megnyerjen egy vitát, vagy hogy igaza legyen.”

 

5. Legyen saját, átgondolt nézőpontunk és képezzük tovább magukat:

Ahhoz, hogy a párbeszéd megérje az erőfeszítést, az embernek kell, hogy legyen mondanivalója, és ehhez olyan belső gazdagságra van szüksége, amely az olvasásból, a személyes elmélkedésből, az imából és a társadalomra való nyitottságból táplálkozik.

 

Az első attitűdként említett készség arra, hogy belsőleg üressé váljunk és elcsendesedjünk, egyszerre lényeges és rendkívül igényes feladat.  Ezt a hozzáállást jól el kell sajátítanunk, közben újra és újra tudatosan a párbeszéd mellett dönteni, rendszeresen megállni, befelé és kifelé is elcsendesedni. Így nemcsak az válik lehetővé, hogy szakítsunk a kommunikáció mindennapi formáival és teret nyissunk a valódi párbeszédre a másik emberrel, hanem abban is segít, hogy érzékeljük a „néma csend hangját”, melyet a párbeszéd nagy filozófusa, Martin Buber Isten hangjaként jellemzett.

Fotó: Kezdőkép: pixabay.com /StockSnap; together4europe.org

Legújabb könyveink: